Szolnok Megyei Néplap, 1984. november (35. évfolyam, 257-280. szám)

1984-11-24 / 276. szám

i

1984. NOVEMBER 24.

Irodalom, művészet

9

Bényei József:

Furcsa nóta

Honnan van erőd a jóra sokan szoktatnak le róla sej-haj

furcsa nóta ez a nóta

Honnan van erőd a hitre így is verve kiterítve sej-haj

véres a vőlegény inge

Honnan van erőd a tettre vasszögekkel tenyeredbe’ sej-haj

Barrabásnak jó a kedve

Honnan van erőd reményre reggel robban bízni kéne sej-haj

kajla a kalapod széle

Asperján György:

Kostarika,

uhástul nyúltam végig a vidéki szálloda agyonstrapált, gödrös heverőjén. Az őszi nap késő délutáni sugarai nehezen törtek át a portól elszürkült függönyön. Reménytelennek hatott a helyiség. Az egész napi szaladgálás után elcsigázott voltam, mégis riasztott a gondolat hogy az estét a nehéz szagú szobában töltsem. Próbáltam elaludni, de nem sikerült. Eszembe jutott, hogy délelőtt plakátot láttam az utcán, valamilyen cirkusz szerepel a városkában.

Még az is jobb, min ez a szoba. Felvettem a cipőmet, megmostam az arcomat, és elindultam, hogy megkeressem a látványosságot.

Jegyet könnyen kaptam. Többnyire csak gyerekek meg suhancok szédelegtek a ponyvasátor körül. Az előadás csak egy óra múlva kezdődött, nézelődhettem kedvemre. A foltozott cirkuszi sátor körül ólálkodtam, ott sorakoztak az állatok ketrecei. Éppen kezdődött a produkció előtti etetés, nehogy az állatoknak az idomárra támadjon kedvük. Egy fiatalember véres, büdös húsdarabokat osztott az oroszlánoknak. Vállig benyúlt a rácsok között, úgy dobta be a húst. A hímoroszlán nehézkesen, álmosan mozdult. A fiatalember megszokottan nyugtatta:

— Na Ali, egyél, ne produkáld magad. ..

Ha Alinak éppen úgy hozza kedve, hogy produkálni kívánja magát, azt hiszem, bánhatta volna a fiatalember fél karja ...

— Nem fél? — szólítottam meg.

— Mit keres a vadállatoknál?

— ripakodott rám. — Tessék innen elmenni!

A hang, s az ember is ismerősnek tetszett nekem. Megreszkíroztam hát:

— Kastanka, te így esztergálsz?

Ö is megismert:

— A fenébe! Te vagy az? — kérdezte, s keményen megszorította a kezem. — Hogy kerülsz ide?

— Ne hülyéskedj, én még csak, valahogy, de te? Ha émlékezetem nem csal, vasesztergályos vagy, és most némileg veszélyesebb munkára adtad a fejedet — próbáltam humorizálni.

— öreg, kivénhedt állatok ezek

— húzta el a száját egykori tanulópajtásom. — Nem lóhús. hanem tejbepapi kellene nekik, de hát attól nem tudnának ordítani, márpedig az fontos, hogy jeges borzongás futkározzon a hátakon... Különben, uram, cirkuszi állatgondozó vagyok, tisztelettel.

Sose hittem volna, hogy Kas- tankából egyszer az életben oroszlángondozó lesz. Már ezt a csúfnevet is azért kapta tőlünk, mert mindig olyan teddide-teddoda szerencsétlennek ismertük. Még az ötvenes években, ipari tanulóidőnkben láttunk egy szovjet rajzfilmet, abban szerepelt az elesett, minden

az oroszlángondozó

bajt megtaláló, s hősiesen mindig újrakezdő, és végül győzedelmeskedő kiskutya, Kastanka.

És Kastanka pontosan olyan volt, mint a mi osztálytársunk.

Kastanka nem most szerezte nekem az első meglepetést. Ö, akiről azt hittük, hogy soha életében nem mer majd szóbaállni egy nővel, mindannyiunk közül elsőként nősült meg mégpedig romantikus viharokkal övezve, s szülői engedéllyel, tizenhét évesen. Az ara egy nála majdnem kétszer idősebb, kétes hírű darusnő volt az üzemünkből. Mi tagadás, mindannyian ácsingóztunk utána, de valahogy egyikünk se akarta feleségül venni.

— Mindjárt végzek az etetéssel, és a kezdésig dumálunk — mondta.

A cirkuszi kocsiban rend és tisztaság. Odakuporodtunk az asztalkához.

\— Hát mesélj! — mondtam.

— Miről?

— Ne hülyéskedj már! Mintha nem volna miről! Na jó, mondjuk arról, hogy miként keveredtél ide.

— Nézd csak, ti engem egy kicsit mindig lükének tartottatok. Ne akarj most meggyőzni az ellenkezőjéről; igenis, valami tökkel- ütött alaknak, azért is adtátok a Kastanka nevet. Teljesen elfelejtettem már, csak most. hogy szóltál, jutott eszembe... Hát szóval, azt hittem, inkább álmodozó vagyok. Például soha nem akartam vasesztergályos lenni, csak úgy hozta a sors. Hogy mi akrtam lenni? Ezt, pajtás, még ma sem tudom. Keresem a helyem vagy másként azt az állapotot, amelyben kellemesen érezhetem magam.

— És most megtaláltad? — kérdeztem, és kese, megfogyatkozott haját, húsos száját, nagy orrát néztem.

— Az majd elválik.

— Mondd csak, az a hirtelen házasság is azért volt?

— Táján. Azt hittem, ha megnősülök, valami olyan változás következik be, ami alapvetően mássá tesz. Komollyá, vagy valami ilyesmivé. Sokszor gondoltam arra, milyen jó volna, ha valami borzasztó csapás érne, mondjuk meghalna egy közeli rokonom, vagy mit tudom én, ami aztán megkomolyíta- na... Nem is megkomolyítana, hanem egyszer és mindenkorra erőssé, viharállóvá tenne. Hát a házasságom ilyen volt. Jutka csak az előző férje miatt, dacból jött hozzám. Durva, iszákos állat lett belőle. Egyszer úgy megvert, hogy kórházba kerültem. Elváltunk, és akkor megfogadtam, hogy mindent újrakezdek, mindent elölről. Mindent a legelején! Ehhez ott kellett hagynom a szakmát, hiszen mindig zrikáltak. Hallottam ott a kórházban, hogy kertészt keresnek. Vidéki vagyok, értettem némiképp hozzá, hát ottragadtam. De a fene ismerte a különböző magokat, hagymákat! Csak úgy vaktában el- duggattam, elvetettem mindent.

Olyan tarka-barka lett a kert, hogy olyan még nem volt. Mint valami őstelevény. Nekem tetszett, de hát '... mégis felmondtak... — nevetett.

— Hát hallod, tényleg szerencsétlen vagy!

— Ez csak a látszat. Tulajdonképpen rendkívül szerencsés alkatnak tartom magam, mert úji*a tudom kezdeni az életet, szinte az alapoknál.

— Látod — mondtam komolyságot erőltetve —, szerintem éppen ez a baj. Nem kell mindig újrakezdeni, s főként nem az alapoknál. Az is megoldás, ha folytatod, amit elkezdték És a kudarc ellenére is megpróbálod a célt elérni.

El biggyesztette a száját.

— Na, ez nekem nagyon bölcsen hangzik — mondta. — Túl bölcsen, mert nem az a fajta vagyok. Nekem meg kell keresni a nyugalmi állapotot, s ott majd meggyökerezem.

— Akkor nem szóltam semmit. Folytasd! Hol és hogyan akartál meggyökeresedni ?

— Elmentem egy téeszbe foga- tosnak. Meg is nősültem megint. Onnan, a faluból vettem el egy lányt. Négy hónap múlva gyerekünk született. Egyszer azután ott találtam a főagronómust, akinek otthon is volt három kölke. Nagydarab, csontos pali volt, de azért nekimentem, mert így kívánta a férfibecsület. Alaposan eltángált. Otthagytam őket, boldoguljanak, ahogy tudnak. Egy szál öltönyben szálltam vonatra. Próbálkoztam aztán sok mindennel, de semmi se felelt meg. Valahogy mindenben szerencsétlennek bizonyultam. Aztán idejöttem a cirkuszhoz most tavasszal, persze nem pusztán gondozónak. Az a tervem, hogy állatsze-, lídítő leszek. Érted? Ügy érzem, ez felelne meg nekem a legjobban.

— Csak aztán vigyázz, ne tedd a fejed az oroszlán pofájába, mert amiyen szerencsés vagy, még benne marad.

De nem folytattam, mert úgy láttam, kicsit megorrolt.

— Ez a pálya tényleg nekem való — erősködött. — Az állatszelí- dítővel együtt már gyakoriok is. Rendkívül tehetségesnek tart, úgy figyelnek rám az állatok, mintha értenék, mit mondok. Nem adok neki egy évet, és látsz a porondon.

cöngettek. Kezdődött az előadás. Elbúcsúztam egykori cimborámtól. A szünet után láttam ismét. Ä védőrácsot segített összeszerelni. Az állatok lomha mozdulattal csörtettek be. Ugráltak, gerendán mászkáltak, ordítoztak, és néha az állatszelídítő ostora felé kaptak. A számv égén felhangzott a taps, majd gyorsan szétszedték a rácsot. Kastanka lapáttal, seprűvel jött a porondra, öt figyelte az egész közönség, pedig ez még nem is volt az igazi produkció.

Bayer Béla:

Uszvég

Szarvas topog. patáján rozsdás avar. Őszvégre jár, homloka ködöt kavar.

Gally roppan durrogva, nyomában, amerre lép, gyertyát gyújt agancsán titkon az alkonyi ég.

Simái Mihály:

Repülőablak

négy pici ujjmozdulattal ablakot metszünk az égre

nagymamának élni már nem volt ideje halotti hajával gyötrelem-arccal most végre kihajolhat az

elmúlásból

leröppenhet a sugár-ejtőernyőn a fölsugárzó játékok közé éltében már nem volt ideje most

tündér anyám fiammal játszik ringlispilt forgat a Tejút bálján unokájával keringélő hűséges igavonó szívét befonja az örök napküllőkbe repülőablakból nézem őket szemembe-zárulva hordom őket

mérem a távolságot kettejük

közt

szédületben

zuhanórepülésben

Irodalmi oldalpárunkat GYURCSEK FERENC alkotásaival illusztráltuk

Szeles József:

Alkonyodik

Az öregember végigköhögte az éjszakát. Éjfél és hajnal felé jóné- hányszor felkelt, kicsoszogott a konyhába és cigarettára gyújtott.

— Papa! Már megint rágyújtottál! Hát már éjszaka sem hagysz békét az embernek? — morgott az öregasszony a belső szobából. Csend volt a válasz, csak a cigaretta parazsa játszadozott a sparhelt fölött lógó terítő hímzett emberalakjaival. Hirtelen két egér surrant ki, lapos pillantásokat vetve mélységesen gyűlölt ellenségükre, az igazak álmát alvó macskára. Az öreg közelebb húzódott a tűzhelyhez, melyben hamu alatt a parázs már az utolsókat rúgta. Megecetesedett a csend. A konyhaablak légypiszkos üvegét halvány sugarak vizsgálták, nyugovóra tért az éjszaka.

Visszacsoszogott a szobába. Csak pár percre aludhatott el. Hirtelen felriadt: mintha ágyúzajt hallott volna, aztán legyintett, és felülve az ágyon, belebújt a papucsába. Megkereste viharvert dózniját, göcsörtös ujjai finoman rátaláltak a cigarettapapirosra, s a vékony dohányszálak szinte maguktól szálltak a papírba. Pillanatra felrémlett benne, mintha újra a Piavénái lenne, az utolsó támadás előtt. Igaz. akkor faleveleket szívtak újságpapírba tekerve.

Kakaskukorékolás riasztotta fel gondolataiból. Az éles hang végigsöpört a falun, talán a fojtó októberi ködöt akarta szétszabdalni. A kutyák morogva ugrottak talpra, csodálkozva néztek körül, hol is lehet az a szép nagy velőscsont, pedig még az előbb az égen lógott. Kertek alatt futott el az éjszaka, és a hajnal szürke kendőt kötött fejére. Köd som- polygott elő, a varjak kirázták tolláik közül az álmot, és a közeli szántóföldekre indultak élelmet szerezni.

Mire az ember begyújtott a konyhában, az öregasszony is felébredt. Sajtárral a kezében az istálló felé indult, de még menetközben visszaszólt:

— Aztán igyekezzen ám ma, nehogy a lányunk előtt szégyenbe maradjunk. — A férfi motyogott magában valamit. Az unokájára gondolt, aki szinte minden mozdulatában az anyjára ütött. — Aztánnék az is művész, mint amaz, ajjaj! — csendesen heherészett.

— Keverje meg már a korpát! — csörgött az öregasszony. — Mire vár, tán hogy a disznók bejönnek reggelizni? Ha megetette őket, adja le a tejet!

A hidasban óriási sivalkodás kezdődött, amikor meglátták a mos- lékos vödörrel. Hirtelen szúrást érzett a szíve körül, le kellett tennie a vödröket. Az öregasszony negyven évvel ezelőtti arca jelent meg előtte. „Ki gondolta volna, hogy ennyi ideig együtt élünk példás családként, pedig mindkettőnknek összeférhetetlen természete van.” Csodálkozása, akár az ökörnyál, még ott lebegett az udvar felett.

— Hallja? Maga megsiketült?.. . — Felesége hangja riasztotta fel. A süldők egymást tiporva tolongtak a moslékos vályú felé. „A hidlást is meg kéne csinálni” — ez a gondolata is továbbcsoszogott, és a következő percben már el is felejtette. Közben visszajött a felesége, adott az aprójószágnak enni, a kutya mérgében jó nagyokat vakkantott. miért kerül mindig utoljára rá a sor?

— Apus! kezdte az asszony —, ha leadta a tejet, hazafelé várja meg a Tóth péket, és vegyen egy vekni kenyeret, a boltba is bemehetne két üveg Coláért, tudja, hogy szereti a Mariska, ő úgysem iszik bort, hiszen kocsit vezet.

— Minek ekkora felfordulás? — dohogott az öreg —. most mink már azt is megértük, hogy ünnep lesz, ha a saját lányunk eljön azzal a habó- kos fiával.

A konyhában kezet mosott, kihozott a kamrából egy darabka kolbászt. Az asszony tejeskávéba már- togatott kenyeret evett. Fogai, akár hajszálai, lassacskán elhagyták. Az öreg ügyetlenül nyúlt a kamrában a

pálinkásüvegért, meghallotta a csörgést az asszony.

— Már megint az a rohadt pálinka! Korán kezdi, nem mondom! Nehogy berúgjon, mire Mariska megjön!

Nyammogva ettek. Később az öreg elindult tejeskannáival a falu másik vége felé. A délelőtt jegesedő csendjér csak nagyritkán zavarta meg egy-egy utcán elsuhanó autó benzinfüstös krákogása.

— Na, itt van minden! — dör- mögött az öreg, szemei furcsán fénylettek. Látta az öregasszony is, de nem szólt. Ura lépéseit, félrelépéseit a negyven esztendő alatt megszokta és megtanulta már. Közben palacsintatésztát készített! azért valamit mégis adjon a lányának és az unokájának enni. Ne maradjanak szégyenben a falu előtt.

Már minden el volt készítve. Ünneplő ruhába öltözött a csend. Elindult a sánta harangozó, a falu terén álló templom felé, hogy elhúzza a delet.

— Már jöhetnének! — mocorgott nyugtalanul az asszony, és idegesen igazított meg egy képzeletbeli gyűrődést az asztal fehér csipketerítőjén.

— Harapjunk valamit? — tekintett az ember az öregasszonyra. Kiment, töltött magának egy kupica

pálinkát. Szalonnát ettek kenyérrel. Kutyájuk az asztalhoz somfordáit, részesüljön már az ő korgó gyomra is az égi kegyben.

— Ma temetik a Bözsi lányát, a Csendes Rozit. El kellett volna menni a temetésére — suttogta szinte magának az asszony.

— Négy óra is elmúlt. Megetetem az állatokat! — vagdosta a szót szóhoz az öregember. — Ki bírja ezeket kivárni! — Dühösen húzta felcsizmáját, és kicammogott az udvarra.

Az alkonyat szürke takarót terített a tájra. Szél szaladgált hajlékony kukoricatáblák között, ijesztgetve az éjjeli szállást kereső mezei állatok hadát.

— Eső lesz! — verte le csizmájáról a sarat az öregember. — Már nem jönnek. — Felsóhajtott.

Az öregasszony sírni kezdett.

— Hát ezért dolgoztunk, ezért neveltük fel az egyetlen lányunkat, hogy még meglátogatni sem képes bennünket, ezért áldoztunk rá any- nyi munkát, ez a hála? — szipogott halkan.

•— Mint ez az este úgy megöregedtünk — krákogott az ember, gyengéden megsimogatta felesége ráncos arcát. — Akár a fogaink, az emlékeink, a gyermekeink is elhagynak egyszer bennünket.

Cigarettát sodort magának, leült a tűzhely mellé. Felesége moslékos- vödörbe öntötte az ebédnek szánt tésztát, megmosta a kezét, és magához vette a Bibliát.

Csendben feküdtek le. a kutya néhányszor megugatta a Holdat, az öregember néha hosszasan köhögött. Hűvös éjjel tett pontot a nap végére. Nem történt semmi. Csupán a múlt szeretett volna találkozni a jövővel.

Összeállította; Rékasy Ildikó