Szolnok Megyei Néplap, 1984. november (35. évfolyam, 257-280. szám)

1984-11-17 / 270. szám

4

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1984. NOVEMBER 17.

í Arcképvázlat I

Használják egészséggel

Az édesanyja elbeszéléséből tudja, hogy élete első éjszakáját a föld alatt töltötte. Nem csoda, 1944 tavaszán, s végig egész évben Beregszász frontváros volt, hétszer cserélt gazdát, s több nemzetiségű lakói valóban a bőrükön ismerkedtek a háborúval. Kis családi házukból is alig egy szoba, konyha maradt. Mégis szeretettel emlékszik a gyerekkorára, bár szolnoki lánynak vallja magát, ami egyáltalán nem túlzás. Édesapját legénykorában Szolnokról helyezte a távoli állomáshelyére a Magyar Államvasutak. Mozdony- vezető volt, szolnoki vasutas családban gyökerezett. Már dúlt a háború, amikor Beregszászon családot alapított, de a szíve visszahúzta. 1954- iben települt át a Demény család, s Klárika otthona a nagymamáék Mártírok úti háza lett. Azóta minden ideköti, csak azt sajnálja nagyon: ahogy múlnak az évek felejti orosz nyelvtudását.

Kovács Józsefné, Demény Klára ül az OTP megyei igazgatóságának kis irodájában, s a legszívesebben — úgy tűnik — a munkájáról beszél. Sohase gondoltam, hogy egy pénzintézeti főelőadó munkája ennyire emberközeli, nap mint nap embersorsokkal hozza össize az élet. Pedig így van, hiszen az osztály, ahol lakásépítési, értékesítési ügyeket intéznek, minden nap embereket fogad, tájékoztat, intézi hitelügyeiket, megköti a szerződést a lakásvásárláshoz, — családok életébe lát be.

— Amikor a szerződést aláírják, s mehetnek a kulcsért, sose felejtem el mondani: használják egészséggel! Nem azért, mert jó modorú vagyok, hanem tényleg, szívből együtt örülök az ügyféllel. Megfigyeltem: a lakáshoz jutás hihetetlenül nagy öröm. Csak úgy sugárzik az az ember, aki tudja, pár nap és költözhet, egy életre otthona van. Tudom azt is, az örömhöz kétségek, bizonytalanságok járulnak. Hogyan lesz az újjal? Mennyi is lesz a részlet, s ki tudja, mennyi a rezsi? Miként kell az életet átszervezni, hogy a törlesztés is rendben legyen, a fenntartás is, s ráadásul a

legtöbb új otthonba nagyon sok új berendezési tárgy is kell. Nem csupán öröm tehát, de mégis az ragyog az arcokon. És ilyenkor én is vele érzek, az ügyfél boldogsága engem is boldogít.

Az építők többnyire az elhatározás előtt keresik föl. Nekik a legjobb tudása szerint minden lehetőséget elmond, s úgy igyekszik tájékoztatni, hogy mindenki mindent pontosan tudjon. Huszonegy éve OTP-s dolgozó. A család iház-épl lés.

kölcsönügyeibe a húsz év előtti jászdózsai árvíz rengeteg munkája avatta be. Akkor valóban gyorsan nagy emberséggel, sok-sok megértéssel kellett intézni a vízelmosta családi házak tulajdonosainak kölcsönkérelmeit.

Hosszú évek, tán évtizedek óta látom, hogy az OTP-ben az ügyintézők, előadók úgy tárgyalnak az ügyfelekkel, hogy köztük egy pult, s addig állnak egymással szemben, amíg a kérdéses témát teljességgel ki nem merítették. Ezt magamban fárasztó favágásnak is nevezhetném. Kinevet érte.

— Az bizony igaz, hogy a lábunk sokszor belefájdul a pult melletti álldogálásba, de még ez is jóleső fáradtság. Én különben nem sajnálom a szót, elmondok mindent. Ha gonddal keresnek föl, baj van a fizetéssel, akkor is megmondom, ha vitázni kell, akkor is türelmesen elmagyarázok mindent. Még a kezeseket is fölvilágosítom, többnyire ugyanis úgy jönnek, hogy „tanú leszek”. Akkor én javítok, mondom, hogy kezes, s az megint más. Elmondom, hogy milyen fizetési kötelezettséggel jár a kezesség, miért érje meglepetés a gyanútlan, jóhiszemű, segítőkész embert? Persze az is megtörténik, hogy „nehéz” az ügyfél, akkor is emberek vagyunk, szót kell értenünk.

Aki Szolnokon huszonegy éve lakáskölcsönökkel foglalkozik, nem kevés az ismerőse, s talán az se ritka, hogy köszöntik ügyfelei. Nagyon sajnálja, de a több mint két évtized alatt, pult mögül megismert emberekre nem emlékszik vissza. Nem is lehet, hiszen az élet mindig új meg új ügyfeleket hoz, mindig a jelenre, meg a jövőre kell gondolni.

Következésképp Kovács Józsefné elégedett a munkájával, feladataival. Józanul, megfontoltan azt mondja, a fizetésével is, s a jutalmak, a Kiváló Dolgozó kitüntetés azt igazolja, az OTP is elégedett a munkájával, megbecsülik.

— Én is megbecsülöm a munkahelyemet, mert frissen érettségizve, első kenyérkereső állásomban olyan kollégákkal találkoztam, akik megtanítottak dolgozni! Az első munkatársaimnak, vezetőmnek mindmáig hálás vagyok. Láttatták velem a munka szépségét, megtanították nekem, hogy itt, ebben a beosztásban mit kell és lehet csinálni, s még azt is: ezért tanulni is érdemes. Szakvizsgáztam sok házitanfolyam után, annak idején ötösre. Később a marxista középiskolában is azért tanultam. Régóta szocialista brigádtag vagyok, sokáig a pártmunkám is a brigádmozgalomhoz kötött. És tizenhárom éve egyfolytában a Kossuth Könyvkiadó munkahelyi terjesztője is. Szívesen csinálom, a könyvet magam is nagyon szeretem.

Különben az építési, lakásértékesítési ügyek főelőadója most maga is építkezik. Az idős nagyszülőkkel ikerház építésébe kezdtek Szan- daszőlősön. Jobb lesz a kertes ház a két nagy gyereknek is, s ha jön az idő, a szülők segítségére is. Szép családi életében azt mondja, a megértés, a kölcsönös bizalom a fő erény.

Ügy gondolom, a pult mindkét oldalán, ott az OTP- ben is...

Sóskúti Júlia

Felvételeink a jászberényi állatkertben készültek. Fotó: T. Z.

>41 la f parádé

A pedagógustársadalom perifériáján (?)

— Természetesen pedagógusnak tartjuk magunkat, bár az eredeti képesítésünk szerint nem azok vagyunk.

— Megköveteljük a gyerektől, hogy szakoktató elvtársnak szólítson bennünket.

— Érzésem szerint van a tantestületen belül hierarchia, vagyis hogy a szakoktatót a főiskolát, egyetemet végzett kollégák alacsonyabb rangúnak tartják önmaguknál.

* * *

Vélemény- és gondolatfoszlányok, amelyeket olyan „nem pedagógus” pedagógusoktól hallottam, akik több időt töltenek a tanítványaikkal, mint a közismereti tárgyakat tanítók együttvéve. Azaz, hogy pontosítsunk: a szakmunkásképző intézetek szakoktatói hetenként harmincöt—negyven órát

vannak együtt a tanulókkal.

Bethlendy Béla a herényi 606-os számú szakmunkás- képző intézet igazgatója láthatólag örül, hogy a szakoktatókról beszélhet.

— Kevés érdeklődés nyilvánul meg irántuk — magyarázza meg örömét az igazgató. — Pedig nem csekély felelősség nyugszik a vállukon. Az intézetünkben egyébként huszonhatan tanítanak.

— Milyen feltételek alapján alkalmazzák illetve alkalmazták őket?

— Mindenekelőtt a szakmunkás-bizonyítvány és valamilyen középiskolai végzettség szükséges a felvételhez. Később pedagógiai alapképesítést is szerezniük kell. (Amíg a Munkaügyi Minisztériumhoz tartoztak a szakmunkásképző intézetek, a minisztérium szervezett az oktatók számára pedagógiai tanfolyamokat, 1973 óta a Műszaki /Egyetemen végezhetnek műszaki-oktatói tanulmányokat, melyek idejét most felemelték három évre és az államvizsga után felsőfokú pedagógus képesítést kapnak a hallgatók.

A jászberényi intézetnek nincs oka panaszra, már ami a szakoktatói gárdája képesítését illeti, hiszen az oktatók közül ketten általános iskolai tanári oklevéllel tizenhármán műszaki-oktató^ bizonyítvánnyal rendelkeznek. A többiek szakmunkások és technikusok. A „papírjaik” szerint tehát megfelelnek a követelményeknek, azaz a szakma tanításához van jogosítványuk. De vajon a szaktudás mellé tudnak-e többletet, emberiességet, a leendő munkás- osztályi szerephez szükséges ismereteket is adni tanítványaiknak?

Telek József autószerelőket oktat a Műszeripari Szövetkezet kebelében. Halk- szavú, szerény ember. Csöndessége, azonban nem azt jelenti, hogy nem kell rá figyelni, sőt! A legrégibb szakoktatók sajnos egyre fogyatkozó csapatának tagja. Számára lételem a tudás átadása.

— 1957-ben kaptam a megbízatást, hogy foglalkozzam a tanulókkal, ez a tanév lesz az utolsó, jövőre jugyanis nyugdíjba megyek — néz rám fanyar mosoly- lyal és bepárásodik a szeme, pedig háttal ül az ablakon betolakodj napsugaraknak.

— A hajdani Tefunál kezdtem az oktatást nyolc tanulóval, párlépésnyi tanműhelyben. 1970 óta tartozom az intézet állományához.

Meghatottságát leplezné, zavartan köszörüli a torkát. Nem zavarom kérdésekkel, magától beszél.

— Hirtelen össze se tudnám számolni, hányán tanulták meg nálam a szakmát, de több százan lehetnek. Nemrégiben bejött hozzám egykori, nem éppen szorgalmas tanítványom és egy szakmai kérdésre kért választ. Annak idején amikor erről volt szó, nem fiMint kiderült, közülük né- hányan úgy érzik, hogy a pedagógustársadalom perifériájára szorulnak, jóllehet — nem én mondom, ők mondták — a munkásosztály leendő tagjainak felkészítése jobbára az ő feladatuk.

Szolnok megyében kétszázharminc főhivatású szakoktató dolgozik, többségük, szám szerint kilencvennyolc középiskolai végzettséggel rendelkezik, het- venketten vettek részt a műszaki oktatói képzésen, ötvenháromnak csak szakmunkás-bizonyítványa van. Elenyészően kevés szakoktató rendelkezik 'általános illetve középiskolai tanári diplomával.

A következőkben olyanokról lesz szó és olyanok beszélnek magukról, akik ipari szakmunkásképző intézetben dolgoznak.

gyeit. Szívesen segítettem neki, és bárkinek, akit érdekel a véleményem. Hát ez a mi pályánk szépsége, hogy visszajönnek a gyerekek kérdezni, néha csak megköszönni a tőlem kapott ismereteket.

Szebenyi József technikus, az esztergályosokat tanítja az Aprítógépgyárban. Első benyomásom szerint merő ellentéte Telek Józsefnek: erőteljes megjelenés, mesz- szire vivő hang.

— Ne csak a szépséget emlegessük! Akad azért gondunk bőven. Kezdjük azzal, hogy gyenge tanulók jönnek hozzánk az általános iskolából. Különösen jellemző az esztergályos szakmára, hogy szinte lasszóval kell fognunk a tanulókat. A rendtartás szerint tíznél kisebb létszámú csoporttal nem is kezdhetnénk meg a tanítást, de jó, ha heten- nyolcan jelentkeznek. Minden tanévben engedélyt kérünk, hogy eltérjünk a rendtartás előírástól, természetesen megkapjuk. Ha heten is vannak, mégis csak növelik az esztergályosok számát. És nekem ha törik, ha szakad, meg kell tanítanom a szakmát.

Az igazgató, mintha tompítani szeretné Szebenyi József szavainak az élét, megjegyzi, hogy „Szebenyi kolléga Kiváló Pedagógus kitüntetést is kapott már”.

— Igen, igen — higgad le a szakoktató. — De hát végül is az Aprítógépgyár tanműhelye része az üzemnek, tehát termelő munkát végeznek a másodéves tanítványaim. Egyáltalában nem mindegy, hogyan. A tanulók teljesítménye benne van a gyár eredményeiben.

— Mi vonz valakit a szakoktatói pályára? — kérdezem, hogy továbblépjünk. Nem a busás jövedelem, az biztos — teszem hozzá.

Telek József, bólogat. Mint autószerelő, akár maszek is lehetett volna és összehasonlíthatatlanul többet t keresne, mint oktatóként.

— Nem panaszkodhatunk a fizetésre, bár igaz, hogy a kisiparosok magasabb jövedelemmel dicsekedhetnek. Ám az is igaz, hogy a nap bármelyik szakában fedzör- gethetik őket. Szakoktatónak csak az jöjjön, aki szereti átadni másnak a tudását, aki szereti a gyerekeket és aki nem restell tanítva tanulni. Hiszen évről évre változik, fejlődik a technika, nekünk lépést kell vele tartani.

A 606-osban összeszokott oktatói „család” gondoskodik a jövő szakmunkásainak képzéséről. Hogy mennyire szeretik a munkájukat, arra bizonyság Kiss Béla esete. Az 1981-ben nyugdíjba vonult esztergályos szakoktató húszezer forintos alapítványt helyezett el az iskolának az OTP-ben: a betét kamataiból évenként ezer forint jutalmat kap a legjobb eredménnyel végzett esztergályos tanuló.

...és Szolnokon

A szolnoki 605-ös Szakmunkásképző Intézet és Szakközépiskola az ország legnagyobb ilyen jellegű intézményei közé tartozik. Negyvenkét főhivatású szakoktató látja el a gyakorlati képzést. Az iskola híresen jól felszerelt tanműhelyében hét oktató dolgozik. A végzettségük alapján ők is minden további nélkül képesek ellátni nem könnyű munkájukat.

Pintér István tanműhelyvezető könnyedén sorolja, hogy vele együtt három oktató végezte el a Műszaki Egyetem pedagógusképesítést is adó három évfolyamát, hárman technikusi oklevél birtokosai, egy nyugdíj előtt álló kollégájuk pedig, szakmunkás.

— Hogyan szólítják itt önöket a tanulók? — kérdezem.

— Szakoktató elvtárs. Ez az előírt megszólítás.

— Szóval semmi Pista bácsi...

— Nem, nem! Megköveteljük a gyerekektől a „szakoktató elvtársat”. Reggel köszönéssel kezdünk: „Jó reggelt, szakmunkástanulók! Jó reggelt, szakoktató elv- társ !”

— És délután: „Viszontlátásra szakmunkástanulók...” Nem túlságosan merev a kapcsolat mester és tanítványai között?

— A, dehogy! Ez egyszerű formaság, köszönni mindenütt ‘illik egymásnak. Napközben persze keresztnevükön szólítják az oktatók a gyerekeket. Bizonyos távolságtartásra szükség van ahhoz, hogy az általános iskolából idekerült srácból fegyelmezetten dolgozó felnőtt váljék. Aztán ha végeznek, megengedhető a „Pista báosizás” is.

A ;,Szakoktatók” feliratú ajtó mögötti csendet a szünetben megszokott zajok törik meg: az iskolarádión keresnek valakit, aztán felharsog a zene, a gyerekek egymást és a zenét túlkiabál- ,va társalognak a folyosókon. Remek háttér az egyik oktató, Sándor István kissé kesernyés szavaihoz.

— Mi pedagógusoknak tartjuk magunkat, jóllehet, ezzel nem biztos, hogy egyetért a tantestület minden tagja. Pedig nekünk nem is csupán a szakma fortélyait kell átadni, hanem kötelességünk, hogy munkára, a munka szeretetére neveljük a ránk bízott tanulókat. Mi ez, ha nem pedagógusfeladat?

Sándor István tizenhét éve a Járműjavítóból került a szakmunkásképzőbe.

— Esti tagozaton megszereztem a gépésztechnikusi oklevelet, vártam, hogy az üzemben a végzettségemnek megfelelő munkát kapjak, de hiába ácsingóztam komolyabb feladatokért. Itt viszont megbecsülnek, legalábbis anyagilag. Sajnos, ugyanezt nem mondhatom el az erkölcsi megbecsülésről. A kollégák pedig elvárják, hogy miután mi töltjük a legtöbb időt a gyerekekkel, mindenhez értsünk. Ha a tanulónak például nem megy a matek, tőlünk kérdez. Tulajdonképpen univerzálisnak kell lennünk.

Az írás megengedett terjedelme véget ért. A téma, a iszakoktatók gondja, bánata, öröme ennél jóval több helyet követelne. Mindezek csak „érintőlegesen” kaphattak hangot. Akik a szakoktatók közül megszólaltak a riportban, nyugodtan állíthatják magukról, hogy végzettségük szerint ugyan nem pedagógusok, de amit tesznek, az nagyon is pedagó-' giai munka.

És ők jelentik a többséget. ..

Bendó János

Jászberényben...