Szolnok Megyei Néplap, 1984. október (35. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-13 / 241. szám

1984. OKTÓBER 13.

Irodalom, művészet

9

Bakó, Ildikó (magyar): Zsidó menyasszony (Kiállítás-díjas)

Bolya Péter:

H

A

L

V

A

C

S

O

R

A

Közelgett karácsony ünnepe, és Halasi, a festő, áhítattal gondolt a VACSORÁRA, amely már évek óta a szenteste legnagyobb öröme volt számára. Felesége, Árnál, igazi konyhatudós; a felvidéki halleves, amelyet készít, mestermű: pikáns ízű, tejfeles, citromos, babérleveles ... Egyetlenegy sem akadt Halasi szeretői közül, aki ilyen levest tudott volna főzni (pedig örömmel etették Halasit, aki nagyobb vitéz volt az asztal mellett, mint az ágyban, s ha nekilátott egy remegőpuhára főtt csülöknek, nos, a látvány szinte pornográf volt, az asszonyok izgatott örömmel figyelték...)

Halasi és Árnál házassága roskadozott, mint egy öreg, felesleges épület. Pedig valamikor palota volt, ékesszerelmes, tervek és álmok tárháza, sistergő szeretkezések és közös gondolatok otthona. Aztán telt-múlt az idő, Amál megfonnyadt, Halasi elhülyült és kurvák után kajtatott, a lakás porcelánjai megszürkültek, s esténként Halasiék csak azért lesték a tévét, hogyne egymást nézzék.

Konczek József;

Szeptemberi vihar

Az a szép, amikor minden hajszálzizzenés,

az őszi levelek kezdődő sáfrány-halványszín szégyene,

egy szusszanás, egy szösszenés, egy szisszenés,

jelzi, hogy mint ragyogó vonat,

megérkezett az óriás-zene.

A nádas hegedűvonói felsikonganak,

zongorafutam indul, mint fényes halak a túlsó part felől, a rétek, mint felizgtult, háborgó zöld forgatag, s amikor fém-üstdobként dördül meg a tótükör,

mint hála, száll a pára fölfele,

a zúdulás zsongó sínekre vált,

beáll az évszak napkoronggal koronázott ünnepe,

inintha feltarthatná a halált.

eső-köntösben álltái Feszült föléd szivárvány-tető Elhamvadt az a nyár már

De mosolyoddá lett a tó s körben a hegyek ránca Akkor az arcod volt a Nap s hozott felém a tiszta ég tündöklő vitorlája

Tópart barátság szerelem Hajam tarajos ősz lett — Szél fúj át rajtam s kiverik a partokat az arcokat szélezüst didergések

Kiss Dénes:

Szélezüst

Föl kell gyújtanom magam hogy újra nyár legyen! Szívemben világrobbanás Csoda hogy egyben még a

ház —

Mindenütt rád emlékezem A tópartra hol áttetsző

Az ünnepi este reggelén Halasa bevásárolni indult. Az ő feladata volt, hogy megvegye a pontyot, és élve hazahozza, a fürdőkádba dobja, vizet eresszen rá (azaz neki), hadd éljen még, hiszen minél kevesebb idő telik el a ponty halála és feltálalása között, annál finomabb lesz az Amál-fliéle halleves. Sok fortélya van a főzésnek, s Amál világéletében fortélyos asszony volt

Roland Lengauer (norvég): Ház (Kiállítás-díjas)

Halasi behatolt a vásárcsarnokba, kiválasztott egy életképes pontyot, kifizette, szatyrába csapta, hazaloholt vele.

— Él még — kérdezte Amál, mikor Halasi beesett az ajtón.

— Talán — lihegte Halasi, a fürdőszobába rohant, kihámozta a pontyot a szatyorból, a kádba tette, megnyitotta a csapot, és vadul figyelte a hal csukott kopoltyúját.

— Megdöglött — vélekedett Amál.

— Él! — ordított fel Halasi, hiszen a ponty tátogni kezdett, majd oldaláról hasára fordult a kád vizében.

... Halasi bizonyos közösséget érzett ezekkel a karácsonyi pontyokkal. Hiszen őt is egyívású művészcimborák közül „vásárolta ki” Amál annak idején, aztán hosszú éveken át cipelte magával víztelen útjain, csoda, hogy Halasi életben maradt... Végül rájött, hogy nem szereti a feleségét, egyetlen farkcsapással kiszabadult kezei közül, s belecsobbant a közöny és hazudozás kádjába. Azóta egyenletes kortyokban nyeli ezt a vizet, s néha még ficánkolni is van kedve.

Kora délután volt, Halasi a szobájában ült, és az AJÁNDÉKOT vizsgálgatta, amelyet Annáinak vásárolt. Türkizzöld ihálóing, s a nylon tasakra tűzve a cédula: „Amálnak szeretettel, Béla.” — Halasinak komoly fáradságába került, mire eszébe tudta idézni: milyen színű hálóinget vett Amálnak tavaly és tavalyelőtt. Rózsaszínre és bébikékre emlékezett, s ezért türkizzöldet vásárolt az idei aranyvasárnapon.

Amál a karácsonyfát díszítette, gyertyákat, csillagszórókat, angyalhajat helyezett el az ágakon. A fa alatt ott hevert a nyakkendő, „Amál szeretettel, Bélának”, a színe: kék, hiszen tavaly karácsonykor zöld nyakkendőt kapott Béla, tavalyelőtt pedig pirosat(?).

... Amál csendes odaadással foglalkozott a fenyővel. Ez a karácsonyfa már kiesd volt alig egy méter, a gyertyák kisujjnyiak, az ezüstdiók kopottak, a szaloncukDietrich Nitzscbe (NDK): Memento

— parabolisztikus motívum

rok tavalyiak ... Pedig valamikor Halasiék hatalmas fát állítottak, piros üveggömb díszlett a csúcsán, hosszú, fenséges gyertyák trónoltak az ágakon, csilingeltek az aranytobozok, szállt az angyalháj, a fenyőfa körül, s Amál szép volt, dús keblű, jókedvű, a szeme huncut, a haja fényes, a húsa kemény, és az ékszerek úgy csillogtak rajtéi, mint a karácsonyfa díszei. (Most már csak egyetlen ékszert visel, egy kékköves gyűrűt; ugyanis „kihízta”, nem tudja lehúzni az ujjáról.)

Halasi feltápászkodott, a hálóinget a szekrénybe rejtette, majd kivonult a fürdőszobába. Mosakodni akart, de aztán inkább a fürdőkádra támaszkodott, és szeretettel nézegette a pontyot. Milyen egészségesen úszkál, milyen lágyak a farka mozdulatai, milyen csillogók a pikkelyei!... Pedig hamarosan be fog következni a tragikus jelenet: Amál beront a fürdőszobába, kezében „vájdling”, benne a bárd, feltűri a pongyolája ujját, benyúl a vízbe, kopoltyún ragadja a halat, a vájdlingba dobja, lefogja, s a bárd fokával hatalmas csapást mér a fejére...

Halasi levette a házikabátját, a kádba lépett. A víz hideg volt, halnak való, de Halasi nem bánta, boldog volt, hogy kis időre ponty lehet, s vidáman kergetőzhet halálraítélt társával, szemét merevre nyitotta, szája latogott, pikkelyeket fedezett fel a testén...

— Mit csinálsz ott, Béla? — hallatszott Amál hangja a szobából.

Vad csobogás volt a válasz. „Már mosokszik”, gondolta Amál, s kiment a konyhába, hiszen itt az ideje nekilátni a főzésnek: ha a férje már tisztálkodik, az azt jelenti, hogy elkezdődött az ünnepi este. — „Soha nem lesz ennelj vége — gondolta Amál. — Soha, soha...”

Előkotorta a vájdlingot, majd a komor bárdot, s elindult velük a fürdőszoba felé.

... Másnap az újságokban megjelent a hír: „Bárddal ütötte agyon fürdőző fékjét a gyilkos asszony.” — A vizsgáló rendőrtiszt kérdéseire Amál csak any- nyit felelt: — összetévesztettem a hallal.

S hogy a fenyőfát miért gyújtotta fel, arra már nem válaszolt.

Bertrand Lavier (francia): Festmény (Kiállítás-díjas)

□

B. Istvánná fél éve mondogatja férjének: „Vegyünk egy csillárt.” Tavasszal már kiszemelte magának titkoban azt a csillárt, ami ott lógott a sarki bolt kirakatában. Eltetette s nyugtatta a boltost: „Megveszem, de kicsit várni kell. Majd enged a férjem. Ha előbb nem, hát utóbb.”

B. István fukar ember, a használt gyufaszálat is külön dobozba gyűjti; jó lesz az még valamire.

Amikor az asszony először megpendítette neki a csillár dolgát, úgy tett, mintha nem hallaná. Oda se figyelt. Másodszorra dühösen felkapta a fejét és kiabált:

— Ez nem jó, mert régi? Szemétre vele. ami még jó?

Az asszony megkushadt.

Tegnap reggel megtört a jég. Különös módon hajnalban szerelmeskedtek, pedig a férj minden energiáját a munkára tartalékolja, s a magába felejtő percek után az asszony a férje fülébe súgta:

— Istvánom, vegyük meg azt a csillárt. Tudod te jól, hogy nem vagyok préda természet, de az, ami van, csúnya is, rossz is, hogy néz ki egy szál dróton, pléh tányérral.

— Legyen — nyögte bánatosan a férfi, s előbbi jókedvének

azonnal nyoma vesztett. — Majd a bab árából — szólt vissza a szobaajtóból.

Az idén bejött a bab. Köztesként termesztik a háztáji kukoricában, tíz mázsa termett, s B. Isván felvett az átvevőnél huszon- kétezer forintot. Hazérve besietett a tiszta szobába, az ajtót magára zárta, óvatosan kinyitotta a szekrény ajtót, hogy ne nyikorogjon, az ezreseket gyors mozdulattal besuttyantotta a vászonlepedők alá.

Kiment az udvarra, a fészerből szeget, kalapácsot hozott elő, s nekiállt megjavítani a disznóól kifutóját. Az asszony a háta mögött állt, köhécselt s csak kis idő múltán mert megszólalni:

— Leadtad?

— Le.

— Annyi volt, ahogy mértük?

— Annyi. Pontosan annyi.

— Mennyit adtak érte?

— Huszonkettőt — mondta a férfi, s olyan odaadással, elmé- lyülten dolgozott, mintha csak az a rozzant disznóól lenne az egész világon.

—- Megveszem azt a csillárt — jelentette ki az asszony határozottan.

— A jóistenedet, meg se melegszik az a pénz, de te már viVarga S. József:

A

csillár

szed — a férfi erősen töprengett, s felcsillanó szemmel szólt:

— Vidd el a tojást, ami a kamrában van, fizesd ki az előleget, és hozd el részletre.

Az asszony szelíden szólt:

— Istvánom, ez nem magánüzlet. A csillárt amúgy sem adják részletre. És csúfoskodjunk a falu előtt?

A férfi, mintha ellensége lenne az a szög, úgy püfölte.

— Mit bánom én. Vesszen az a pénz. Vedd meg, aztán elég a prédaságból.

Az asszony zsebkendőjébe bu- gyolálta a kétezerhatszáz forintot, átslisszant a boltba, s kifizette a csillárt.

— Adjon négy darab százas

égőt is, hogy ne vakoskodjunk — mondta a boltosnak.

B. Istvánná, hazafelé menet, kezében a csillárral, villanyégőkkel, belépett a szerelőhöz, s megegyezett vele.

Este lett, mire a szerelő végzett. Az asszony boldogan kérdezte megnyúlt arcú férjét:

Kapcsolhatom? — vidám volt és önfeledt.

— Bánom is én — legyintett a

férfi.

A világosság pillanatok alatt betöltötte a szobát, behatolt a legeldugottabb zugokba is.

— Akár a nap! — lelkendezett az asszony, s be nem állt a szája, úgy dicsérte legújabb szerzeményüket.

B. István savanyú ábrázattal, fájdalmas képpel kucorgott a kis- sámlin, a cserépkályha mellett, s erősen hunyorgott.

— Te — mondta később —, könnyezik a szemem. A fény.

Az asszony nevetett.

— Majd megszokod, és nem bántja. Pislogj.

A férfi újra megszólalt:

— Csavard ki legalább az egyik körtét. Jobb lesz.

Az asszony engedett, majd miután eszébe jutott, hogy a nagy örömben elfeledte bezárni a tyúkokat, az udvarra sietett. Mire visszatért, egy égő világított, az is haloványan.

— Hányas égő ez? — toppant a csillár alá.

— Huszonötös. Erős minekünk a százas. Kicseréltem.

— Elment az eszed? — ripa- kodott a férfira az asszony.

B. Istvánt elöntötte a harag, tele szájjal ordított:

— Ki fizeti ittennég a villany- számlát? Te vagy én? Én. Ha pedig én, akkor én mondom meg, mennyi áramot fogyasztunk. Mindet kicserélem huszonötösre. És jól jegyezd meg, nem kell ide díszkivilágítás. Ha ebben a sarokban vagyunk, és lábat mosunk, akkor ez a körte ég, — a hozzá legközelebb eső csillárkarra mutatott —, ha eszünk, akkor az asztal fölötti, ha meg ágyat vetünk, akkor az a szélső, ni, az ég — azzal felállt, s miután vacsorához készülődtek, az eddig világító égőt kicsavarta, hogy átadja szerepét az asztal fölötti villanykörtének.

A szobából, mint könnyű pihe a levegő hátán, úgy libegett ki az asszony boldogsága.

Összeállította: Rékasy Ildik«