Szolnok Megyei Néplap, 1984. október (35. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-13 / 241. szám
8 Irodalom* művészet 1984. OKTÓBER 13. Palotás Dezső: Mindennapi kenyerünket hagyd meg nekünk ma 'gy Akkor még nem voltam ott. Nagy, magas teremben nem voltam ott. Mindenütt különböző átmérőjű és színű csövek bonyolult szövevénye, manométerek, ampermérők, ilyen-amolyan szerkentyűk, látszólag vagy valójában értelmetlen tömege: az ott volt. Meg két hatalmas műszerfal, egymás mellett. És időnként, teljesen rendszertelenül, halk sípolások sistergések. Éles, kemény neonfény is volt. Továbbá két, valamicskével több mint középkorú férfi, sötét öltönyben, felnyakkendőzve. A két műszerfal előtt ültek, gördülőcsapágyas, irodai forgószékeken, egymás felé fordulva. A térdükön kártyáztak. Guszti pocakos, és nem mosdik rendesen. Guszti például éppen most vitte el az utolsó ütést, belső zsebéből tollat, papírt vesz elő, és ír. Majd azt mondja, például: — Tizenhat pénz. összesen száznyolccal jössz. János meg, például: — Számold konvertibilis sörben. Vagy valami ilyesmit mond. És közben ő János; elég annyit tudni róla, hogy soha senki nem szólította még Janinak vagy éppen Jancsinak, pedig közvetlen, extro- veltált, szeret berúgni, sok haverja van, gyűjti a káros szenvedélyeket. És mégis. Nagyon megbízható ember. Aztán János osztana, de közbeszól egy ébresztőóra vidám, arro- ígáns hangjai. János zsebre teszi a kártyát, székestől a műszerfala felé fordul, megnyom egy gombot. A csörgés megszűnik. Guszti közben, ugyanolyan tempós, kiszámított mozdulatokkal, mint János, elrakja papírját, tollát, és ő is beledugja az orrát a maga műszereibe. Ekkor nyílik az ajtó, és a Főnök betuszkol engem, világos sportöltönyben. És vagyok világos sportöltönyben. A Főnök sötét és nem sportöltönyt visel. Ezt mondja: — Menjen csak, menjen, új fiú. A főnök udvariassága ellen tiltakozni nagy-nagy udvariatlanság, mert sok-sok időt emészt fel, s az én időm igen-igen drága. — Értem-értem, Főnök-Főnök — nem mondom én. S. János, meg sem fordulva: — Tiszteletem, Főnök. — Guszti nagyon meglepetten hátranéz, rögtön vissza is kapja a tekintetét. — .. .tletm, Főnök. A Főnök: — A kollégákkal megismerkedhet munkaidő után. Most nem lehet, egy másodpercnyi figyelmetlenségük is katasztrofális következményekkel járhat... a műszerekkel, az egész Rendszerrel, gondolom, tisztában van. Ott végzett, nem? — Igen, ott. Szóval, szóval elméletileg tudnám a dolgokat, de most, hirtelen, hogy is mondjam... — Helyes rikkant a Főnök —, nagyon-nagyon helyes! A gyakorlat az valóban más És egyelőre nincs is egyéb dolga, mint figyelni. Ha valami nem világos, feljegyzi, s munkaidő után a kollégák biztosan nagyon szívesen segítenek majd. Most csak jegyezzen, kérdésekkel ne zavarja őket. Értem? — Érted — nem mondom. — Két hétig, egy hónapig, addig figyel, amíg mindent tud majd abból, amit eddig csak megtanult. Ha majd úgy érzi, hogv menne jelentkezik nálam. Aztán ha majd úgy érzi, hogy menni fog, ismét jelentkezik. És ha majd úgy érzi, hogy megy, akkor megint. Rendes ruhája nincs? — Már úgy érti, hogy klasszikusabb szabású? Van, csakhogy én... — Nohát. És nyakkendőt is kössön. Jó munkát! A Főnök elhurrikánzik. János felnyúl, a műszerfalon kinyit egy kis ajtót, aprócska üreg tárul fel. János kivesz belőle egy csörgőórát — színes huzalok kötik a luk hátlapjához —, felhúzza, és visszateszi, majd becsukja az ajtócskát. És ezt mondja nekem: — Minek bohóskodjunk, bácsi... mikor én idejöttem, majd egy hétig a műszerekhez ragasztottam a régieket. És jegyeztem, és munkaidő után kérdeztem, és magában mindenki a pokolba kívánt. És csak az lett a vége, hogy bevettek a buliba. Ma vagy egy hét múlva,s hát nem mindegy? Szervusz. — Szervusz — mondja Guszti is. — Szervusz — mondom én is. Majd megint János: — Az áldomás majd meló után jön. Sok mindent lehet itt csinálni, de piálni aztán tényleg nem. Prefizni tudsz? Én: — Mit tudok? — Preferansz. Kártyajáték. Ultizol? — Csak sakkozni tudok. — Baj — mondja Guszti —, 'a sakk túl nagy. Meg kell tanulnod kártyázni. — Itt? — kérdem, majd hozzáfűzöm, nem túl nagy meggyőződéssel: — Egy másodpercnyi figyelmetlenségetek is kataszrofális következményekkel járhat. János nagyon kicsit undorodva néz rám: — öregem, apubácsika! Huszonnegyedik éve nyomom ezt a melót, de ama bizonyos tragikus másodperc még mindig késik. Minden teljesen automatizált, hiszen tudod. Különben is, ha bármelyik mutató csak megközelítené a kritikus értéket, olyan zenebonát csapnának a vészjelzők... de ez sem fordult még elő soha. Mese- mese-meskete, ördög nincs, de fekete. Tudok szebbeket is. Meggyőzött. De még van kérdésem. — És ha bejön a Főnök? — Átlag naponta háromszor bejön. De csak az MGK csarnokon keresztül jöhet. Amint annak a túlsó ajtaja kinyílik, nyugtalankodni kezd a hercig kis vekkerem. Saját találmány, magam szereltem be. Láttad az előbb. Nem kérdezem meg, mi az az emgéká. Ezt kérdem: — És ha megtalálja valaki? — Minden váltás érti a dörgést. Nem érti. Magyarázza. A Főnök nem mer itt hozzányúlni semmihez. Hadiérettségije van, meg egy régi-régi, kéthónapos gyorstalpaló tanfolyam. Meg az élet iskolája. Aranyos fellépése. Csontos karabélya, selyem gyolcsgatyája — János még folytatta, és nem unta. 2. Úgy Így kellett volna történnie, legalábbis, most utólag, elképzelhető, hogy így is történhetett volna. Feltéve, ha nem számolunk azzal, hogy igenis „ott végeztem”, mint ahogy Guszti meg János is ott: az egyik tény ok volt arra, hogy félhessenek tőlem, a másik meg arra, hogy tudhassák: lehetne félni valójuk. Az igazság az, hogy az iménti történet nagy és leglényegesebb része szemenszedett hazugság, meg nem valósult, sőt utólagosan megfogalmazott vágyálom. Az igazság borzasztóan unalmas. Tisztázzuk: valószínű, sőt szinte biztos, hogy érkezésünk (a Főnöké meg az enyém) előtt azok ketten valójában kártyáztak. Később szemem láttára is állandóan ezt tették. A Főnökkel folytatott beszélgetés — nos, hát az pont úgy történt, ahogyan leírtam. Az ébresztőóra is megvolt, de csak hosszú hetek múlva szereztem róla tudomást. .. Egy szó sem igaz viszont abból, hogy idősebb szaktársaim nyomban beavattak volna titkukba. Nem, hosszú, nagyon hosszú ideig én voltam számukra a mumus: jelenlétemben majdnem éppen olyan fegyelmezetten unatkoztak műszerfalaik előtt, mintha a Főnök behízott szeme kísérné figyelemmel ténykedésüket. Munkaidő után is kínoztam őket, kérdéseket tettem fel, ahogyan azt a Főnök meghagyta, s rövid, türelmetlen, de teljesen kimerítő válaszokat kaptam. Mert hát milyen kérdéseket tehettem fel? Ültek egész munkaidő alatt, és bámulták a műszereiket. Semmi egyebet nem tettek. Nem volt mihez kapcsolnom a kérdéseimet; mivel kérdeznem kellett, hát azt kérdeztem, amiről tudtam, hogy munkájukhoz tartozik, s amiről magam is öt hosszú évig tanultam, és válaszaik ellen nem lehetett kifogásom, mert azt felelték, amit magam is éppen úgy tudtam. Ez viszont nem vitt, és semmiképpen nem is vihetett közelebb ahhoz, amit a Főnök „gyakorlatként” emlegetett: a munka céljához, értelméhez. A műszerek javítása nem a mi feladatunk volt: nekünk csak figyelnünk kellett egy esetleges meghibásodásra, amely sohasem következett be. Nagyon nehéz lehetett számukra ennyire fegyelmezetten, lankadatlanul csinálni a semmit. Nekem könnyebb volt, mert kezdetben egyszerűen nem hittem el, hogy valóban semmi dolguk. Abban a meggyőződésben éltem, hogy csupán én nem tudom felfogni munkájuk fontosságát, magasabb értelmét; kisebbrendűségi érzések gyötörtek, kétségbeesetten próbáltam megközelíteni a — most már tudom — megköze- líthetetlent, mert nem létezőt. És a kétségbeesett ember nem unatkozik. összegezzük ezt a pattállást. ök természetesen féltek tőlem, az esetleges beépítettől — előfordul az ilyesmi ebben a szakmában —, amíg buzgón, fáradhatatlanul (s amit nem tudtak, mert leplezni igyekeztem: hajszoltan, szégyenkezve) kerestem munkájuk értelmét, célját, tehát amíg hit- item e munka céljában, értelmében — következésképpen, önvédelemből, feszülten, odaadóan, kitartóan komolyan vették tevékenységüket. S amikor ezt tették, egyre inkább el kellett ültetniük bennem a meggyőződést, hogy a már-már a gyengeelméjűséggel határos alkalmatlanságom miatt toporgok még mindig a bemagolt részlet; kérdéseknél, s nem tudom ezeket egy magasabb rendű, fölényes, mindenre magyarázatot nyújtó egységbe szervezni... és még nagyobb erőbedobással próbáltam megfejteni a titkot, amit ők megint csak fokozott passzív ellenállással viszonoztak. Ebben a boszorkánykörben forogtunk, mi hárman, és közben gyűlöltük egymást veszettül.... Közben bámulatos operativitással elrendezték személyes- ügyeimet. Távfűtésű garzonlakást kaptam napok alatt, beköltözésem után egy héttel a telefont is beszerelték, rendkívül előnyös részletfizetési szerződéssel jutottam bútorhoz... Tisztában voltam vele, hány újonnan kihelyezett fiatal káder nyűglődik az enyémnél ezerszer rosszabb körülmények között, mégis nagyon szerencsétlennek éreztem magam. Értelmi képességeimről mindig igen jó véleményem volt, s most egyszerre csonkig törték eminens-öntudatomat. Ezt a helyzetet nem lehetett sokáig bírni. Mégis én bírtam tovább. Előnyben voltam kettőjükkel szemben. Először is a Főnök rendelkezése folytán szinte korlátlan idővel rendelkeztem ahhoz, hogy a „titkot” megfejtsem; félig-meddig gyakornoki státusom megkímélt a lelepleződés veszélyétől, a szégyentől. Aztán meg: nekem volt tennivalóm, sőt, olyan feladattal küszködtem, amely a lehető legszorosabban összefüggögtt személyes érdekeimmel, mi több, személyemmel: rátermettségemet kellett igazolnom, elsősorban önmagam előtt. ők viszont tömény tétlenségre, szörnyű unalomra voltak kárhoztatva: nem csoda, hogy hamarabb fáradtak el, Előbb egy-egv sóhajtó nyújtózkodás, tétován a meny- nyezet felé csúszó tekintet, egyre hosszabb ideig tartó elernyedések; mindezek hatására mocorogni kezdett bennem — nem, nem is a felismerés, inkább valami homályos reménynek nevezném. Amit már — talán — felismerésnek nevezhetnénk, az akkor támadt fel bennem, amikor egy napon az előcsarnokból magammal hoztam egy nyaláb prospektust. Saját prospektusaink voltak, gyakornoki kötelességem vagy jogom volt tanulmányozni őket. Lapozgattam a füzeteket, ím- mel-ámmal. Azok ketten meg elkezdtek felém nézegetni. Izzó, feneketlen gyűlölet, sóvár irigység volt a tekintetükben. Ettől hirtelen jókedvem kerekedett — de még nem voltam biztos a dolgomban. Mindenesetre közérzetem nagyot javult. Már meg mertem fogalmazni a feltételezést: azért nem két ember teljesen fölösleges. De értem, mert nincs is mit... Az a hát hogyan lehet ez? Egyetlen kézenfekvő magyarázat kínálkozott: a munka felesleges voltával csak azok vannak tisztában, akik éppen végzik; ők viszont hallgatnak, vagy mert ragaszkodnak a kényelmes síné curához, vagy mert — bár ebben benne van az előbbi ok is — végzettségük, képesítésük kizárólag erre a munkára vagy inkább foglalkozásra teszi alkalmassá, pontosabban alkalmazhatóvá őket. Márpedig ezt a végzettséget öt keserves év alatt szereztél'« meg. Ez majdnem érthető álláspont, gondoltam. A következő napokon egyre több prospektust cipeltem magammal. Végül megkockáztattam a döntő lépést: a reklámlapok közül ügyetlenül kiejtettem egy krimit. A könyv nagyot csattant a földön. Megvártam, míg mind a ketten jól megnézik, akkor kényelmesen felemeltem, visszatelepedtem a helyemre, és rájuk vigyorogtam. Megtörtek. Elővették a kártyát. Én viszont végleg megnyugodtam. Talán az állandó frusztráció megszűnte, a lidércnyomás alóli felszabadulásom tette, hogy pillanatig sem kérdőjeleztem meg eljárásuk jogosságát. Később ébredtek bennem kételyek, de ezeket János, mint például az imént népmese-filozófiával is, játszva elaltatta. Aznap, megtörésük napján csupán egy-két szót váltottunk. Nem tudtuk egykönnyen túltenni magunkat a sok idegtépő kegyetlenségen, melyeket egymással szemben akaratlanul is elkövettünk. Viszont, ugyancsak azon a napon együtt indultunk fölvenni a fizetésünket. Befejeződött a gyakornoki időm — helyesebben szólva, befejeztem, hiszen rám volt bízva, mikor avatom magam teljes értékű szakemberré. Most már váltásban dolgozom, már csak ketten üldögélünk a nagy műszerfalak előtt. János nemrég nyugdíjba ment, Akkor délután nagy murit rendeztünk a tiszteletére. Mint mindig, most is remek beköpésekkel szórakoztatta a társaságot. Ilyenekkel: „No de hol van a tavalyi ihűhó” (ez nekem szólt), meg: „A mi mindennapi kenyerünket hagyd meg nekünk ma...” Ügy hírlik, új testvért helyeztek iki hozzánk. Nem szeretném, ha az év váltásomba kerülne a gyakornoki időre. Kezdem már megszeretni azt a valamit, amit ezek a nagyszerű műszerfalak eltakarnak előlünk. Biidolf Svoboda (csehszlovák): Lépő Pierrot Budapesten a Műcsarnokban látható a VI. Nemzetközi KisplaszUkai Kiállítás. Négy földrész, huszonhat országából érkezett mintegy háromszázötvenegy mű, kilencvennégy szobrász alkotása. Irodalmi oldalpárunk felvételeit a kisplasztikái seregszemle anyagából válogattuk. Suhai Pál: Méltó ellenfelet Méltó ellenjelet akartál. Ki mered-e mondani: itt vagy magad, liavas utcákon kószálva elfagyott szíved, zsebedben a Semmi: akárhol megtagad. Se kéz, se szó, se öl, se száj. Mit kezdesz most, amikor enni sem muszáj. Érzékeid, mint kötésről a bogok, egymás után, sorra lebomlanak. S úgy lebegsz tova, mint eltépett, kósza fonalak. Ócska vagy, kinőtt, piszkos, régi, hanyag. Te légy a Jölfejtett szál: a kötendő anyag. Jan Norman (dán): Emberek és lófejek (Kiállítás-díjas)
