Szolnok Megyei Néplap, 1984. október (35. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-06 / 235. szám

6 Nemzetközi körkép 1984. OKTÓBER 6. Szovjet—amerikai viszony Nyolc és fél óra mérlege Légi-földi harc a NATO-ban Az a tény, hogy a NATO az idén is megrendezte az Au­tumn Forge fedőnevű, október végéig, november elejéig el­húzódó hadgyakorlat-sorozatát, az újságolvasóban aligha kelthetett .meglepetést. Ezt Helsinki, azaz 1975 óta immár minden év őszén megtervezik és végrehajtják. Általánosság­ban a legjellemzőbb rá az agresszív jelleg, a hatalmas terü­leti kiterjedés, az erők és az eszközök aránytalanul nagytö­megű felvonultatása a szocialista országok határainak jcöze- lében. Az összevetés kedvéért érdemes emlékeztetni arra, hogy ,a Csehszlovákia területén a Varsói Szerződés hét test­vérhadseregének nemrégiben véget ért „Pajzs ’84”-es gya­korlatán a feszült nemzetközi helyzet ellenére is mindössze 60 ezer főnyli volt a kijelölt csapatok létszáma. Páratlanul érdekes és nagy iramú világpolitikai tevé­kenység ért véget, amikor a hét fordulóján Andrej Gro- miko szovjet külügyminisz­ter és első miniszterelnök­helyettes repülőgépe az Egye­sült Államokból visszaindult Moszkva felé. Már az esemé­nyek puszta felsorolása is sejtetni engedi, hogy egyet­len kérdésben bizonyítható­an változás következett be. Nevezetesen abban, hogy vé­get ért a párbeszéd nélküli­ség időszaka az Egyesült Ál­lamok és a Szovjetunió kö­zött. Természetesen a két vi­lághatalom képviselői kö­zött bizonyos meghatározott munka-szinteken eddig is volt kapcsolat. Ez feltétlenül szükséges volt például olyan válságterületekkel kapcso­latban, mint Közép-Amerika, vagy a Közel-Kelet. Magas­szintű, a nemzetközi élet' legfontosabb átfogó kérdéseit érintő párbeszédre azonban nem került sor. S hogy ezért elsősorban Reagan elnökre hárult a felelősség, az még a tárgyilagos amerikai megfi­gyelők előtt sem volt titok. Korábban is voltak sú­lyos nézetkülönbségek, sőt, fenyegető politikai konfliktu­sok a két világhatalom kö­zött. Az utóbbi harminc esz­tendőben azonban Ronald Reagan volt az első ameri­kai elnök, aki eddig nem lé­tesített magasszintű szemé­lyi kapcsolatot a szovjet ve­zetéssel. A szó hivatalos ér­telmében ezúttal sem beszél­hetünk csúcstalálkozóról. Az viszont tagadhatatlan, hogy a mostani tárgyalásso­rozat a magasszintű szemé­lyes kontaktus helyreállításá­nak tekinthető a szovjet és az amerikai vezetés között. Az események egymás­utánja is jelezte, hogy mind­két fél nagy óvatossággal és körültekintéssel közelítette meg ezt a fontos fordulópon­tot. Reagan az ENSZ-ben a jelenlegi politika alapelveit és célkitűzéseit fejtette ki. Szovjet—amerikai viszony­latban a rendszeres magas­szintű kapcsolat felvételé­nek, illetve helyreállításá­nak készségét hangoztatta — de nem mondott semmi olyat, ami változást jelentett vol­na az eddigi, erőpolitikán alapuló és keményen szov­jetellenes irányvonalához ké­pest. Az eredeti tervek szerint Gromiko egy nappal később mondotta volna el beszédét, és a rákövetkező napon ta­lálkozott volna George Shultz amerikai külügyminiszter­rel. A szovjet vezetés úgy határozott, hogy ezt a sor­rendet megfordítja. Gromiko előbb találkozott amerikai kollégájával, és az eredeti időponthoz képest 48 órával később mondta el beszédét az ENSZ-ben. Ez a magatar­tás a szovjet politikai átgon­Gromiko és Shultz második dőlt és komoly megközelítési módját tükrözte: módot akar­tak kapni a Reagan-beszéd mélyebb elemzésére és a kül­ügyminiszteri tárgyalások értékének felmérésére — mi­előtt Gromiko az ENSZ szó­székére lép. Ezt követte Gromiko wa­shingtoni találkozása, és több, mint három órán át tartó eszmecseréje Reagan elnök­kel. (E találkozó során volt egy olyan, jónéhány percig tartó közjáték, amikor a két államférfi négyszemközt tár­gyalt: legmagasabb rangú és legbizalmasabb munkatársa­ik sem voltak jelen.) A Fehér Házban tett látogatás után Gromiko és Shultz még egy megbeszélést .tartott. Erről eredetileg nem volt szó: az újabb tanácskozásról csak a Fehér Házban tett Gromiko. látogatáson döntöttek. Ezért széles körben úgy értelmez­ték, hogy e műsoronkívüli megbeszélést kedvező előjel­nek lehet tekinteni. Lényegében ez történt, és e diplomáciai „nagyhét” a legóvatosabb megítélés sze­rint is két eredményt min­denképpen hozott. Az első az, hogy áttörték a hallgatás falát. A második eredmény az, hogy megegyeztek a to­vábbi magasszintű kapcsolat- tartásban. Ami tehát most történt, azt nem elszigetelt epizódnak, hanem egy folya­mat kezdetének lehet tekin­teni. Hogy kezdetnek és nem másnak, ezt a tárgyalás-so­rozat szovjet visszhangja vi­lágosan mutatja. Ennek a visszhangnak a jellegzetes­sége az, hogy rendkívül óva­tos és tartózkodó. Nem en­ged a megalapozatlan opti­mizmus által diktált kom­binációknak. Lényegében azt hangoztatja, hogy az ameri­kai politika nem változott meg; konkrét tettekre és nem szavakra van szükség, és csak a jövő mutathatja meg, hogy Washington haj- landó-e észszerű és egyenjo­gú alapokra helyezni a két világhatalom kapcsolatát. találkozójuk küszöbén Ügy tűnik, hogy a szovjet dipolmácia ezt a korábbinál is nagyobb mértékben teszi majd függővé attól, hogy az űrfegyverkezés ügyében Washington milyen magatar­tást tanúsít. A Gromiko- beszéd félreérthetetlenné tet­te, hogy a technikai fejlődés jelenlegi gyorsasága közepet­te a Szovjetunió most feljebb helyezi a rangsorban ezt a problémát. Az amerikaiak a maguk részéről jobban átadták ma­gukat a derűlátásnak és a kombinációknak. Ez érthető is, hiszen e diplomáciai nagy­hétre éppen az amerikai el­nökválasztási harc finisének küszöbén került sor. Reagan ellen teljes joggal hozták fel, hogy sokszor igen vad reto­rikája veszélyezteti a világ­békét, és nem folytat párbe­szédet a Szovjetunióval. Eb­ből a szempontból magának az elnöknek és a köztársa­ságpárti kormányzatnak a taktikai-választási érdekei azt diktálták, hogy a Gromi­ko megjelenése által kínált alkalmat minél teljesebben használják ki. Feltétlen ér­dekük volt az is, hogy a tar­talmukat tekintve bizalmas megbeszélések után derűs, az amerikai közvélemény aggo­dalmait csitító hangulatot keltve lépjenek a nyilvános­ság elé. A tét természetesen lénye­gesen nagyobb annál, sem­hogy ezt az eseménysoroza­tot alá lehetne rendelni az amerikai elnökválasztás tak­tikai szempontjainak. Persze, Reagan és a Fehér Ház szá­mára pillanatnyilag azért ez a legfontosabb. Ezért no­vemberig Reagan nyilván a mostani párbeszéd-sorozat hullámán lovagol, és komo­lyabb változások aligha vár­hatók. November után derül majd ki, hogy az amerikai politikában bekövetkeznek-e azok a tettek, amelyeket szovjet részről méltán tekin­tenek a tényleges szándékok egyetlen érvényes bizonyíté­kának. Az Autumn Forge ’84-nek ezen kívül két másik figye­lemre méltó mozzanata is van. Az egyik: erre már az: úgynevezett eurohadászati nukleáris fegyverek — a Pershing—2 rakéták és a robotrepülőgépek — meg­kezdett nyugat-európai tele­pítése után kerül sor. A má­sik: ezúttal került fokozot­tan előtérbe Bemard Rogers tábornoknak, a NATO euró­pai fegyveres erői főpa­rancsnokának nevével fém­jelzett Air-Land Battle — légi-földi harc — doktrína hadszíntéri kipróbálása. Ami a kontinensünk nyu­gati felében eddig elhelye­zett új amerikai rakéta- atomfegyvereket illeti, ha­dászati rendeltetésükhöz kétség sem férhet, hiszen velük nagymélységű csapá­sok mérhetők a Varsói Szer­ződés tagállamainak létfon­tosságú katonai és polgári célpontjaira. A szocialista közösség időközben megtett hatásos ellenintézkedései kö­vetkeztében az azonnali büntető visszavágás termé­szetesen nem maradna el. Ez azonban mitsem változ­tat a dolog lényegén: föld­részünkön a kölcsönös ve­szélyeztetettség mértéke rendkívül megnövekedett. Erről a katonapolitika iránt érdeklődőknek minden bi­zonnyal bőséges ismereteik vannak. Kevésbé ismert vi­szont, hogy fő vonásaiban miit tartalmaz a Rogers-féle doktrína. A Pentagonban és a NATO-vezérkarokban jó két esztendeje arról folyik a vita, milyen lefolyású lehet a Nyugat és a Kelet, közti fegyveres konfliktus kezdeti időszaka? Régebben az volt a kiindulási pont, hogy a nagy összecsapás mindjárt a kezdet kezdetén az általános (hadászati) atomháború for­máját ölti, de kirobbanhat a „harcászati” nukleáris esz­közök lépcsőzetes beveté­sével is. Ez utóbbiról azon­ban a szakértők egyértelmű­en azt vallják, hogy az ilyen módon induló harccselek­mények szinte .viharos gyor­sasággal általános atomhá­borúba torkollnának. Maga Rogers tábornok ismerte el egy, a Los Angeles .Times- mak 1983 nyarán adott inter­jújában, hogy ő nem hisz a korlátozott atomkonfliktus lehetőségében, mert — mint mondotta — adott körülmé­nyek között az Egyesült Ál­lamok „igen hamar a had­színtéri nukleáris fegyverek­hez nyúlna és ez azután to­vább eszkalálódna ... egé­szen a hadászati atomcsapás váltásig”. Mivel az „atom- karddal” való egyoldalú fé- nyegetés a tőkés világ szá­mára halálosan kockázatos­sá vált, a NATO főparancs- [noka azt kezdte hangoztatni, hogy a hagyományos fegy­verekkel vívott háború „nem feltétlenül csapna át nukleá­ris párbajba”. A tábornok egyrészt a nagypontosságú elektroni- izált (az atomeszközök pusz­tító erejét megközelítő, vagy lazt elérő) konvencionális harceszközök rendszerbe ál­lítására, másrészt az általá­nos rendeltetésű erők (a szárazföldi csapatok, a légi­erő és a haditengerészet) gyorsított ütemű korszerűsí­tésére, csapásmérő képessé­gük meghatványozására he­lyezi a hangsúlyt. E tekin­tetben a NATO-nak nem­csak mennyiségileg, hanem minőségileg is felül kell múlnia a Varsói Szerződés védelmi szervezetének ka­tonai potenciálját, ellenkező esetben — úgymond — a lé­gi és a földi harctevékeny­ségekre kidolgozott új elvek sikeres alkalmazására nem­igen lenne mód. Eszerint — és ez a koncepció az „Au­tumn Forge ’84”-en külö­nösképpen kidomborodik — az előretolt stratégia kere­tében a lehetséges fő had­színtér változatlanul Közép- ■Európa, ahol az Egyesült Államok és a NATO legfőbb hadműveleti csoportosításait összpontosítja, főként az •NSZK területén. Nem vélet­len, hogy az idei gyakorla­tok zömét is a Német. Szö­vetségi Köztársaságban bo­nyolítják le! A légi-földi harc alapel­gondolása az, hogy a várat­lan és nagyerejű rajatütést a szocialista közösség védel­mi mélységében a hadászati ■második lépcsőre (a tartalé­kokra, továbbá a legfonto­sabb katonai-hadiipari ob­jektumokra) egyidejűleg hajtanák végre és ezzel — •amint feltételezik — lehetet­lenné tehetnék a szovjet hadsereg és a többi testvér­hadsereg felvonultatását az agresszió visszaveréséhez. Hogy ennek a doktrínának nyíltan támadó mivoltát leplezzék, a nyugat-európai közvélemény előtt a Varsói Szerződés tagállamait tünte­tik fel támadókként, ezzel szemben a NATO .csupán védelmi helyzetből” megy át ellentámadásba és helyezi át — amilyen gyorsan csak lehet — a hadműveleteket a szocialista országok terüle­tére. És eközben aktív elő­készületeket tesznek a Per­shing—2-es rakéták és a robotrepülőgépek bevetésé­re, amennyiben a hagyomá­nyos hadviselési módszerek­kel nem érnék el a kívánt eredményt. Az sem kizárt, hogy ezeknek alkalmazására előbb kerülne sor, de erről igyekeznek bizonytalanság­iban tartani a potenciális el­lenfelet. Íme, így kötődnek egy­máshoz a csapatok anyagi­technikai felkészítésében a hagyományos és a hem-ha- gyományos háború megvívá­sával kapcsolatos agresszív elgondolások. A „légi-földi harc” koncepciójának a szá­razföldi és a légierőknél tör­ténő gyakorlati átültetéséből és a várható fejlesztésekből bizonyos következtetések máris levonhatók. Először: semmi változás nincs az •Egyesült Államok, a NATO háborús hadászatának alapi­jaiban, eredeti célkitűzései­ben. Másodszor: a csak rész­ben módosult doktrinális té­telekben még nyíltabban' drasztikusabban jut kifeje­zésre az egyoldalú katonai •fölényre törekvés, jóllehet ennek elérése a jelenlegi vi­szonyok között teljesen illu­zórikus. Harmadszor: a NATO 1979-es rakétádonté- sével, a telepítés megkezdé­sével, legújabban pedig az •NSZK-ra vonatkozó korábbi •fegyverkezési korlátozások ■feloldásával a tömb katonai ■irányvonala az eddiginél is támadóbb jelleget öltött. Er­re való tekintettel a szocia­lista országoknak védelmi felkészültségük további tö­kéletesítésében folyamato­san meg kell tenniük a Tnindenkori katonapolitikai helyzet megkívánta válasz­lépéseiket. Serfőző László alezredes Összeállította: Constantia Lajos — í — e fü A légiharc fő eszközei a vadászgépek és a vadászbombá­zók OPEC-dilemmák Az OPEC-tagállamok kö­rében mostanában a legtöbb vita a kitermelt kőolaj meny- nyiség növeléséről folyik. A 13 országot tömörítő kartel- len belül egyre nagyobb a nyomás annak érdekében, hogy a jelenlegi 17,5 millió hordónál többet hozzanak felszínre. Emlékeztetőül: 1979-ben — a második olaj- árrobbanáskor — az OPEC tagországai összesen 30,7 millió tonnát termeltek ki. Az államok között igen he­ves vita várható a növekedés mértékéről. Ettől függ ugyan­is, hogy mennyivel növelhe­tik az eddig érvénybenlévő, hivatalosan megállapított kitermelési mennyiségeket. Szinte mindegyik tagország­nak van valamilyen hivat­kozási alapja, amiért többet akar kibányászni és termé­szetesen eladni a világpia­con. Néhány érv: Nigéria gazdaságát szeretné rendbe­hozni a többletexportból származó jövedelmekből, Irak és Irán a háború okoz­ta károkat kívánja — leg­alábbis részben — mérsékel­ni. Nem tudni azonban, ho­gyan fogadná a piac a kiter­melt többletkőolajat. Az ed­dig nyilvánosságra hozott el­képzelések szerint ugyanis legalább napi másfél-kétmil­lió tonnával kellene többet felszínre hozni, hogy a tag­országok minimális igényeit kielégítsék. Ennyivel többet azonban — mégha figyelem­be vesszük azt is, hogy a té­li időszak beköszöntével va­lamelyest nő a kőolaj iránti kereslet — igen nehéz elad­ni. így hát az OPEC piacfi­gyelő bizottságának legutób­bi ülésén elhalasztották a döntést a termelés növelésé­ről. Az olajpiacon ugyanis az 1983. márciusa óta érvény­ben lévő hordónkénti 29 dol­láros ár mellett a kereslet és a kínálat viszonylagos egyen­súlyban van. A kitermelés növelését szorgalmazók, de sok olajipari — olajpiaci szakértő is úgy véli: jelen­leg csak fegyverszünet van a piacon, s átmeneti jelenség a „fekete arany” iránti mér­sékeltebb kereslet. Az egyes A nagy kérdőjel országok nemzetgazdaságai nem tudták lényegesen és érdemben csökkenteni füg­gőségüket az olajtól, vagyis a mérsékeltebb kereslet a gazdasági recesszióval függ össze. Amennyiben véget ér a dekonjunktúra és ismét felgyorsul a gazdasági növe­kedés, akkor a kőolaj iránti kereslet — ha nem is a ko­rábbi ütemben —, de ugyan­csak bővül. A másik vélemény: a világ megtanulta az utóbbi évek­ben az első, de főleg a má­sodik olajáremelkedés után a keserű leckét, s képes ar­ra, hogy elkerülje a nagyobb megrázkódtatásokat. Az energiatakarékossági intéz­kedések, az olajhelyettesítő eljárások, a gazdasági szer­kezetek tudatos átalakítása összességében — feltételezve természetesen, hogy nem las­sul le, illetve nem változik meg az eddigi irányvonal — biztosítja azt, hogy a követ­kező években a kőolaj olda­láról nem lesz akadálya a világgazdaság egészsége­sebb növekedésének. Ezeket az optimistább véleményeket látszanak alátámasztani a legutóbbi időszak fejlemé­nyei is, mint például hogy a Hormuzi-szoros esetleges le­zárásának hírére sem vál­toztak meg a kőolajárak. Felmerül természetesen annak a lehetősége is, hogy a következő időszakban csök­kentik a jelenleg érvényben lévő OPEC-árakat. (Néhány ország az elmúlt időszakban arra hivatkozva, hogy a kar- tellen kívüli országok is ezt tették, mérsékelte árait.) Ez a vásárlók számára nem kis megkönnyebbülést jelentene, mert számottevően csökkent­hető lenne az olajimport­számla, s ezzel a kereskedel­mi mérleg deficitje. A szá­mítások szerint kb. 10 száza­lékos árcsökkentés esetében a legfejlettebb tőkés orszá­gok évi növekedési üteme legalább fél százalékkal gyorsulna, miközben az inf­láció egy-másfél százalékkal mérséklődne. De a másik ol­dalon állnak azok az olaj­termelők — Mexikó, Nigéria, Venezuela stb. —, akik jelen­leg igen eladósodtak és kénytelenek lennének más országokhoz hasonlóan újabb hiteleket felvenni, hogy adós­ságaik visszafizetését nagy­jából időben teljesíthessék. A nemzetközi energia- és olajpiacokon végbemenő tartós változások méreteit változatlanul nehéz tehát át­tekinteni, igen sok a bizony­talansági tényező. Azt azon­ban bizonyosra lehet venni, hogy az olajpiacon — akár­csak egyéb nyersanyagok piacán — a kereslet-kínálat közötti egyensúly megbom­lása ugrásszerű áremelkedést idéz elő. Faragó András

Next

/
Oldalképek
Tartalom