Szolnok Megyei Néplap, 1984. október (35. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-06 / 235. szám
4 1984. OKTOBER 6. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Sajnos, áll a gyár. A répaföldeket úgy eláztatta a szeptember végi, október eleji eső, hogy nem tud rámenni a gép, a cukorgyár nem kap répát. A hozzáértők mondanak mást is. A nyári nagy aszály után vízért állító növény most újból leveleket ereszt, s honnét vonná el a tápanyagot, mint az érett répától. Pedig az első szállítmányok csuda jó ígéretekkel érkeztek. Édes a répa, sok benne a cukor! Gajdos Pál azért csak végigvezet a répafeldolgozás hosszú során, a cukorfőzést a gépek, berendezések mellett magyarázza el. Sokat változott a rekonstrukció óta a folyamat is. Űj berendezések, félautomaták segítik az embert, nincs akkora fizikai igénybevétel már, mint régen — annál több gépismeret, hozzáértés kell, hiszen a gép okos, de csak jelez, az embernek irányítania kell. A cukorfőzők mestere — a gyárban röviden csak azt mondják, a „manipuláns” — 1954-ben kezdte az óriás kemencék mellett a munkát. Messziről jött gyerekként Szolnokra, s örült, hogy jöhetett. A mezőkovácsházi földművescsalád sarja ugyanis egy cseppet se vonzódott apja meg nagyapja foglalkozásához. „Volt a falunkban egy ezermester, egy kovács. Nahát én annál láttam, mi mindent tud varázsolni a műhelyében. Csak az volt a vágyam, hogy én is vasas legyek. Amikor a szolnokiak a mi focicsapatunkkal játszottak, s hívtak Szolnokra, gondoltam, most lesz az igazi élgf, tanulhatok szakmát!” Ennek bizony több mint harminc éve már. A gyorslábú, csupaizom focista fel- ködük emlékeimben. Micsoda jó vasárnap délelőttök voltak azok a harminc év előttiek a cukorgyár Tisza- parti focipályáján! összegyűlt a környék, zengett a liget a buzdítástól. Pedig hát az csak megyei bajnokság volt — most meg az ember rálegyint olykor egy válogatott meccsre is. ha karosszéke elé hozza a tévé. Gajdos Pál sorolja: Balázs — Molnár, Gyémánt, Karácsony, Kiss J., Gyet- vai, Szathmári, Géczi I., Szekeres, Gajdos, Sokvári, Géczi II., Szabados. Ez volt a régi 13-as keret. Ahogyan a sportról beszél, s mondja, most is van ám öregfiúk csapata, kapitánya ő — érződik a szaván, nagyon szerette azt a régmúltat, hajdani fiatalságát. Nem is bánta meg, hogy eljött otthonról. Sokat tanult, a cukorfőző állomáson kemény világ várt rá, az a lelke a gyártásnak, a régi szakik szigorúak voltak, sokat követeltek. Mintha hálás lenne nekik ezért. „Nagy tisztelettel tudok csak rájuk gondolni, Orbán Józsefre, Szép Mihályra és néhai Molnár Istvánra. Nekik nagy részük van abban, hogy munkás lettem, hogy a gondolataim is, a tetteim is idekötnek. És az se volt mindegy, hogy egy olyan munkáscsaládban találtam szerető feleséget, mint az apósomék. A kis Hermann- lánnyal szinte megismerkedésünk pillanatától összetartoztunk, pedig mindketten gyerekek voltunk még, s jó pár év telt el, míg összeházasodtunk. Nekem azonban munkában, munkáséletben tiszta példa volt az apósom. Hermann Ke- resztélyt nemcsak jó munkásnak ismerte a gyári közösség, hanem okosan politizáló kommunistának is. A felnőtté válásomban nagy szerepe volt a második családomnak, az apósomnak, az apósom apjának, aki bizony Ausztriából érkezett kiművelt munkásként, amikor 1913-ban hozzákezdtek Szolnokon a répafeldolgozáshoz. Sajnos, nem élnek már, de amíg éltek, nekem sokat segítettek.” Idéz persze másokat is. Az egykori Miklós bácsit, a sportügyek cukorgyári intézőjét, aki szorgalmát látva, azt mondta: mész tanulónak a cukorfőzőkhöz, ha dolgozol, ott mindjg helyed lesz, meglátod. Amikor a régi mesterek nyugdíjba készültek, fiatalok kaptak vezetésre bizalmat. Így lett Gajdos Pál főzőbői manipuláns, ami nem jelent egyebet, mint azt, hogy a szűrőállomástól a főzőállomásig, a kavarón át a cukorszárítóig, a bekeverő- kig és a szivattyúkezelőig vagy huszonkét ember munkájáért felel. Meglepődtem, hogy kis irodája ajtaján komoly, keretes táblát láttam: „Igazgató”. Oh, hát ennek története van, tulajdonképpen a „gyerekek” szeretetből, vagy kicsit viccből szerezték azt a táblát, s kiszögezték. Ügy hozta az élet, hogy volt KISZ-titkár meg KISZ-bi- zottsági titkár is — sohase függetlenített! — aztán jó tíz évig tanácstag is a cukorgyárban és környékén. Rengeteg ilyen-olyan ügygyei. közösségi, egyéni kéréssel keresték meg az emberek. „Én meg, nem is tudom, miért, mindig megpróbáltam helyretenni a dolgokat. Aztán egyszercsak hallottam, mondják a hátam mögött, akár egy igazgató, úgy intézi az emberek ügyét! Nahát, ebben van a kis tábla nyitja, mert ma is így vagyok valahogy a munkatársaimmal, a brigádommal. Most mondjam azt, hogy népszgxű ember voltam, talán vagyok is? Nehogy öndicséretnek vegye!” Miért venném, nem is irigylem érte, ezért régen is, most is meg kellett dolgozni. A negyvenhat éves munkásember azonban nem fél a munkától. Ezt sok minden bizonyítja, a többszörös Kiváló kitüntetés, a Vállalat Kiváló Szocialista Brigádjának irányítása, s az is, hogy alapszervezeti párttitkár. Mondja, a felesége, aki — mint két fellőtt lánya ugyancsak a cukorgyár dolgozója — olykor kérdezi is, nem elég már? Nevet, s azt válaszolja, csak egészség legyen, akkor semmi baj nem lehet. Egészség pedig szerencsére van.- A gyári feladatokhoz is, a kis gmk műszaki ügyeinek intézéséhez is, a mozgalmi munkához is, ami lám-lám okos munkásember napjaiba akkor is belefér, ha mellette kis pénzt akar még keresni. Toldjuk már meg, mert nincs rajta semmi szégyell- nivaló. sőt: a kórháztól a tószegi határig ő a körzet nl§ pí ron ttitl-Já ra is. Tudja, itt a végeken mit kell gürcölni egy járdáért, egy konténerért, egy kicsit jobb ellátásért? Hajaj, a sikert errefelé nehezebben adják.” Nem- tagadja, mégis rengeteg sikere volt eddig, s bízik benne, lesz ezután is. Most a Hunor—Gyökér—Attila és Csaba utcák víztelenítése sikerült. Sok kis családi házat menthet meg az idei munka a sártengertől, a belvíztől. Soha nem marad magára, ha társadalmi munkát szervez — de maga se hiányzik a szorgoskodók közül. Megyünk végig az óriásgépek. berendezések mellett. Ahogy a gyárudvarra érünk, félszemmel az eget kémleli. Megértem rögtön. A répa- földekre most már igazán nem hiányzik a csapadék. A gyárnak dolgoznia keli. a cukorfőző az üstök mellett a hetven fokos hőségben érzi jól magát. Megszokta, megszokhatta három évtized alatt. Sóskúti Júlia Hazánk népi építészeti emlékekben egyik leggazdagabb tája a turisták által mind gyakrabban látogatott Őrség: képünkön: a még eredeti formájában látható panka-i szí harangláb A traktor nyergében Apák és fiúk Elkel a szép őszidő az Alsójászságban is, mint mindenütt, ahol nincs még fedél alatt a kukorica, a napraforgó, és vetőgépekre várnak a magnak megágyazott táblák. A jászalsószent- györgyi szövetkezeti gazdákat is bőséges csapadékkal váltakozó, répagyökeret cuk- rosító október eleji verőfénnyel kárpótolta a nyári szárazságért az időjárás. Esztendeje ilyenkor bizony egymásnak adták a műhelyajtók kilincseit a traktorosok, hajlottak a magtakaró fogasok, törtek a tárcsák a csontkemény földeken. Bertalan Ferencnek is aligha lett volna ideje akkor a lakatosműhelyben arról beszélgetni, hogy mikor is ivódott először a munkaruhájába a gépzsír szaga. — Kereken negyven esztendeje, hogy az általános iskolát letudva munkára jelentkeztem. Akkor korszerűnek számító műhelye volt itt Szentgyörgyön a négy Kerekes testvérnek. Volt présgépük, esztergapadjuk, meg cséplőgépük, nem is egy. Répagyalukat, lófogatú ötöskapákat javítgatva tanultam meg a lakatos szakmát, ami de sokat változott a négy évtized alatt. Nem kell már kovácstűznél fehérbe izzított vasvégeket össze-, kalapálni, csak fogja az ember a védőszemüveget meg az autogén vagy villanyhegesztőt. .. Műhelybeli társainak — lévén a legtöbben jóval fiatalabbak Bertalan Ferencnél — ugyanúgy, mint nekem, történelem már a visszaemlékezése. Sorolja, hogy a 'magánvállalkozók műhelyétől bizony nem vezetett egyenes és sima út a mostani, korszerű téeszműhelyig. — Az ötvenes években tíz esztendőn át kerékpároztam Szászberekre, Alattyánba, -Jászkisérre. Hol az egyik, hol a másik településen szüntették vagy szervezték meg akkortájt a gépállomásokat. Nagyon kemény télidőnek kellett lenni ahhoz, hogy busszal vagy Zetor vontatta pótkocsival szállítsanak bennünket a munka- Ihe'lyre. Nem volt (muszáj, maradhattam volna idehaza is. Gyalogmunkásra, jószággondozóra mindig szükség volt a gazdaságokban. Csakhát én egy életre megszerettem a gépszerelő-géplakatos mesterséget. Meg 'aztán mindig megbecsülték,, aki bánni tudott a szerszámokkal s értett a gépekhez, az értőket megbecsülik most is. Abban is örömem telt, hogy a fiam már kiskorában ott toporgott körülöttem, ha odahaza bütyköltem valamit. Amikor azután — meséli — már nemcsak lábatlan- kodott, hanem ügyesen segített is a kisebb lakatosmunkákban, szívesen tudta volna utódjának a műhelyben is a fiát. — Percig nem erőltettem, hogy fogadjon szót, a tanárainak, és a nyolcadik után gimnáziumban tanuljon tovább Bé- rényben, ne pedig Szolnokon, a gépipari technikumban. örültem, hogy az én szakmámat választotta. Ép- 'pen a napokban gondoltam rá, hogy ha jövőre nyugdíjba megyek, jó kezekben tudhatom a szerszámokat. Amióta együtt dolgozunk, egy műhelyben, sokat tanultunk egymástól. Eleinte a fiam jött hozzám többet, kérdezni, hogyan csinálja ezt vagy azt, mert a gyakorlatban nem tanulták a technikumban. Aztán, ahogy telt az 'idő, bizony én is egyre töb- ször kértem tőle tanácsot az újabb, a korszerűbb munkagépek javításához. Nem iröstelltem, ez az élet rendje. Bertalan Lászlót beszélgetésre kevésbé alkalmas időpontban zavarom a Petőfi Tsz tehenészeti telepén. Az egyik istállóban az önitató Rendszer szárnyvezetékének) kicserélése adta fel éppen a leckét a karbantartó-szerelő brigádnak. — Nem hiszem, — dohog a fiatalember — hogy látott életében istállót, aki hat- vankilencben ezt a technológiát tervezte. Hatnegyedes horganyzott cső ez, illetve már csak annak csúfolják. Épp, hogy megszorítom a Ifo'góval, összeroppan. Megette az ammónia. Hogyne« ette volna, hiszen a trágyában áll, amióta beszerelték. Az új vezeték, amit most berakunk, reméljük, hosz- szabb életű lesz. Kiemeljük a trágyából, fél méterrel magasabbra tesszük, ide az önitatók alá. Én úgy vagyok minden munkával, ha már javít, cserél valamit az ember, akkor újítson, ésszerűsítsen is. Nekem lesz kevesebb bajom vele, ha tovább tart a szárnyvezeték, és hát itt a közösben mindannyiunk pénzét költik anyagra, javításra. A szakmaválasztásra, a pályakezdésre terelődik a szó. Bertalan László amíg diák volt, nemcsak a kötelező egy hónapot, a gyakorlati időt is az apja mellett töltötte, a téeszműhelyben. 1 — Ott dolgoztam le az egész nyarat. íjiába nyújtott több gyakorlati ismeretet a gépipari technikum, mint például most a szakközépiskola, a lakatos és a szerelőmunka sok csínját-bínját az apámtól lestem el. • • * Jól mondják ezt a gazdaemberek: az esztendő minden szakában — kivéve, ha a téli hónapokban tartós hólepellel takarózik — napról napra változik a határ színe. Besenyszögön is, a nemrég még a barna szármaradványoktól borostás kombájnok hátrahagyta napraforgótáblákban zsíros-feketén csillog a föld az ekék nyomán. — Van még itt tennivaló bőven, — bizonygatja Boros László, a Kossuth Tsz traktorosa — a tél beálltáig. Meg aztán, különben sem szokás itt, ebben a szövetkezetben addig odázni az őszi munkákat, amíg kifagynak az ekék a földből. Beszélgető partneremet közben elszólítja a munkája. Kezes bárányként engedelmeskedik gyakorlott mozdulatainak a markológép. A hatalmas kanál jókorákat harap a trágyahalomból, gyorsan megtelik a szóróadapterrel felszerelt szállítójármű. Ahogy megcsap a friss trágyaillat, ahogy mélyet lélegzem, érzem, — mondom is a fiatalembernek — hogyan szorítja ki a tüdőmből a kipufogógázzal telített városi levegőt. — Akkor ugye megérti — mosolyog —, kisebb vargabetűvel végül csak itt kötöttem ki, a beseny- szögi határban. Mármint az azt művelő szövetkezetben. Mint a legtöbb nyughatatlan fiatalember, én is megpróbálkoztam a falunk határán túl boldogulni. Eljártam Szolnokra, előbb a papírgyárba, azután a Mezőgéphez. Az apám csak legyintett, mondogatta, hogy nincs sok teteje az ingázásnak, a buszra várakozással elpocsékolt óráknak. A katonaidő alatt majd lecsillapodok, bizakodott, aztán rájövök, hogy aki akar, az idehaza, a falujában is meg tud élni. Úgy lett, — sorolja Boros László — 1976-ban egyik reggel ő is egy MTZ-vel gördült ki az apja vezette traktor mögött a géptelepről. Ami pedig a boldogulást illeti? — Úgy voltam vele, hogy ha az apámnak mindig biztos kenyeret jelentett a traktorosság, az én családomnak is csak lesz mit aprítania a tejbe. Igaz, a vállalatoknál több volt az órabérem, de a különbözetet egy kis többletmunkával összehozza az ember. Három anyadisznótól évente harminc malacot meg hízót adok el. Szerződésre vagy a vásárokon, és a háztól is, mikor, hol lehet nagyobb pénzt fogni rajtuk. Szóval nem bántam meg, hogy az apám nyomdokába léptem. — No én nem örültem egyértelműen, — emlékszik vissza Boros János —, amikor a fiam jelentkezett a traktorvezetői tanfolyamra Évtizede rázattam már akkor magam Hofferral, Ze- Itorral, MTZ-vél, meg ki tudja hányfélével, ahogy korszerűsödött egyre a téesz gépparkja. Éreztem már akkor, ha megérem a nyugdíjat, gyakori vendég leszek az orvosi rendelőben. Nem győzöm kezeltetni a vállam, a lósuklóm, oda van minden ízületem. Nyolcvan januárjában mentem nyugdíjba, abban az évben még ledolgoztam az engedélyezett 1261 órát traktorral, ta- ivaly már csak egy önjáró lucernadaráló vezetésére vállalkoztam. Most meg, látja, naopali őrként dolgozom itt a géptelepen, Ahogy eljár az idő az ember fölött, úgy adja lejjebb. Meglepődik, amikor mon- . Idom: miközben az ízületeit már kikezdte a „traktoros- betegség”, eszébe sem jutott lebeszélni a fiát arról, hogy az MTZ nyergébe szálljon. — Bánnám is mostmár, ha más munkára beszéltem volna rá a fiút. Végtére is, más már az ő traktorosélete, mint amilyen a miénk volt a Hoffer meg az MTZ korszakban. A John Deer, a Rába Steiger csak kényelmesebb, nem olyan huzatos, nem rázza úgy az ember gyomrát. Forgolódni se kell annyit a gépekkel, százhektáros táblákba akasztják már a besenyszögi határban is az ekét a traktorosok. Persze, hogy biztathattam volna, válasszon kényelmesebb munkát. Tudja, az igazság az, hogy aki szereti, amit csinál, örömét leli abban, elfeledkezik a vele járó bajokról. És azt hiszem, úgy van az jól, hogy ha valaki átadja a stafétabotot, történetesen a traktorkormányt, az a munka szépségéről, értelméről beszél legszívesebben útravalóul. Temesközy Ferenc
