Szolnok Megyei Néplap, 1984. szeptember (35. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-04 / 207. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1984. SZEPTEMBER 4. A próféta hagyatéka Demeter István festőművész alkotásai a jászapáti Vágó Pál emlékházban Miből mennyit hagyott ránk Jászapáti szülötte, Detmeíer István? Erre a kérdésre ma még senki sem tud pontos választ adni, előbb össze kellene gyűjteni, fel kellene mérni a gazdag élet szétszórt alkotásait. Tokajban 1965-ben,' majd a következő években Kazincbarcikán, Rómában, a ba- latonboglári Kápolna tárlaton, Miskolcon és Budapesten 'bemutatott, hihetetlen gyorsasággal szaporodó és változó festészeti anyag — amelynek csak szerény töredéke a mostani, jászapáti bemutató — csupán a képzőművészeti része Demeter István mú nká sságának. Nagy László írja: „A költő és festő egy.” Demeter István par exelence bizonyítja a „ki viszi át a szerelmet a túlsó partra ...” halhatatlan gondolkodójának igazát. Egy felvétel az Elnevezték prófétának című filmből Demeter István életműve a tehetséges, árva paraszti gyerekig vezethető vissza. Apja elesett az I. világháborúban, nem sokkal később anyja is meghalt. Nagyszülei, rokonai nevelték a Jászapáti környéki tanyákon. Érzékeny, gondolkodó fiúcska volt. Kilenc éves voltam, — írja emlékirataiban, amikor első verseskötetemet elkobozta tőlem a tanítóm, s egy másik, későbbiekre vonatkozó megjegyzése: „Gyermekkoromban inkább hallottam a színeket és láttam a hangot.” Ismert költő már, versei főleg hazai és vatikáni, egyházi lapokban, folyóiratokban jelennek meg, amikor „látni” is kezd. Erről így ír: „1961 augusztus 4-én 46 és fél éves fejjel, egy álmatlan éjszaka után, ellenállhatatlannak tetsző ösztönből festeni kezdtem. Azóta, létmódom ez.” Barátaitól, művésztársaitól, Feledy Gyulától, Csohány Kálmántól, Lenkey Zoltántól és másoktól tudjuk, mennyire életeleme volt a festészet. Az 1971-es miskolci kiállításának hetven képét 11000ből válogatta ki zsűrizésre. Demeter István festményeit nem tudjuk „kihez kötni, hová sorolni”. Ö tényleg sem elődje, sem boldog, őse senkinek. „Ahogy Picasso mondaná, egyszer csak fiatalodni kezdtem, rájöttem, hogy vizuális alapadottsággal eresztettek el szüleim, de már hároméves koromban magamra hagytak. Kénytelen voltam hozzászokni az önállósághoz. Az árva gyerek viszont mindenkitől kaphat valamit. Mesterem mindenki, aki volt és aki van. Nemcsak a művész és tudós, hanem főleg a gyermek és az egyszerű ember.” A humanista elkötelezettség minden munkáján névjegy. A portré — „látomásos” arcok ezek, de nagyon is földi figurákról — ürügy számára, hogy egyetemes, az emberi lét problémáit kifejező gondolatokat, kínzó kérdéseket tárjon fel. Az egyértelműtől a nehezen felismerhe- tőig széles skálán jeleníti meg formákban színekben kifejezett gondolatait, de a leg- elvontabb képein is jól tetten érhető a valósághoz, a tárgyakhoz való kötődés. S nála az absztrakt ábrázolás nem menekvés a rajzkészség hiánya, a tárgyi tudás elől — a Szakállas fej példázza tökéletes rajzkészségét — hanem választott, de mindig változó kifejezési mód. A festészet mellett sem mondott le az irodalomról. Míg hazai mestereit — Vajda László egyetemi tanár 1942- ben írt tanulmányát olvastuk ezekről — átszövi az Isten-hit, a vallás misztériuma — 1938- ban avatták pappá — élete utolsó negyedében az egyházi ember illendőségével ugyan, de nagyon is evilági témák felé fordul érdeklődése, megdöbbentően szép versekben, veretes drámai sorokban aggódik az önmagát pusztító emberért. 1968-ban többszörös fesztiváldíjas film készült róla, Elnevezték prófétának címmel. 1977 január 7-én halt meg, Sajószentpéter esperes plébánosaként. Szerteágazó munkássága katalogizálásra, feltárásra, értékelésre vár. Tiszai Lajos Restaurálják az ellopott képeket A Szépművészeti Múzeum tervei r.ttl Az idén megnyílik a Szép- művészeti Múzeum hosszabb ideje zárva tartó két állandó kiállítása: a görög—római, valamint az egyiptomi tárlat, s a tervek szerint ősztől megnyitják a Régi képtárat is. A Szépművészeti Múzeum idei terveiről, az ellopott és hazakerült festmények restaurálási eredményeiről a múzeum vezetősége adott tájékoztatást. Elmondták: a görög—római gyűjtemény helyén végzett mintegy 7 évig tartó átfogó statikai felújítás — a födémrész és a padozat teljes cseréje — befejeztével az év végétől az eddigieknél gazdagabb tárlat várja a látogatókat. Az új szerzeményekkel is kiegészített gyűjtemény még egy teremmel is kibővül: Egyiptom római kori, valamint a kopt művészet emlékeit is kiállítják. A belső átépítési munkák, valamint a biztonsági rendszer felújítása végeztével ősztől megnyitja kapuit a műkincslopás után bezárt Régi képtár is, de — mivel az ellopott képek restaurálása még nem fejeződött be — egyenlőre a hét híres kép nélkül. A közelmúltban megnyílt időszaki tárlatok után októbertől három újabb rangos bemutatót terveznek. A múzeumi* hónap eseményeként október 5-én Cseh kubizmus címmel nyílik vendégkiállí- tás, melyen a híres prágai kubista iskola művészeinek több mint száz alkotását — festményt, szobrot, grafikát, valamint építészeti fotódokumentációt — láthat majd a közönség. Október végére tervezik a Biblia világa című kiállítás megnyitását. Az ellopott festmények restaurálási munkáiról is szóltak: a hazai és nemzetközi konzíliumok elemzésed, valamint az egyes képeken elvégzett fizikai biológiai, illetve vegyi vizsgálatok eredményei alapján eddig négy kép restaurálását kezdték meg. A legsürgősebb teendőket adó Raffaello Esterházy madonnája, valamint a két Tiepolo-kép munkái már a végéhez közelednek. Az egyik legsúlyosabban sérült műkincsünkön, az Esterházy madonnán nemcsak a lopás okozta sérüléseket kellett kijavítani, de elvégezték a kép teljes restaurálását is. Egy újszülött köszöntése— szerény megjegyzésekkel Vasárnap délelőtt jelentkezett először a rádió új műsora, a Kulturális magazin. Pontosabban: szellemi atyjai szerint csupán még kísérleti adásról van szó, a következő jelentkezését vasárnap délelőtt 11—12 óra között, Kossuth adón — is próbának tartják. Ügy véljük jókora szerkesztői szerénység, némi óvatoskodás is „bújkál” az előző megfogalmazás mögött, hiszen a műsor gondozói, Bölcs István felelősszerkesztővel az élen jól tudják, hogy a legéletképesebb műsorok 17. és 184. adása is kísérlet — éppen ez a rádiósmunka egyik szépsége — s hogy nincs két egyforma műsor. Talán tovább is „gubancolhatnánk” fejtegetésünket: elképzelhető — volt már erre is jónéhány példa — hogy egy 45 perces üresjárat utolsó negyedórájáért a hallgató lelkendezve beszél majd az adás hatvan percéről. A műsor céljának meghatározása, belső szerkezetének kialakítása persze nélkülözhetetlen feltétel. Ismert a Kulturális magazin „stratégiája” is. A felelős szerkesztő azt mondta, hogy nem a háttérrádiózóknak szánt programot szeretnének készíteni, nem is ajánló reklámozást, hanem értéket értékén mérő, az értéktelent elutasító vélemény-műsort. Az első — vegyük úgy, hogy — kísérleti adás jól megfelelt ennek a követelménynek. Két. különösen figyelemre méltó oldott műfajú interjút hallhattunk. Miért véljük az egyiket is a másikat is fontosnak, hézagpótlónak? Jurij Norsteint, a moszkvai rajzfilmművészt Walt Disney után a műfaj legeredetibb, legtöbbet adó személyiségének tartják, öt animációs filmjével eddig tizenkilenc világfesztiválon nyert nagydíjat, kapott rangos elismerést. Sajnos a hazai mozinézők mindeddig igen keveset tudhattak a zseniális — a minősítés nyu- .gati szaklapokból származik — moszkvai fiatalemberről méginkább munkásságáról. Hasonló „színű és ízű” volt a másik interjú is. amelyet Ozsgyáni Csaba Ausztráliában Sydneyben készített a száz esztendős Orbán Dezső festőművésszel, az „angol királynő tisztjével”. Az idős mester művészi sikerei jelentősek, de számunkra személye is figyelemreméltó: a Nyolcak társaságának volt tagja, a kor élő lexikona. Elhangzott az interjúban, hogy — hozzávetőlegesen — 15 ezer képet festett, nemzetközi díjak tulajdonosa, így akkor joggal kérdezzük, amire a beszélgetés is ösztönzött bennünket: egy értő válogatás miért nem jut el hozzánk — vidékre is — a nehéz életű, de eredményekben gazdag mester munkáiból. Talán értjük a műsor szándékát az elhangzott két interjúval: felfedezni a távoli, szemhatárunkon kívül került értékeket is. A műsor pedagógushiánnyal foglalkozó riportját viszont ismétlőnek, leegyszerűsítőnek, amolyan „legyen már aktuális is” szemléletűnek tartjuk, összességében viszont élvezettel hallgattuk az új magazin információkban gazdag első adását. — tg >— rr Ősi diákvárosok találkozója A KISZ Központi Bizottsága, a Hazafias Népfront Országos Tanácsa, az Állami Ifjúsági Bizottság, valamint a KISZ Sopron városi bizottsága, szeptember 14-én és 16- án Sopronban megrendezi az ősi diákvárosok találkozóját. A rendezvény célja, hogy a nagy hagyományú diákvárosok — Debrecen, Esztergom, Kecskemét, Pápa, Pécs, Sárospatak és Sopron — a mai fiatalok segítségével felelevenítsék, bemutassák az iskolákban átöröklődő, formálódó diákhagyományokat, diákszokásokat. A hosszú ideje tartó felkészülés során a tanulók — iskoláik „öregdiákjainak” segítségével — feltérképezték településük diákmúltját, ösz- szegyűjtötték a diákdalokat, mondókákat, adomákat, s a soproni találkozón ötletes, színes műsorokban mutatják majd be helyi hagyományaikat. Ugyancsak összeállítást készítenek film, diaporáma, fotó segítségével magáról a felkészülés, az adatgyűjtés fontosabb állomásairól is. — Mintha tudta volna, — Ennyi elég egy szakításhogy jövök — nézett a fiúra a százados. — Tudtam, hogy előbb- utóbb valaki jön — hangzott a kissé egykedvű válasz. — Mellesleg a vécés néni még este odasúgta, hogy egy hekus keres. Neki van orra az ilyesmihez. Igaz, hogy én is megtaláltam az egyetlen hekust a vendégek között. Vártam, hogy szól valamit, de nem szólt. Hazajöttem. Mellesleg semmit sem tudok Szilviáról... A százados úgy érezte, hogy a fiú játssza csak a közönyöst. — Mikor szakított örsi Szilviával? — Amikor váratlanul hazajött Hullámosról. Egy héttel későbbre vártam. Hogy hirtelen megjelent, tudtam, nem jelent semmi jót. — Miért nem együtt mentek nyaralná? — Szilvia nem várt meg. Helyettesért szaladgáltam, nem kaptam, ö meg dühöngött, és azt mondta, egyedül is elmegy. Ilyen volt... hoz? A fiú arcán megjelent egy keserű kifejezés. — Mi nem szerettük egymást ... legalábbis Szilvia, hogy úgymondjam ... szóval csak szórakoztunk, és ő unta meg előbb ... — Mikor ismerkedtek meg? — Februárban jöttem Pécsre. Nem mintha Pesten nem kaptam volna szerződést, de vágytam egy kis vidéki levegő után. Elfáradtam, vagy mi. Untam a régi brancsot. Márciusban Szilvia eljött a bárba, s ettől kezdve megszűnt a nyugalom. A helyi fejesekkel volt, nagy társaság, rengeteg pia. Nézegettük egymást, láttam, hogy Szilvia mindenkihez kedves, de senkihez nem tartozik igazán. Záróra után feljött hozzám. Amikor elment, azt mondta, szerencsém van, hogy megismertem őt. És mosolygott hozzá, de olyan furcsán. Ezután ha kedve volt, eljött a bárba, megvárt, hazajöttünk. Nagyjából eny- nyi volt... — Milyen gyakran találkoztak? — Rendszertelenül. Tőle függött, így rendeztük be. Volt olyan hét, hogy háromszor, négyszer megjelent mindig más ruhában, elegánsan. Az is előfordult, hogy két hétig nem láttam. — És ilyenkor maga? A fiú vállat vont. — Nem estem kétségbe. Ámbár, most úgy érzem, mégiscsak jelentett valamit. — Nem vett észre rajta semmi furcsát? A viselkedésén az utóbbi időben. — Nem tudom, mit ért furcsa alatt, ö tulajdonképpen mindig különös volt. Jól keresett, vigyázott a függetlenségére. Többször kifejtette, nem érti azokat a nőket, akik a házasságot tartják az életcélnak. Ö egyáltalán nem erre vár. Vár valamire, de nem erre. Valami nagy lehetőségre várit, mesélte, hogy egy alkalmat már elszalasztott, de a legközelebbit nem fogja. — Mondott valamit erről az egy alkalomról? — Még tanuló volt, amikor Pestre utaztak, valami versenyre. A belvárosban egy nő megszólította, valami menő divattervező, kikérdezte Szilviát, hol él, mivel foglalkozik. Azit mondta a nő, hogy manekent keres, kamasz méretűt. Megbeszélték, hogy délután találkoznak az Astoriában. Szilvik félreértette, az Abbáziába ment. Mire rájött a tévedésre, eltelt az idő, hiábá rohant taxival, a nő már nem volt ott. Ha egyáltalán elment a randevúra. Én mondtam, hogy a tyúk nyilván meleg volt, és akart valamit de ő rendületlenül hitt abban, hogy felfedezték volna, és híres lenne, ha nem téveszti el a címet. — Meglátod még hallasz rólam — ezt mondogatta, ha egy kicsit ivott. Sajnos így lett, bár ő egyáltalán nem ezt képzelte. — Gondolja, hogy valami könnyelműséget követett el? A fiú már inkább csak magának beszélt. — Szilvia álmodozott, de nagyon is ésszel próbálta csinálni a dolgokat. Iparj tanuló korában a munkaügyissel volt jóban, később a ká- téesz elnökhelyettesével. A munkájának híre volt, rengeteg kuncsaft kereste meg. — Nem voltak művész ismerősei? Filmesek? — Nem tudok róla. Pedig nekem majdnem mindent elmondott. Talán arra is kellettem néki. Lelki szemetes- ládának, A fiú közönye szomorúságra váltott át. Kocsis százados elgondolkozva nézte. Az előző nyomozás során, amikor az Örsi Szilvia ügy végiülis kátyúba került, a gitáros valahogy kimaradt. Rengeteg embert hallgattak meg, semmitmondó vallomások hangzottak el, és jó alibiket igazoltak. — Hol volt, amikor Szilviát meggyilkolták? — Szóval most engem gyanúsítanak? — mosolygott gúnyosan a fiú. — Nincs gyilkos, hát szerzünk egyet? — Ne legyen cinikus — váltott át szigorúbb hangra Kocsis —, ez csak kérdés volt, sok embernek feltettük. Maga azok közül való, akik érdekes módon nem jelentkeztek Szilvia halálhírére. — Szilvia dobott engem — a gitáros ingerülten járkálni kezdett, szemmelláthatóan nem érdekelte a heverőn fekvő lány álma. — Azt mondta: most voltam nálad utoljára... — És maga nem kérdezte miért? — Nem. Elutazik — azt mondta, őszintén szólva nem hittem. Gondoltam, talált egy jobbat. Vagy csak cukkolni akar. — Mikor tudta meg, hogy Szilviát megölték? — Az újságban láttam a fényképét. Nem jelentkeztem. Baj? Megállt, kihívóan nézett a századosra. — Most letartóztat? A rendőrtiszt felállt Farkasszemet nézett a gitárossal. — Nem. De azért tanácsolom, gondolkodjon. Hatha eszébe jut valami más is. És ha lehet, maradjon a városban. — Tud jobbat? — kérdezte a fiú, és reménytelenül legyintett. — A lehetőségeim, hogy úgy mondjam, minimálisak. Kocsis százados, maga sem tudta miért, nem gyanúsítja a gitárost. Talán mert Máté sem tette, és Kocsis elfogadott minden teóriát tőle. Máté, hiába- titkolta — már összekötötte Halasi Viola és örsi Szilvia ügyét. Akkor is, ha a két lány úgy különbözött egymástól, mint a tűz és a víz. Vajon ki volt az, aki a szelíd, szolid Viola és a semmitől vissza nem riadó Szilvia nyelvén egyaránt értett? És valójában, mi az, ami a két lányban, a két ügyben azonos. Ezekre a kérdésekre még nem találtak választ. (folytatjuk)
