Szolnok Megyei Néplap, 1984. szeptember (35. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-01 / 205. szám
1984. SZEPTEMBER 1. Irodalom, művészet 9 Falusi asszonyok Suhai Pál: Ki adni Mind nyomorult, ki adni nem tud. Torz képpel ezért fosztogat. Vagy bújik önnön éjjelébe, mint erdőn vérezve a vad. Ki adni nem tud, maga párja. Szegényebb úgy lesz, hogyha kap, hiszen csak újabb tartozással lehet, s lesz most már gazdagabb. nem tud Fordított koldus, utcasarkon, aki csak azért kéregét, hogy adna fillérért cserébe akármit, gesztust vagy hitet. Száműzött lélek, önnön árnya, élők közt bujdosó halott, tekintsen rá, ki él még, lássa< s köszönje meg, hogy adhatott. gették egymást. Miről beszélgettek volna ebben a helyzetben? A mamáról? A betegségről? Ekkor csengettek. Az ajtóban a nagymama állt, elszántan dúródott befelé. Mögötte egy Skoda épp elindult. — Hát anyuka? — kérdezte meglepetten az apa. — Mit keres itt? — Elhozott a szomszéd. — Dehát mondtuk, hogy várjon türelemmel, majd mi szólunk, ha jöhet! Leültették, megetették. Az asztaltól felállva kijelentette: — Be akarok menni a kislányomhoz! Az apa kijelentette: — Nem lehet. — Miért ne lehetne? — Nem lehet egy kórházban fel-alá szaladgálni. Ma operálták, tudja jól, ilyenkor még nem engednek be hozzá senkit. — De te benn voltál! — Mi benn voltunk, egy percre. A tévés fiú kisomfordált az előszobába, telefonált a bátyjának, ö is azon a véleményen volt, nem való egy öregasszonynak a látvány: a cső, ami a paplan alól kifut, a tenyérnyi véraláfutás az infúziótól, az átlós kötés ott, ahol... Megbeszélték, hogy az öccs valahogy bezsuppolja a nagymamát a kocsijába, és visszaviszi Szegedre. — Nem megyek! — makacsko- dott az öregasszony az első kísérletre. — Látni akarom a lányomat. — Nem érti, hogy nem lehet? Majd szólunk, ha lehet. Ha olyan állapotban lesz! — Olyan állapotban... olyan állapotban. .. Ezt motyorogta Szegedig. A tévés unoka hiába próbálta kizökkenteni a zsolozsmázásból. — Olyan állapotban... Olyan állapotban... Háromnegyed órát tartott az út. Amikor a nagymama kiszállt, nem köszönt a gyereknek, bement a házba. Visszaúton a fiúban, mint valami lassan megjavuló óraműben, hullámozni kezdett az Idő. A nagymama nyolcvankét éve. Mindinkább belátta, hogy az öregasz- szony leányként megélte az első világháborút, tizenkilencet. A Horthy-érát, a különítményeseket, a második világháborút, ötvenhatot. .. Két férjet eltemetett... Látott betegséget annyit, fájdalmat annyit, amennyit az apa, a bátyja meg ő összesen sem. „Éppen az öreglányt féltjük a látványtól?” — Szinte visszafordult az úton. Aztán, bármilyen furcsa, az jutott eszébe, „Hiszen ő anya anyja!” Eddig egyszerűen nem is gondoltak erre. Csak arra: Ök férfiak, anya anya, nagymama meg nagymama. Épp anya anyja ne láthatná anyát, csak mert... mert öreg?! — Nem éltünk mi vissza azzal, hogy húsz, negyven, hatvan évvel fiatalabbak vagyunk nagymamánál? — kérdezte az apjától, mikor megérkezett. — Mégis csak ő anya anyja! —Majd mi mindent elintézünk. Nem kell ő ide — hangzott a rosszkedvű válasz. — Nekem mindegy, ahogy akarjátok. S égbekiáltó igazságtalanságukra ügyet sem vetve hagyják, hogy lefekvésig valahogy elvonszolódjanak az órák. Tóth-Máthé Miklós; A nagy színész átutazóban színész elé ha odaillesztik a „nagy” szócskát, ezáltal bekerül abba a csekély létszámú, ám annál illusztrisabb társaságba, amely a színházi világ „arisztokráciáját” jelenti. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel az „igazi” arisztokráciával szemben, hogy itt nem örökö-i. és kimagasló tehetségekkel, egyéniséggel szerzett rangról van szó. Nagy színész nem leibet akárki. Még az sem mindig, akit díjaikkal koszorúznak. Nagy színész csak az lehet, akit a szakmai közvélemény amolyan lélekben történő titkos szavazással annak kiált ki. A „lelki urnákba” csúsztatott szavazat lapocskák sohasem hazudnak, erre minden színész kényes, hiszen csalás esetén önmaga érzéseivel kerülne ellentétbe A nagy színészt színházi zsargonnal szólva „bölénynek” is mondják. Ezzel is ritka, kiveszőben lévő voltát érzékeltetve, egyben „védettségét” is a nagy egyéniség irigy orvvadászaival szemben. Sajnos néha így is sikerül egyet-kettőt idejekorán leteríteni közülük, szinte pótolhatatlan veszteséget okozva ezzel a színésztársadalomnak. A nagy színészek — lehet azért is, mert nagyok — nem különösebben szívlelik egymást. Ha két nagy színész öszekerül egy színdarabban, rendező legyen a talpán, aki'ügyes diplomáciai érzékkel egyensúlyozni tud közöttük. Megtörtént már olyan eset is, amikor két nagy színész nem lévén beszélő viszonyban, háttal próbáltak egymásnak, és az ideges, de szolgálatkész rendező hoz- ta-vitte közöttük az arckifejezéseket. Igaz tehát, hogy nehéz bánni a nagy színészekkel, de megéri, mert ha formában vannak, akkor egy egész színházat képesek Atlaszként a vállukon tartani. Perc Adorján is ilyen nagy színész a fővárosi Nagy Színházban. Most éppen átutazóban tartózkodóik Mezőcsalánoson. Pontosabban :itt romlott el a kocsija, és amíg megjavítják — néhány óra csupán —, addig belátogat a színházba. Természetesen, hogy az autószerviztől odáig eljusson, végig kell haladnia a fél városon. És ez egyáltalán nem könnyű feladat egy olyan ismert, nagy színész esetében, mint Perc Adorján. Lépésenként leállítják autogrammért, gratulálnak a legutóbbi filmjéhez, efoédmeghívásokat kénytelen visszautasítani. — Csak néhány pillanatra tisztelje meg a házamat — esdékel egy matróna —, könnyebben halok meg, hogyha ez megtörténik ... Perc Adorján megdöbben. Mit tegyen most? Többen hallották. Ha nem megy be, és az öregasz- szony csakugyan meghal... — _e igazán csak egy percre — mondja —, átutazóban vagyok, nincs sok időm. A birsillatú, antik bútorokkal zsúfolt szobában oroszlánfej karfájú díszes, nagy fotelhez tereli vendégét az öregasszony. — Nem fogja kitalálni művész úr, miért ültetem oda! — Valóban nem fogom kitalálni... — mondja Perc Adorján. — Mert ötvem évvel ezelőtt ott ült Kezes Duci isi, a híres primadonna...! — Igazán? — Bizony. Később pedig Örs Dezső, Ányos Pál, Omlai Alfréd, csupa híres, nagy színész, akik valamennyien átutazóban tartózkodtak Mezőcsalánoson ... Sajnos már mindegyikük a föld alatt. És látja, milyen a sors, én az egyszerű asszony túléltem őket... Perc Adorján feszeng a fotelben, kényszeredetten mosolyog. Kedves a néniké, igazán aranyos ... — Mivel kínálhatom meg? — Köszönöm, de éppen csak... — Ne szabadkozzon, drága mester ... Azért az öregasszonynál is akadhat valami itóka ... Konyak? Gin? Whisky...? — Ugyan, hiszen ma még vezetek... — Akkor talán téa — mondja az idős hölgy —, finom, zöld teácska, és mellé püspökkenyér ... Tegnap sütöttem, majd meglátja kedvesem, hogy milyen omlós ... Az én püspökkenyerem még szegény Omlai Alfrédnek is nagyon ízlett... Még csomagolta- tott is az útra ... Perc Adorján nem tiltakozik tovább. Körülnéz. Legalább húsz ember zsúfolódik a szobában, és mind őt lesi. Akár egy különös állatot, akit a vénasszonynák sikerült befogni a ketrecbe. És most várják a nagy produkciót. Hogy issza majd a teát, hogy eszi a püspökkenyeret. És csakugyan, amint a háziasszony begőzölög a teával, halk, várakozásteli moraj a nézők között. Figyelem emberek, most fogja mleg a csészét, most emeli a szájához, kortyod ... Szépen kortyol, azt el kell ismerni. Most visszateszi a csészét, tör a püspökkenyénből, beteszi a szájába ... Óriási, ahogy beteszi a falatot a szájába. Hogy csinálta? Ök így sohasem tudták betenni, ilyen finoman, ilyen elegánsan ... Fantasztikus! De nini, már megint kortyol... Ez talán még az előbbi kortynál is jobban sikerült. És most... most mi lesz? Megint tömi a süteményből, vagy újabbat kortyol a teából? Ilyen nagy művészöknél ezt sosem lehet tudni. De nem számít, ráérnek, kivárják. Amikor Perc Adorján megköszöni a vendéglátást, és távozik, hálás taps kíséri. Aztán az emberek egymás után foglalnak helyet a fotelben, amit nemrég még a nagy színész feneke lapított. Meg- fogdosták a csészét, a kanalat, a szerencsésebbek megosztoznak a mórzsákon, amit a tányéron hagyott. — Mit kér a csészéért — kérdezi egy lilaruhás hölgy reménykedve. — Leikecském, ez megfizethetetlen — szorítja magához a matróna, és amúgy mosatlanul elhelyezi a vitrinben. Perc Adorján végre beér a színházba. A színészek körülveszik, a kezét szorongatják, ölelgetik, a próba egy időre félbeszakad. — Ma végre itthon vagyok — mondja Perc Adorján —, folytassátok, csak, nézem egy kicsiT... Beül a színház nézőterére, középre. Joó Jónás, a rendező is odaül mellé, onnan szól fel izgatottan a szípadra Szilánka Macának és Lónyainak, hogy ismételjék meg a jelenetet. A színészek érzik az esemény ünnepi voltat: hogy Perc Adorján szeme rajtuk, és mindent beleadnak. — Jó — kiált fel a jelenet végén Joó Jónás, majd a nagy színészre tekint. — Dórikám, neked van valami észrevételed? — Semmi — mondja Perc — el vagyok ragadtatva ... Gyerekek, nagyszerű lesz! Ezután az igazgatóval találkozik a nagy színész. A titkárnőn bordó kiskosztüm, és új frizura, amit sebtiben igazíttatott a színházi fodrászatban, amíg Perc a próbát tekintette meg. A kávé a termjoszban kitöltésre készen, mellette a díszvendégnek járó herendi porcelán csészék. — Parancsoljon — leheli a titkárnő, és kitárja a párnázott ajtót a nagy színész előtt, aki egyenesen az igazgató ölelő karjaiba érkezik. — Dórikám — szorongatja az igazgató —, nem változtál semmit! — Te sem — mondja Perc, és töri a fejét, hol találkoztak már. Aztán nem erőlteti tovább, végül is mindegy. Leül a bőrfotelbe, szórakozottan végigröpteti pillantását a szobán, majd mint egy megfáradt szitakötőt megpihenteti vendéglátóján. — Ha a hegy nem megy Mohamedhez — kedélyeskedik az igazgató, miközben helyet foglal egy másik fotelben —, akkor Mohamed megv a hegyhez. Dórikám, rendkívül örülök a látogatásodnak, ugyanis rrtár éppen fel akartalak keresni... — Valóban ...? — Igen. Nagyon sokat jelentene a „Csortos Gyula” színháznak, ha jövőre vendégszereplést vállalnál ... — Nem hiszem, hogy megoldható — mondja Perc —, előreláthatólag három darabban is főszerepet játszom az anyaszínházban, azonkívül két filmre is kötöttem szerződést. .. — Nem lehetne mégis...? Azt a darabot mutatnánk be, amelyik néked tetszik ... — Csábító — tűnődik el Perc, —, de hidd el, sok lenne... Ne feledd, nem vagyok már húszéves— — Ugyani — legyint az igazgató —, a korra neked van a legkevesebb jogod hivatkozni... — Köszönöm — nyugtázza a bókot Perc —, de talán majd máskor ... Az igazság az, hogy fáradt vagyok, több időt kell összekaparnom a pihenésre... Nem tudom miért, de így van... Régen háromszáz előadás sem tűnt soknak az évadban, ma meg öt után úgy érzem, abba kéne hagyni... Nem is annyira fizikailag, inkább lelkileg vagyok hulla ... És egyre kevésbé reménykedem a feltámadásban... — Éppen ezért jó lenne, ha lejönnél ... Vidék, új környezet, — Színház — sóhajt Perc —, itt is csak színház... Erdőkerülőnek kéne mennem, vagy favágónak, és egy időre kiszellőztetni magamból mindent... Később Televényivel is találkozik a nagy színész. A főiskolán évfolyamtársak voltak. — Hallom, jó vagy a III. Ri- ohárdban... — mondja Perc. — Azt beszélik... — mondja Televényi. — Már régen a Nagy Színházban lenne a helyed... — mondja Perc. — Ott vagy te... — mondja Televényi. — És a nők...? — vált át más témára Perc. — Köszönöm, megvannak ... — Még mindig a nagy fórmák? — Változatlanul — nevet Televényi —, de azért néha hagyom magam rábeszélni a kisebbekre is ... — Irigyellek — mondja Perc —.nekem nincs rájuk időm. — Elég baj — mondja Televényi —, a nőkre mindig kell, hogy jusson idő... — A régi vagy Tankréd — mondja Perc —, örülök, hogy találkoztunk... Ha fent jársz, keress fel... —■ Felkereslek — mondja Televényi. És mindketten tudják, hogy erre úgysem kerül sor. Minek? Hiszen már mindent elmondtak egymásnak. ere Adorján ezután visszamegy az autószervizbe, átveszi a kocsit, kifizeti a munkadíjat. A borravaló mellé néhány autogrammal ellátott fotót is szétoszt a szerelők között, aztán beül meggypiros Ford Caprijába, és elhajt. A város végén tábla: VISZONTLÁTÁSRA VÁROSUNKBAN. A nagy színész egy pillantást vet rá, majd százas sebességre kapcsol... Összeállította: Békasy Ildikó
