Szolnok Megyei Néplap, 1984. szeptember (35. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-01 / 205. szám
f________________________irodalom» művészet ______________1984. szeptember 1. S zőnyi István festőművész születésének kilencvenedik évfordulója alkalmából emlékkiálítás nyílt a Vigadó Galériában. Az érdeklődők a jelentős alkotások mellett a művész kevésbé ismert műveit is láthatják, amelyeket eddig még nem mutattak be Magyarországon, mivel magángyűjtemények képei. A tárlat anyagát főként a zebegényi Szőnyi Múzeum képeiből, valamint a festő lányának, Szőnyi Idának gyűjteményéből válogatták össze. A Szőnyi emlékkiállításról hiányoznak a festő legismertebb és művészetét legjobban reprezentáló remekművek, mégis a maga nemében páratlan élményben részesülhetnek azok a látogatók, akik ezekben a napokban betérnek a galériába. Irodalmi oldalpárunk képei a kiállítás anyagából adnak ízelítő.t Barátnők Böröczky Mihály: Dienes Eszter: Zár alatt Nyárfa virág Köribéd annyi szó zuhog, Ez a hó nem a tél és hallgatom, hogy hallgatod, földrehányt lelke: köribém annyi szó zuhog, nyárfák szóródó és hallgatod, hogy hallgatok. levélszerelme, pelyhes p éh i ke • Az éjszakád ma holdtalan, S amíg esik, napok se sütnek, szél se jár, szél fúj és zöld ág villantja búbját az éjszakám ma holdtalan, s épül a Hold napok se sütnek, szél se jár. kerek kövérnek... valahol ott kell Körül is vesznek annyian» lenni az égnek, és árvaságod zár alatt, nekem arról meséltek, körül is vesznek annyian, azon fut a Tejút és árvaságom zár alatt. le kozmáit, nyári éjszakán. férfi új filmet fűzött a gépbe; felesége és a fia húsz perce válogatták a képeslapokat az epidaruszi múzeum pénztáránál, várt rájuk egy ideig, majd viszament a múzeumba, beállt a sorba, és hagyta magát előrelökni. Amikor másodszor is kilépett az ajtón, a teremőr egy pillanatra a szemébe nézett. Az a típusú értelmiségi volt, aki több nyelven beszél, ritkán nevet, és még ritkábban gondol a nőkre. A férfi biccentett neki, levette a mellére tűzött világoskék fényké- pezőtickettet, a gombostűt a szemétgyűjtőbe dobta. Felesége és a fia már a diákat nézte; jó felvételek voltak, a hőség azonban megviselte a kópiákat, némelyik olyan domború lett, mint a nagyítóüveg. A fiú feltolta szemüvegét, és a szeméhez próbálta egyszerre kettőt. — Ezt ne csináld! — suttogta az asszony idegesen. — Vicceltem — mondta a fiú. A férfi kiment a fák alá. leült egy kőpadra, ölébe tette a fényképezőgépét, és maga elé bámult. A soknyelvű zsibongásban is ú<v érezte, nagy a csend. A szomszéd pádon egy angol Lánv feküdt: papucsát levetette, szemét lehunyta, hullámos haja majdnem a földig lógott. Barátai már elmentek a színház felé. Szép lábnyoma lehet, gondolta a férfi, amint a lány talpára pillantott. Az épület előtt köpcös kis fényképész botladozott gumitalpú bakancsban, nyakában két fényképezőgéppel; az eresz kőfaragásait szerette volna lencsevégre kapni, a nap azonban minden szögből a szemébe világított. Végül feladta, ő is a színház felé indult, a jelzőtáblánál azonban inkább a szentély felé fordult, hogy elkerülje az olasz túristacsoportot, amely vele szemben özönlött le a gyalogúton. Idegenvezetőjük, aki aznap már huszadszor bizonyította be, hogy a színház legfelső sorából is meg lehet különböztetni az elejtett öt- drachmás hangját a kétdraohmá- sétól, sápadtan leült egy fa tövébe. Egyébként szerette ezt a produkciót, mert annyi időt vett igénybe, hogy nem sokkal bírták tovább a látogatók a tűző napon. Egy részük a múzeumba menekült, ahol viszonylag hűvös volt, a többi lemondott a túra folytatásáról, és visszatért a parkolóba. A csodatevő istennő szentélye és a fut- iballpálya nagyságú romkert nem vonzotta túlságosan a látogatókat, legtöbben csak a kerítésen keresztül nézték meg. Az olaszokkal azonban reménytelen volt a dolog, ezeknek sose volt eléggé melegük, azonkívül nem egy pénzérmét, de akár egy harangot is ledobhatott volna a szípadon, azt se hallották volna; visszhangzott a nézőtér az ordításuktól, amint a színpadon fényképezők beállították a felső sorban állókat, hogv valamennyien ráférjenek a képre. A múzeumkertben pihenés helyett filmeztek, ketten felmásztak a szobor talapzatára, a többiek a kamerát, a magnót, az állványt és a derítőlemezt cipelték. Egy fehér trikós milánói kidüllesztett mellel állt a felvevőgép' előtt, és egyfolytában magyarázott valamit a feleségének, aki a vállához támasztott kamerával mind közelebb nyomult hozzá. Azt várta az ember, hogy mindjárt lőni kezd a kamerának álcázott géppisztollyal, pedig csak a fényt mérte. Amikor végzett, ráült az angol lány hajára. — Ö, bocsánat! — kiáltotta, a lány azonban rá se hederített. A teremőr kijött a csarnokból, megkerülte az épületet, és hányt egyet a bokrok között. Viszafelé beállt a falikút előtt várakozók közé: az égre bámult, amelyen egy felhő se volt. Csörsz István: Szent kövek Űjabb csoport érkezett a parkolóról, amelynek az élén hindu házaspár haladt: a férfi nyakában olcsó boxgép lógott, az asszony földig érő hímzett selyemruhát viselt, azonkívül egy kendőt is a vállán. Mögöttük acélkék franciá ruhakölteményben középkorú amerikai nő mosolygott a fákra. Férje autókülsőből készült sarut és halványzöld tropikál öltönyt viselt, amit fekete virágmintákkal díszítettek. Az asszony Polaroid fényképezőgépet csattogtatott, minden felvételnél azt mondta, hogy helló, és minden helló után kihúzott egy színes képet a gépből. Erre tessék! — mondta nekik a teremőr a kútról jövet. Megtörölte száját a zsebkendőjével. — Helló! — mondta neki a nő és lefényképezte. A magyar asszony és a fia végre befejezték a vásárlást: három képeslap és öt dia árával növelték Görögország valutaforgalmát. Az Aszklépiosz szentély felé indultak, mert azt hitték, ott várja őket a férfi. Nem látták az olaszoktól. Ó se látta a családját. Csak a fényképész csetlett-bot- lott a romkertben, ugyanolyan elégedetlenül, mint az előbb: túl magasan állt a nap, lapos, színtelen volt a fény. komikusán hatott a kövek csutkaszerű árnyéke. Cédrusok álltak az út szélén, alattuk gyeplocsoló forgott körbe- körbe. Három dán fiú feküdt a fűben arcraborulva, mellettük a hátizsákjuk. Ahányszor odaért a vízsugár, meglocsolta kicsit a hátukat, de mire ismét körbefordult, majdnem megszáradtak. A fiú élvezettel figyelte őket, amíg az Ő szemüvegét is telefröcskölte a locsoló. Letörölte a kézfejével, amely nem volt éppen tiszta. Az asszony a kövek felett vibráló levegőt nézte. — Nem vagy babonás? kérdezte a fiú halkan. — Nem. — Ugyanúgy lehetett ezekkel a csodálatos gyógyulásokkal, mint a jóslatokkal — tűnődött a fiú. — Mindig csak otthon derült ki az igazság. A kincseket viszont már itthagyták! — Nem nagyon igazodom el a romok között. — ismerte be az asszony. — Ügy látom, hogy apád sincs itt. — Gyere utánam! — mondta a fiú. Olyan úton vezette anyját, ahogy a postaládát rajzolják. — Tavaly tanultuk technikaórán — vallotta be. Így mindenhová eljutottak, egyik hely sem különbözött azonban sokban a másiktól. Fekete napot festettek a fiú sárga trikójára; amint a kövek között bukdácsolt, mintha egy kőtenger hullámain ringatózott volna. — Tulajdonképpen hová akarsz eljutni? — kérdezte az anyjától. — A szentélyhez. Valahol a középen lehetett. — De hiszen ott már jártunk! Az asszony egy csonka oszlopfőre állt, úgy érezte, tíz fokkal melegebb van fenn, mint a földön. — Biztos, — kérdezte halkan. — Megpróbálhatjuk mégegyszer. Ha nem bízol a szemmértékemben. .. Megálltak a fal mellett, amelyen elmosódott felirat látszott. — Itt vagyunk! — suttogta a !Íü — Hát akkor gondoljunk valamire. — A feliratot böngészte. Ügy árasztotta a hőséget a fal, akár egy kályha, arasznyi árnyék volt csak a tövében. — Megtorlóm a szemüvegedet! — suttogta az asszony. — Hiába lehelsz rá, itt nem pá- rásodik be az üveg — figyelmeztette a fiú. Az asszony mosolygott, és megtörölte a szoknyája szélével. Négydioptriás üveg volt. Törölte, újra megtörölte, majd lehajtott fejjel a fal szöglete felé indult. árj egy kicsit! — kérte. Bement a fal mögé, homlokát a forró kőre hajtotta, és görcsösen sírni kezdett, öklét a szájára szorította, hogy ne hallja meg a fiú. Könnye végigfolyt a karján, a szemüveg szárán. Aztán kinyitotta a táskáját, zsebkendőt és púdert vett elő, rendbehozta magát, amennyire tudta. A fiú türelmesen állt a fal mellett. — Benne van a könyvemben, hogy mi állt itt — sóhajtotta —, de elfelejtettem! Pokolian sajnálom! — Hangsúlya és a testtartása pontosan olyan volt most, mint az apjáé. Megtapogatta a szemüveget, amit az asszony nyújtott felé. — Fantasztikus! — mormogta. — Párás! Ezt hogy csináltad? — Azt hiszem, ott jön apád — mondta az asszony, és előre sietett. Gulay István: A műtét Az apa nyugalmazott igazgató volt. Két fia közül a nagyobbik orvos lett, nagyszakállú tekintély egy kisvárosban, a kisebbik a televíziónál dolgozott, nem tudni pontosan, hogy mit. A mama egy tervezővállalat titkárnőjeként ment nyugdíjba. A családhoz tartozott még, noha nem laktak együtt, a mama anyja, érelmesze- sedéses, nyolcvankét esztendős öregasszony. A család minden tagja hasonlított egymásra abban, hogy vastagnyakú, tésztát nem kedvelő, fiús- evő, aiféle önmagát tudó, csökönyös, független akaratú emberek voltak. Amikor szegény mama panaszkodni kezdett, hogy ötforintos nagyságú, lapos daganatot tapintott ki az egyik mellében, a nagyobbik fiú rögvest a kocsijába parancsolta a szülőket. Vitte a mamát a kórházba kivizsgálásra. „Kérlek szépen... természetesen...” — főorvosok, adjunktusok forgolódnak körülötte. Bár a daganat aggodalommal töltötte el őket, a kivételezettség bizonyos jó érzéssel járt együtt. A kisebbik fiút csak napok múlva értesítette az eredményről a fivére. — Kötelességemnek érzem megmondani neked, hogy anyánkat holnap délelőtt megoperálják — mondotta komolyan. — Valószínűleg le kell venni az egyik mellét. A tévében nem úgy van, mint más munkahelyen, a fiú is kötetlen munkaidőben dolgozott, másnap már ott voltak az anyjánál, apjánál, bátyjánál. A fájdalom, a szomorúság egyszerre szervezett kórházi fegyelembe rendeződött, amikor a kórterem közelébe érkeztek. Hiszen a tejfölös képű beteghordó is fehér köpenyben járt, és szinte századparancsnoki képességekkel rendelkezett. Orvos, főnővér, ápolónő adta őket kézről kézre, míg az ajtón beléptek. Ott feküdt, legbelül, az ablak mellett a mama. Három felnőtt férfi állt meg az ágy végénél. Már túl volt... Szóval megtörtént... A paplan alól vékony cső kúszott ki, a karján kék-lila bevérzések... arca beesett, tekintete pókhálós... A három férfi összeszedte magát — és nem szólt. Egyik sem merte a mamát zavarni. Az ápolónő szólalt meg: — Tessék csak felnézni, kik vannak itt? A mama felnyitotta a szemét, gyengén elmosolyodott. — Jól vagyok — mondta halkan, s pár pillanatra rá elszenderedétt. Alig egy órája műtötték. A férje s a fiai tétován megmozdultak. Nem akarták terhelni a mamát a jelenlétükkel? Inkább: menekültek. Mert kiszolgáltatottak, megalá- zottak, húsevő férfi létükre tehetetlenek voltak, s ezt nehéz elszenvedni. Átszelték a kórház udvarát, komor, de fegyelmezett képpel, mint egy-egy tudós. A fiatalabb fiú s az apja hazamentek, a doktor úr ment a dolgára, az osztályra. Az apa s a fia megebédeltek, aztán ténferegtek a lakásban, kerülAsszonyok a vízparton
