Szolnok Megyei Néplap, 1984. szeptember (35. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-08 / 211. szám
1984. SZEPTEMBER 8. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Gyerekektől a felnőttekig Thália mindenkire gondol Bemutatók a Szigligeti Színházban Történelmi azonosság avagy hová tűnnek a siklósi lovagok? Bajcsay Mária és Philippovich Tamás az „0, azok a hipo- chonderek” egyik jelenetében Alighogy elkezdődött az új évad, máris premieren tapsolhat a szolnoki Szigligeti Színház közönsége. A szoba- színházban ma este mutatják be Botho Strauss Ö, azok a hipochonderek című színművét. A darab rendezője Csizmadia Tibor— Botho Strauss neve még kevésbé ismert a hazai közönség előtt — mondja. — A fiatal német szerző műveit — az utóbbi évtizedben öt drámát írt — hazájában és Európa számos országában játszották sikerrel. Munkásságát nagy érdeklődés kíséri. Megítélése többféle, de aligha tévednek, akik ma a kortárs német és európai drámairodalom egyik legjelentősebb egyéniségének tartják. Az Ó, azok. a hipochonderek Botho Strauss első darabja, 1971-ben írta. Szolnoki előadása az első Strauss- bemutató Magyarországon. — Straussnak ez a műve tulajdonképpen polgári dráma, annak minden erépyét megtartva válik pillanatról, pillanatra szürreálissá — mondja a rendező. — A színművet tökéletes színpadismeret, „színházszerűség” hatia át. Hallatlan belső feszültség sugárzik belőle, .lényegében ezért gondoltunk szobaszínházi bemutatójára. A darab ugyanakkor sajátos színpadi stílust képvisel, az előadás egyfajta stíluskísérlet is. A darab szerepeiben Philippovich Tamást, Bajcsay Máriát, Leviczki Klárát. Győry Franciskát, Tóth Józsefet és Takács Gyulát láthatják a nézők. A diszletet és a jelmezeket Lábas Zoltán tervezte. A Strauss-bemutató után szeptember 21-én a gyermekközönséget várja a színház, ekkor lesz Gágyor Péter: A kertészlegény királysága című mesejátékénak első előadása A „só és az arany mesé- jé”-t maga a szerző, Gágyor Péter rendezi, aki vendégként Kassáról érkezett. — Második éve köt szerződés a kecskeméti színházhoz, a szolnoki meghívást is örömmel fogadtam — mondja. — Mindenképpen olyan produkciót szeretnénk nyújtani a gyerekeknek, amely „komolyan veszi” őket, olyan társadalmi realitásokról szól a mese nyelvén, amelyekkel naponta találkoznak már a legkisebbek is. Hiszen miért feltételezzük a gyerekekről, hogy amikor a körülöttük levő világra, a környezetükben tapasztalható ellentmondásokra oly érzékenyen reagálnak, a meséből mondjuk csak a hétpettyes katica, hetedik pettye érdekli őket? A mese egyébként is egy „fontos szelet” az életünkből, társadalmi mozgásokról szól. azokban az időkben, amikor nem volt dráma, nem volt színház, a mesékben fogalmazódott meg minden. Ha sikerülne kialakítani egy komolyabb mesestílust a színpadokon, azt hiszem értőbb, jobb közönség nőne fel. A mesében az emberi jóság és az emberi gonoszság, a becsület és a becstelenség, a gyűlölködés és a szeretet „ütközik” egymással. S, hogy melyik győzedelmeskedik, elbeszéli a történet, amelynek főbb szerepeiben Fekete Andrást, Roczkó Zsuzsát, Varga Károlyt, Hanga Erikát, Mucsi Zoltánt és Takács Gyulát láthatják a gyerekekA nagyszínházban szeptember 28-án tartják az első bemutatót, Paál István rendezésében a német romantika egyik remekét, Heinrich von Kleist Homburg hercege című színművét láthatja a közönség. — A Homburg hercege igazából nem is romantikus dráma. Éppen a romantikára nem jellemző „keménysége” miatt választottam — mondja Paál István. — Kleist közel áll napjaink színpadi stílusához, a történelmi távlat ellenére is korszerűnek érzem. A dráma lényegében napjainkban is jellemző konfliktusokat bont ki: az egyén és a közönség konfliktusait. Azt a kérdést teszi fel, hogy a szabályok, az elfogadott etikai,, társadalmi szerkezet mindenáron való, könyörtelen érvényesítése feltétlenül célhoz vezet-e? Szabad-e kihagyni — sajnos nem tudok jobb kifejezést — az úgynevezett emberi tényezőt? Kleist darabjában mindenki tökéletes, mindenki jót akar, egy ember számára azonban mindez pokoli csapda: Homburg hercege önmagának próbál megfelelni. A dráma főbb szerepeit Nagy Gábor, Tóth Tamás és Fazekas Zsuzsa játssza. Díszlet- és jelmeztervező: Antal Csaba. Nemrégiben láttam egy rajzot a magyar vicclapban: nagyfejű, csúnya, szemüveges kisfiú áll a homokozó közepén, és széles taglejtésekkel magyaráz a körülötte álló, riadtan figyelő gyerekeknek. A képaláírás az ő szavait idézi: „Ügy érzem, itt az ideje, hogy szembenézzünk a múltunkkal!” Mennyire másként, meny- Inyivel félelmetesebben hangzik ugyanez a mondat egy-egy pontos adatokkal és számoszlopokkal alátámasztott tudományos felmérés végkövetkeztetéseként, amely mondjuk a tanulóifjúság történelemképével foglalkozik! Persze jóval szűikebb körben ismeretesek az ilyen vizsgálódások, .mint a fentihez hasonló élcelődések. Az én helyzetem most mégis ahhoz a kisfiúéhoz hasonlít. Arról szeretnék beszélni, hogy személyes életünk eseményeinek állandó háttere, a történelem hogyan lopakodik be tudatunkba. hogyan alakul ki mindaz, amit később, érett fejjel úgy fogunk nevezni: történelmi identitás. o „A történelmi események idővel leülep&zenek, mint az iszap a folyóban... Ha a imúltat nem hozzák ismét felszínre, nem tanulmányozzák és rögzítik feledésbe merül” — írta valahol Andrew Thomas. De vajon mi is az, ami először kerül a gyermek szeme elé, mi az, amivel elsőként találkozik a vaskos történelemkönyvek anyagából? Bizonyára Mátyás király, a Toldi Lajos királya vagy Kossuth jut eszébe sokaknak, mint első történelmi élmény. Azonban lapozzunk csak bele egy IV. osztályos gimnáziumi történelem tankönyvbe! Még a nyolcvanas évek eseményeivel is találkozhatunk benne: sok-sok ismerős név- ivei* történéssel, lajmelyekre — pontosan vagy kicsit, elmosódottan — saját múltunkból is emlékszünk. És ezek a tények immár a történelmi kronológiák szerves részei, közömbös fekete betűkkel szedve. Olyan ez, mintha belőlünk csíptek volna le egy darabot. Néhány évvel ezelőtti önmagunk, akkori életünk vizsgatételekké alakult át: mintha önnönmagunkról kellene számot adnunk. S bár egy felelet a bizottság előtt mégsem kezdődhet úpv, hogy „Homályosan emlékszem, éppen várat, építettem a játékkockáimból ’72-ben, amikor a televízió bemondta, hogy...”, de az kétségtelen, hogy ezeket a tényeket könnyebb felidéznünk érzékletesen átgondolnunk. Lehet tehát, bogy nem Mátyás valamelyik története az első történelmi élményem, hanem teszem azt az új gazdasági mechanizmus, amelyet csak ma kezdek ugyan megérteni, valahogy mégis átszőtte az eddigi hétköznapjaimat is. Egy-egy új generáció azonban természetesen egy sor olyan élménnyel szegényebb is lesz, amely az előző nemzedék számára még a maga közvetlenségében adatott meg. Emlékszem egy őszi estére, három esztendeje már. Fiatal történelemtanárnőmnél voltam, valami sürgős munkát kellett elvégeznünk. Szólt közben a rádió, s egyszerre azon vettük észre magunkat, hogy mindketten megfeledkeztünk minden .másról, csak az adásra figyelünk. Egy dokumentumokból, visszaemlékezésekből összeállított műsort sugároztak az 1956-os eseményekről. Mindketten ugyanazt éreztük; én, aki még nem is éltem akkor, s ő, aki még egészen csöpp kislány volt. Másnap talán épp tanítania kellett ezt a jelenünkkel oly szoros kapcsolatban álló témát, amelyet ő is csak könyvekből, elméletben ismert. o Persze mégsem csak az iskola az a hely és nemcsak a tantervi követelmény az a mód, amely az általunk meg nem élt múlt ismereteit közvetíti. A második világháború teljes történetét például akkor hallottam elő» szőr, amikor nagyapám, aki végigszolgálta a 2. magyar hadsereg hadjáratát — bár a fegyverét egyetlenegyszer sem sütötte el: gépkocsivezető volt —, elmesélte nekem egy téli délutánon. Azóta már számtalanszor hallottam újra és újra a történeteit, akár magam is elő tudnám adni mindet. De biztos vagyok benne, hogy nemcsak az öregség serkenti őt újabb és újabb ismétlésekre — ők, annak a nemzedéknek a tagjai, olyan dolgokat eltek át, olyan rémségeket láttak, amelyek szörnyű súllyal nehezednek rájuk, kényszerítik őket, hogy a borzalmakat kibeszélve próbálják oldani a lélek rejtett görcsét. Sokan imegprábálnak felülemelkedni élményeiken úgy is, hogy megírják emlékeiket.' Manapság rendkívül megnőtt az érdeklődés a memoárok iránt. íme. a csak hírből ismert történelem újabb (forrásai, az egyre 'sokasodó könyvek; vannak közöttük eredeti beszámolók éppúgy, mint feldolgozások. Egy közelmúltban, Szolnok város középiskolásai között végzett történelmi felmérés adatai szerint a gimnazisták átlagosan 5, a szakközépiskolások 3—4, a leendő szakmunkások 3 olyan könyvet, művészeti alkotást tudnak megnevezni, amely a II. világháborúról szól. Láttuk: életünk ezer szállal kapcsolódik történelmünkhöz. De vajon valóban közel kerül-e hozzánk sajátos szemléletmódja, tényanyaga, összefüggés- rendszere? Nem is olyan rég a történelem nem volt kötelező érettségi tantárgy. El- gondokodtató, hogy 1979- ben Szolnok megye gimnazistáinak csak 29,6 százaléka Választotta érettségi tárgyául a históriát (az országos arány ugyanakkor 32,2 százalék), 1978-ban a megye szakközépiskolásainak pedig csupán 5,9 (!) százaléka (az országos átlag 8,6 százalék volt). Emlékszem,- nagy láklik voltunk már, amikor egy középiskolai osztálykiránduláson eljutottunk a siklósi várba A hely hangulata, a történelem levegője azonnal megcsapott bennünket, s mintha előzőleg összebeszéltünk volna, annyira természetes volt, hogy egyetlen perc alatt megalakítottuk a „szektát” (pontosabb terminológiával inkább lovagrendnek kellene nevezni). A hátralevő két napon ennek lai lovagrendnek középkori szellemében, a lovagi erkölcs szabályai szerint éltünk. Még ruházatban, használati eszközökben is a hitelességre törekedtünk. Sokan először kezdték gyanítani, milyen is lehetett a középkori élet. Játszottunk. S éppen ez a játék az. amely a ma olyan divatos táborokat élteti, ahol a gyerekek időben még régebbre nyúlnak vissza, és eljátsszák például az ősember fokozatos megismerő-, eszközkészítő és lassanként meginduló termelőtevékenységét. De hová tűnik vajon ez a történelmi érdeklődés az iskolában? T. S. Eliot szerint „a történelemnek sok álnok átjárója van, fortélyos folyosója és titkos ajtaja”. Nálunk ugyanez a megállapítás igaz lehet a történelem körül kialakult helyzetre is. Rengeteg dologról lehetne itt beszélni, nagyon összetett ez a kérdés. Amelyik tankönyv tartalmilag jól sikerült (legtöbben a negyedik osztályos gimnáziumi könyvet tartják annak), az tipográfiailag borzasztó: megtévesztő, félrevezető, logikátlan, zsúfolt; és megfordítva. Csak egyetlen dologról még ezzel kapcsolatban. Az idei megyei KISZ-kül- döttgyűlésen is — hozzászólás formájában — szóba került, hogy mennyire hiányzik a tantervből a szomszédos országok történelme. Ahol megtalálható, ott is szétszórva, a sorok között, gyakran száz oldalnyira a korabeli magyar események tárgyalásától. 1948-ban pedig gyakorlatilag megszűnik Kelet-Európa tárgyalt történelme, ettől kezdve csak a legbanálisabb általánosságok találhatók a könyvben, teljességgel hiányoznak fontos nevek, események. így nem csoda a magyar turista- csoportok elképesztő tájékozatlansága szomszédaink múzeumaiban, műemlékeinél. Megszokott látvány az értetlenül álldogáló utazó fáradt arca és az idegenvezető kétségbeesett erőfeszítése,. hogy alapvető, évszázados hiányosságokat pótoljon. Végül mindig van a hallgatóság között, aki feladja. s elindul a legközelebbi sörözőbe, mert például a cseh sör, az egyértelmű, az nem kíván különösebb előismeretet. .. Ügy érzem, itt az ideje, hogy szembenézzünk a jelenünkkel! — így módosítanám az előbb említett kis^ fiú szavait. o Igen, a cseh sörről szóltam az imént. Az egyik legelső nemzetközi tájékozódás a kisgyerek életében a különböző országok lakóiról szóló sztereotípiák megismerése: a cseh jó sört készít, az olasz romantikus és operát kedvelő, a skót zsugori, az ír lusta és így tovább. Hasonló — legfeljebb ha féligazságot kimondó — tnegállapítások nem feltétlenül károsak abban az életkorban. A baj ott kezdődik, ha felnőtt fejjel sem értünk meg többet egy-egy nép sajátos gondolatvilágából, múltjából, jelenéből. Vigyázat: a múlt ismerete — sa- jét múltunk ismerete sem — nem évszámok egymásutánjának ismeretét jelenti! Mindezt jól forgatható, könnyen kezelhető kézikönyvek teszik feleslegessé, ész- szerűtlenné. Berend T. Iván akadémikus mondotta egy beszélgetés során: fel kéül lépnünk a túlságosan lexikális, öncélú tényszámonké- rés ellen”, és terjesztenünk kell .,a történelmi folyamatok, összefüggések keresését, a fontos tények kiválasztását, a lényeglátást. Vagyis a korszerű történelemszemlélet-értelmezést”. Sokan gondolják úgy, mint Herzen: „A logika észszerűbb. a történelem emberibb”. Szerintem kevés lo- gikusabb dolog van a történelemnél. Én éppen ezért szeretem. Kecskeméti Gábor A „gonosz tanácsadók". Hanga Erika, Takács Gyula, és Mucsi Zoltán a mesejáték próbáján. — t — A Homburg hercege próbáján. Előtérben Nagy Gábor és Pusztay Péter fotó: D. G.