Szolnok Megyei Néplap, 1984. szeptember (35. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-08 / 211. szám
Irodalom» művészét Katkó István: Kerekes házikó 1984. SZEPTEMBER 8. Irodalmi oldalpárunk képeit René Portocarrero kubai festő műveiből válogattuk Garai Gábor: • Remény Hiába, öreg vagyok már Csak magamnak fogadtam: ahhoz, hogy hitet Icseréljek, bármi vád prése szorít, hogy buzgó eretnekek alatt Iszítsam a máglyát, vagy fordítva, 'velük éljek. Nem a létező világok legjobbikára — nem, nem, s \ha vak köd ereszkedik fe a mára, én ellátok népemig, holnapomig. Most, holnapom borultán, semmi bigott idillre, se gyarlóbb remény derül: jelent-faló jövőre túléljük ezt is (én Jbár nem volt mód fogadást meg nem £rem) — fie addig tennem se égek itt hittelenül. Grabócz Gábor: Mindenütt jó, de legjobb — máshol? A kerekes házikó az országúti kanyarnál állt. Közel a folyóhoz. Az útkövezők a mezőre tolták, hogy ne akadályozza a forgalmat. Lázár a feljárón ült, és egy képes újságot nézegetett. Időnként kocsik suhantak el, és voltak, akik integettek. Bámulta az országutat, de csak Skodák és Wartburgok jöttek. Rá akart gyújtani, és bement a házikóba. Benn fülledt volt, a cigarettát is olajszagúnak érezte, amikor szívni kezdte. Hülye ötlet volt az a kerekes házikó. Az éjszaka mindenesetre ki kell nyitni az ablakot. Egy autó fékezett az országúton, és egy sárga blúzos lány lépett ki. Az Opel, az 1958-as Opel továbbrobogott, a lány pedig Lázárt bámulta. — Jó napot! Lázár biccentett, várta, hogy a lány elinduljon a mezőn a folyóparthoz. Van ott néhány nyaraló. A sárga blúzos nő azonban odajött a kerekes házikóhoz. — Várok valami teherautót. Azok nem szemtelenkednek. — A maga dolga — felelte Lázár, és leült a lépcsőre. — Tudna egy pohár vizet adni? A fiatalember feltápászkodott, aztán egy bádogkánnafedővel tért vissza. — Meleg — mondta a nő, és egy korty után kiöntötte a vizet a fűre. — Sajnos frizsiderem nincs — mosolygott savanyúan Lázár. — És egy cigarettája? — Az még akad — felelte Lázár, és felé nyújtott egy Kossuthon — Gyengébb nincs? — A trafik a faluban található — mondta hűvösen a fiatalember. Mégis rágyújtott a lány. Piros plasztiktáskáját könnyedés a fűre dobta, és leült a lépcsőre, Lázár mellé. — Ide akasztják, amikor vontatják — mutatott a földön heverő vashorogra. — Igen. A sárgablúzos mosolygott. — Csuda sebességgel mehet... Lázár a lányra sandított. — Lehet Opelba is ülni. A lány hallgatott, később megjegyezte; — Maga nem útkaparónak néz ki. — Honnan tudja? — nézett át válla fölött a fiú. — A modorából gondolom. Lázár nyújtózkodott, majd felállt. — Eltalálta. Országúti remete vagyok. Nagybátyám útmérnök. Tőle kaptam engedélyt, hogy ebben a lakosztályban tölthessem a hétvégét. Nevettek. Lázár nézte a lány nyakán fénylő pihéket, és azt mondta; —• Megyek úszni a vízbe. A legnagyobb sajnálatomra kénytelen vagyok bezárni maga előtt vendég- szerető házamat. — Nekem is melegem van —felelte a lány. — Átöltözhetnék odabenn? — Ott jön egy teherautó, integessen, hátha felveszik. — Még ráérek. — A kezét nyújtotta. — Egyébként Gizi vagyok. — Sanyi. Néhány perc múlva megjelent a kerekes ház ajtajában a lány kék szatén fürdőruhában. A parton agyagos volt a föld, belesüppedt a lábuk. — Hideg. — Ne féljen — mondta a fiú, és már gázolt is be a folyóba. A lány követte, és úsztak egymás mellett a sodrással szemben. — Hányas országútra szól a beutalója? — Azt nem tudom. Még néhány percig nevetgéltek a vízben, aztán a partra jöttek, oda, ahol a bokrok nem takarták el a napot. Ahogy egymás mellett feküdtek, a fiú nézegette a lány karcsú testét. A vállán, a nyakáig Vékony heg húzódott. Biztosan baleset érte, vagy operálták. Jól úszik. Gizinek hívják. Mi lehet a foglalkozása? A lány, mintha kitalálta volna a gondolatát, azt mondta: — Fogtechnikus vagyok. Nem akar egy műfogat? Lázár szorosan melléhúzódott. — Várja meg, míg valaki kiveri az egyiket. Gizi felült, „ megrázta a vizes haját. — Maga verekedős? — A légynek sem ártok — ismerte be a fiú. Beszélgettek még néhány percig, aztán a lány fürkészve nézte a fiút. — Nincs társasága, hogy egyedül jött ide ebbe a varázskocsiba? Lázár kihúzott egy fűszálat, és rágni kezdte. — Volna is, meg nem is. Különben is szeretek egyedül lenni. — Ez nem igaz. Mindenki akar lenni valakivel. — Maga? A lány ujjaival fésülgette a haját. — Engem vár a brancs István- fürdőn. ök előrementek. — Autóstoppal? — Úgy. Hallgatták egy ideig, majd a lány így szólt: — Azért én is egyedül vagyok. Azok alkalmi ismerősök. — Vőlegénye nincs? — Férjem van, de attól külön élek. A beszélgetést nem folytatták, míg visszaértek a kerekes házikóig. A nő bement, és egykettőre átöltözött. Leültek a lépcsőre, és figyelték az utat, jön-e valami teherautó. Lázár megkínálta cigarettával, aztán elfogódottan mondta: — Nem akartam magától kérdezni semmit. Nem én vagyok a hibás... A sárgablúzos legyintett. — Akkor szoktam mesélni, amikor iszom ... Mások is élnek külön a férjüktől. De az én történetem különös história. Ismeri maga a kikeményített csipkéket? — Miért? — kérdezte csodálkozva a fiú. — Azok miatt vagyok boldogtalan. Lázár értetlenül bámult a nőre, az pedig beszélni kezdett: — Férjem egyetemi adjunktus, és bejárt az intézetbe, ahol dolgozom. Így ismerkedtünk meg. Én Sashalmon laktam özvegy apámmal, és amikor megesküdtünk, két bőrönddel a férjemékhez költözködtem, a Bajza utcába. Igazi úri lakás volt, három szoba, piros bársonypamlaoaal. Azután csipkék, horgolt védők, még a kilincseken is. Vicces volt. Azokba a székekbe az ember nem meri magát ledobni, lábát sem teheti a díványra. Eleinte elővigyázatos voltam, igyekeztem betartani anyósom házi törvényeit. Később már terhessé vált ez az örökös szertartásosság. „Nálunk ez így szokott lenni, nálunk, kedvesem, úgy van ...” Még a fürdőszobában sem lehetett nevetgélni, énekelni, mert az neveletlenség. Sashalmon kis kertes házban laktunk. Szoba-konyha. Mindig az utcán szaladgáltam a gyerekekkel. Anyósom, amikor bemutatott a vendégeknek, mosólyt ragasztott az arcára. „Ez a kis menyem”. A vendégek öregek voltak. Mindig csak öregek. Ültem az asztalnál, és sohasem szóltam. Ha néha megszólaltam, az anyósom sietve mondta: „Tudjátok, ő eddig Sashalmon lakott.” Egyszer aztán mérges lettem: „Miért, Sashalom nem a világ vége, nagyon rendes emberek laknak ott.” Aztán a férjem szólt, viselkedjem , barátságosabban az anyjával. Tudja, a végén már semmit sem mertem, hátha valamit nem csinálok szertartásosan. Mondtam a férjemnek: „Menjünk innen gyorsan, mert fuccs a házasságunknak.” Nem hitte. Aztán fogtam a két bőröndömet, és visszacsomagoltam a holmimat, amivel eljöttem. „Ha te ragaszkodsz a Bajza utcához, én is ragaszkodom Sashalomhoz.” Hagyott elmenni. Most néha odakéret a telefonhoz. „Nem akarsz visszajönni?” — kérdi, és én csak azt felelem: „A Bajza utcába nem.” Néha megvár az intézetnél, de én lerázom. Minek? Aki olyan gyámoltalan, hogy nem meri a saját életét berendezni, az nem érdemli meg a boldogságot sem. Vagy talán én alkalmazkodjak? Azt mondják, aki nagyon szereti a másikat, az türelmesebb. Nem. Az ott nekem kész pokol. Mindig féltem, ha kiborulok egyszer, összevissza taposom a csipketerítőket. Azokat utáltam a legjobban. Lázár maga elé bámult, amikor a sárga blúzos nő befejezte a történetet. Az a plasztiktáskájába nyúlt, és a tükörben nézegette magát. — Magának nincs története? — Nincs — felelte csöndesen a fiú. A vendég most rúzst vett elő, és kipirosította a száját. — Nagyon csöndes lett. Mire gondol? Lázár kezébe vett egy kavicsot, és megcélozta vele az országút szélén álló kőhalmot. — Odahaza nekünk is van csip- keterítőnk. Anyám is veszekedik, ha nem vigyázok rájuk. A nő mosolygott. — De itt, ebben a kerekes házban nem kell vigyázni semmire. Igaz? Lázár bólintott, a nő pedig az óráját nézte. — Már késő van. Nem tudják, mi van velem. Viszontlátásra, én elkapom az első kocsit, amelyik felvesz. A fiú hagyta elmenni a nőt. Az ablakból látta, hogy egy Octaviá- ba szállt be. A kerekes házikóban még mindig fülledt volt a levegő, de ő végigheveredett a kemény faágyon, és arra gondolt, hogy valamit mondhatott volna ennek a sárga blúzos nőnek. Rozogaságát meghazudtoló iramban szelte a zöld Peugeot a domb hátán dombtáj ívtelen kanyarait. Ez Ardedhe, Franciaország egyik legelmaradottabb, legszűzebb vidéke. A volánt zsomglőrösen pörgető, huszonöt év körüli fiú Valence után, a Rhone túlsó partján vett föl. Reggel Grenoble-ból indultam, s a Rhóne mellé aléltató délutáni hőségben értem. A kék lepedőfolyó fölött gyalog izzadtam át magam félszekémyi Spolo hátizsákommal. Másfél órás ácsor- gós után végre rámmosolygott a szerencse a mezítlábas, tetovált karú srác személyében. A szokványos „Honnan jössz?”, „Hová mész?”, „És az élet Magyarországon?” kérdések után a kocsit kis híján, levegőbe kapó kanyar közepén várakozó kíváncsisággal lesett rám: — Fű van nálatok? —• Nincs. — Nem is próbáltad? — Nem, nem hiányzik. És te? — néztem most én rá várakozón. — Ha hozzájutok, szívom, de csak ritkán ... Rászokni nem jó — s a jobb karjára bök, ahol dohánylevélhez hasonló fűféle virít kéken. Majd a szembevágó napba hunyorítva folytatja: — Minden vallás szentesít valamilyen élvezeti szert: a kereszténység például a bort (Krisztus borivó voLt), a buddhizmus pedig a kábító füveket... Fél év múlva Indiáiba utazom! — A fű miatt? — Nem, nemcsak. Itt minden rohad, a fiatalok semmire sem vihetik, a potrohos vének jóléti társadalma ez! Dolgoznék ott két- három évet, és megtisztulva hazajönnék. Lelki purgatórium lenne. .. — És a családod? — A fiamat meg a feleségemet is vinném. Nem árt nekik sem, ha tisztulnak kicsit. Porfelhőt verve állt meg a kocsi egy pár házas falu közepén: — Én eddig jöttem Itt van egy kemping is, ha ma már nem akarsz tovább menni. — Kösz, szia! — vágtam be a liffegő ajtót. A kis tó szélén meghúzódó kemping családias volt és olcsó. Letáboroztam. — Üdvözlöm szegény, de annál szebb földünkön! — lépett oda hozzám este a kempinges nő kajla fülű férje. Miután valamelyest magához tért döbbenetéből, hogy én keletről, Magyarországról jöttem, hosszú sóhajjal lendületet vett: — Tudja, itt Ardeche-ben jószerivel már csak hollandok élnek. Pár éve kezdtek ideszállingózni az elhagyott tanyákra, főleg a fiatalok, családostul. Itt ugye csönd van, fenyők, fagya- lok, szedertookrok, szóval kellemes. — És miheiz kezdenek itt? — Termelnek. Főleg őszit, meg meztelen barackot. — Az mi? — A Sizilva és az őszibarack keresztezése, nem túl nagy, gz
