Szolnok Megyei Néplap, 1984. szeptember (35. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-15 / 217. szám

1984. SZEPTEMBER 15.

Irodalom, művészet

9

Szepesi Attila:

Lim-lomok dicsérete

Fadoboz

Lámpa

a csend borzongva szertehull levelekké vörös fa lombja vásott dobozból szétgurul gombok és zsinegek gubanca

érintésedtől felragyog eltévedt Napként rádtekint sugarában idegen arcod körötte lepkenyáj kering

Ingaóra

Messzelátó

ingája föl-le föl-le jár pcrcegne mintha egy bogár forrás kékje s derűs halál van derengő metronóm-dalában

függ a szögre felakasztva két üvegjén tompa ködben patak habján lép a szarvas horhó mélyén konda röffen

Bot

Gyufa

nincs lombja már csak odvas [görcse

lett zöld ágból husángok bölcse de hajnal jöttén vércseszárnyak lombjain át suhogva szállnak

szunnyad benne a kandi láng téli fák moccanatlan állnak nem bolydulnak riadt paták s a füstön át őrült madárhad

Esernyő

Rádió

álmában veri az eső december porka hava szállja borong az éji szobazugban összecsukott denevér szárny a

kilobban zöld macskaszeme az éterből keringő dallam Kamcsatkától Atlantiszig a csönd neszez a fadobozban

Oláh János;

Rejtekhelyen

Leülök itt a folyóparton, elrejtőzöm a por függönye mögé, hadd legyek láthatatlan.

A hullámok és a nád suhogása átbukik a töltéseken: összecsap fejem fölött az ég.

Desszertes tálkák', (fúvott). Formaterv: Nanny Still. Rlihimäki Üveggyár

Családi

— Akkor ne állja el az utat — követelték türelmetlenül, egy-egy cifra mondókát is hozzáfűzve, hogy nyomatéka legyen kérésüknek, de már minden késő volt.

A Margit-híd pesti hídfőjénél megállt a villamos, és ahogy kinyílt az ajtó, a három asszony egymásba kapaszkodva kipottyant a megálló kőburkolatára.

A fiatalember arcán a beteljesült öröm ragyogott, a lányok könnyesre nevették magukat, és rajtuk kívül még sokaknak mosolyra derült az arcuk, csak a két szakállas figura nézett egymásra fapofával, mint akik kis dolgoknak nem tudnak örülni.

Az asszonyok hangos szitkokat szórva ismét felkapaszkodtak, de most már nem ütköztek akadályba. Komoly arccal bámult mindenki maga elé. a fiatalember is, legyűrve mosolyát, intelligens maszkkal az arcán halgatta, hogy a legközelebbi rokonait emlegetik, aztán mégiscsak ő unta meg hamarabb.

— Csendben legyetek — ripako- dott rájuk —, nem a szemétdombon vagytok.

— Hát hol vagyunk? — lépett elé feldúlt arccal az egyik asszony, és szembeköpte.

A nem várt fordulat egy pillanatra kizökkentette előkelőéket a játékból. A fiatalember, előkapva zsebkendőjét mozdulataiban még ott volt az úrfi, de megnyilvánulásában egy vidéki fuvaros is vá- logatósebb lett volna.

— Rohadt, büdös népség — adta tudtukra a megállapítást.

— Rohadt vagy te — szólt vissza a köpködős asszony, és kielégülten helyet foglalt.

A lányok már nem vihogtak, zsebkendőikkel megrohamozták a fiút, mély részvéttel igyekeztek eltávolítani a sötét öltönyén éktelenkedő kis buborékokat.

— Majd rendőrt hívunk a megállóban — vigasztalták a lányok.

— Hívok én neked mindjárt, ha a hajadba ragadok — lobbant fel ismét a zöld kötényes menyecske.

— Fuj! Ne is válaszolj a szavukra! Jön az ellenőr, az ő dolga, hogy illemre tanítsa őket — nyerte vissza előkelő modorát a fiú.

— Sokunkra ráférne — mormogta szakálla közül a mellettük álló fiatalabbik.

— Magától nem kértem véleményt — nézett rá lekicsinylőén —, vagy azt hiszi, akinek olyan nagy haja van, mint magának, az mindenbe beleszólhat?

Megpróbálta kilyukasztott tekintélyét a lányok előtt valamivel befoltozni, de nem volt szerencséje.

A szakállas illető bemulatos nyugalommal átnyúlt a rajongók feje fölött, megragadta a fiú szalvéta nagyságú nyakkendőjét, magához húzta, és mintha tanulmányozni kívánná a fiú porcelánfehér arcának bíborszínű változatát, szegte:

jól megnézte, aztán a szájába szi— A fene egye meg a húsod, hát azt hiszed, hogy neked van igazad?

— Na de. kérem — siettek segítségére a lányok —, csak egy kis

I tréfa volt!...

R

eggel beállított a kályhás. Arcát, kezét pirosra marta a fagy.

— Hideg van? — kérdezte Miklós az ágyból. Két paplan és két pokróc alatt feküdt a fűtetlen szobában. Kémlelte a mester borostás képét; nem pálinkától vöröslik-e?

— Csekélység — bohóckodott a kályhás; toporogva, kezét a combjához csapdosva. — Mínusz tízben érzem magam igazán jól.

— Meg tudja csinálni ilyen hidegben?

— Gyereket is csináltam már ilyen időben — vigyorgott a mester.

— Azt könnyebb — mosolyodott el Miklós. Kikászálódott az ágyból, zöld sportmelegítőjére, amelyben aludt, télikabátot vett. Kimentek a ház elé, szemügyre vették a felhalmozott építőanyagot; téglát, tetőfedő cserepet, kályhacsempét, samott téglát.

— Elég lesz — bólintott a kályhás. — Már csak agyagot kell szereznem, jó sárga agyagot. Nem lesz könnyű, messziről kell hozni. Bécsi fehéret is venni kéne. Jó volna egy kis előleg, mondjuk kétszáz. ..

Miklós odaadta a pénzt, és visz- szafeküdt az ágyba.

— Mindig éjszakás? — kérdezte a kályhás.

— Igen. így jobb a kereset.

Déltájban Miklós halk fütyörészésre ébredt. Szeme sarkából figyelte a mestert, amint a szoba sarkában tüsténkedik. Jócskán benne járt az ötvenben; rövid, tüskés hajában több volt az ősz szál, mint a fekete. Vékony pulóverben dolgozott, könyékig felgyűrte az újját. A kályha már térdmagasságig ért.

— Jó reggelt — köszönt a kályhás, anélkül, hogy odafordult volna.

— Jó délt — mondta Miklós. — Látom, szépen halad.

— Holnapra kész lesz. Most felrakom eddig — mutatta a mester —. és holnap délutánra befejezem.

— Végre meleg lesz.

— Négy-öt nap csak fával szabad fűteni, és nem erősen, hogy jól kiszáradjon. Addig füstöl, gőzölög, ne ijedjen meg. Látja, mennyi sarat teszek bele?

Nagy fateknőben dagasztotta a sarat. Közben fütyörészett. Miklós felcihelődött, bebugta a konnektorba a vízmelegíttő dugóját. Emiatt a villany hősugárzó áram nélkül maradt. Nem sokat ért, az ajtó egyébként is félig nyitva állt, mert a mester ki-kiment tégláért. Miklós bezárta az ajtót, megmosakodott a lavórban, felöltözött. A kályhás odasandított, milyen gyorsan kapkodja magára ruhadarabjait a fiatalember.

— A kedves felesége dolgozik? — kérdezte váratlanul.

— Igen.

— Nem láttam mostanában. Nem bírja a hideget?

— Nem. Egyáltalán nem.

— Egyébként nagyon kedves asz- szony. Nyáron, amikor a vendéglőben találkoztunk, és szóba került ez a kályha is, nagyon kedves volt. Igazi feleségtípus. Vagy nem?

— De — hagyta helyben bosszúsan Miklós.

— Látszott rajta, hogy olyan ragaszkodó. Igaz, piás voltam egy kicsit, de a memóriám kiváló. Most is le tudnám kottázni Beethoven és Mozart összes műveit.

— Ez talán túlzás.

— Lehet. El sem hiszi, hogy valamikor zeneiskolába jártam. De még most is nagy zenebolond vagyok, és a memóriám kiváló. Azt nem tudom elinni.

— Nagyon boldogtalan lehet, ha mindenre így emlékszik.

— Van, amit igyekszem elfelejteni. Nekem is volt feleségem. Elváltunk. Pontosabban: otthagyott. .. Gyerek van?

— Nincs.

— Így könnyebb. Nekem két fiam van, tíz éve nem is láttam őket. Én se mentem ők se jöttek. Majd megszokja maga is...

— Mit? — fordult az ablak felé Miklós. A konzervnyitóval bajlódott.

— Örek róka vagyok. Miért kell novemberben kályhát raknom, ha nincs itt az a kedves, szép felesége?!

— Ne törődjék vele! Amint kész a kályha, megkapja a pénzét.

Másnap reggel újra megjelent a kályhás. Miklós nem zárta kulcsra az ajtót, s fel sem ébredt a nesze- zésre. Álmában a fal felé fordult, és a fejére húzta a takarót. Déltájban, közeledve az ébredéshez, feltűnt álmainak színes vetítővásznán egy lány.. Akiről azt mondta Miklósnak a legjobb barátja: ő az, akire szükséged van. Nősülj meg, vedd el! Meleg családi tűzhely, az kell neked. És Miklós két- saer felment a lányhoz, aki kettesben élt az anyjával, s hármasban társalogtak. Többé nem találkoztak. Megmaradt magánzónak. Irtózott a nősülés gondolatától, bár titkon meghitt családi életre vágyott.

Évek múltán házasságot kötött valakivel, akitől sokat remélt, akivel el tudta képzelni a boldogságot. Éva kozmetikus egy jónevű üzletben. Vajon érdekli-e a pénzen kívül valami? Rávette, hogy állandó éjszakai műszakot vállajon a tejüzemben. Futottak a forintok után; s mire elkészült ez a ház eljutottak a kenyértörésig.

— Jó délt — köszönt fektében. — Elkészült?

— Mindjárt befejezem, és tovább fütyörészett. Elmélyültem nagy műgonddal rakta a sarat a teknő- ből a csempék közé. Most nem lehetett zavarni. Mozart-dallamok szálltak a fagyos levegőben.

Miklós tovább tűnődött: vajon azzal a lánnyal is úgy járt volna, mint Évával? Nagyon ragaszkodott az anyjához, akárcsak Éva. Együtt kellett volna élniük „édes hármasban”. Itt ketten lehetnének, nyugalomban, ha Éva is akarná. Itt, ahol életében először érzi magát otthon, mert benne van a keze munkája, lesz egy igazi kályha. Persze, Éva kandallóról ábrándozott. ..

— Egy pillanat — szólt a mester. — Kevés ugyan a sár, de a tetejére ennyi is elég lesz. Nekem elhiheti. Ismeri az ember tragédiáját?

— Hallottam róla.

— A polgári iskolában, ahová koránál fogva nem járhatott, betéve kellett tudni egyes részeit. Azt ismeri, hogy „elkészült a mű, az alkotó pihen”?

— Igen. Ezt az Ür mondta.

— Nem. Ezt én mondom. Közeleg az álmodás ideje.

— Ott egy üveg cseresznye.

— Már megkóstoltam. Nem haragszik ?

— Magának vettem.

— Akkor kész a kályha. Megmoshatom a kezem a lavórban?

— Persze.

A mester dermedt agyagcsomókat sikált le a tenyeréről. Magára kapta zakóját, kiöntött egy decinyi pálinkát, felhajtotta.

— Ez jól esett — sóhajtott, deres haját hátra simítva. — Munka után édes az ital, ahogy mondani szoktam. Jó kis ház ez, higy- gye el. Ideális.

— Ezt hogy érti?

— Ide mindennap hozhatja a lányokat, tetszik majd nekik... Persze, ha a felesége... Mi van vele?

— Visszament az anyjához.

— Helyes. Jobb lesz így, meglátja. Mind ilyenek. Csak arra vigyázzon, hogy négy-öt napig fával- tüzeljen.

A kályhás újra töltött, azt is be- döntötte. Vénülő féjjel az anyjánál lakott a vendéglő közelében; régi, dohos épületb«n, ahová télire beszorultak a tyúkok és a macskák is.

— öt-hat nap után tehet rá brikettet, de fokozatosan. Olyan meleg lesz itt. mint a mennyországban.

Miklós felkelt, s odaadta a pénzt, meg a pálinkát.

— Sok szerencsét — mondta a mester, aztán összeszedegette szerszámait és továbbállt.

kályha öt napig bőven ontotta a füstöt és a gőzt; alsó és felső ajtaján, s minden csempe között. A szoba ablakai bepárásodtak a kályha bűzös leheletétől, mely éjszakánként jégvirággá változott az üvegen. Az örökös szellőztetéstől hidegebb volt benn, mint délben a szabadban. Hetednapra kifújta mérges gőzét a kályha. A szoba kezdett felmelegedni. Estére megtelt forrósággal.

Meleg volt, mint a pokolban.

Irodalmi oldalpárunk illusztrációjaként a Finn üvegművészet című kiállítás anyagából válogattunk. A kollekciót Szolnokon, a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban tekinthetik meg az érdeklődők. Fotó: Tarpal Z.

Összeállította: Rékasy Ildikó '

Tálka és kehely. Formaterv: Kaj Franck. Nuutajörvi Üveggyár