Szolnok Megyei Néplap, 1984. szeptember (35. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-15 / 217. szám
8 Irodalom* művészet 1984. SZEPTEMBER 15. szőlőlugas alatt egy szék állt, de most nem ült rajta senki. Gyalulatlan desziká- toól eszkábált magas lábú szék volt. Egyedül árválkodott a lugas teljes hosszában. Az udvart átszelő keskeny utak, a kertbe vezető kis ösvények, a kerítésre rácsúszott kis tyúkól, s mellette az alacsony, ám takarosán felépített farakás azt mutatta, hogy itt minden egyetlen embert szolgál. Egyetlen embert: Szilágyi Eleonórát, másképpen Elonát, mert abban a kis utcában, ahol Szilágyi Eleonóra lakott, soha nem mondták még ki, hogy Eleonóra néni, valószínűtlennek és idegennek érezték ezt a nevet ahhoz a kis házikóhoz, amelyikben ő lakott. Egy szoba, konyha és egy előszoba, ennyiből állt Szilágyi Eleonóra otthona, no meg az előszoba előtti kis lugasból, ahol üldögélni szokott, ahol előkészíti az ennivalót a főzéshez: itt pucolja meg a csirkét, a zöldséget, s itt tárolja az utcáról hozott vizet is egy kék kannában. A tók kannát most nem látni a lugas alatt, mert Szilágyi Elona kiment vele az utcára, a pirosra festett kúthoz, a pumpás kúthoz, ahogyan ő mondta, s ami egyáltalán nem hasonlított ehhez a kúthoz, ami még ott áll az ő udvarán is, de annyira ellepte az iszap az alját, hogy lassan egy éve már nem is használja- Az utcai kút kis fogantyúját elég csak megnyomni, és már erős sugárban jön a városi víz, merthogy azt mondják, hogy a városból vezették be ide a kellemesen hideg és tiszta vizet. Néha, ha nagyon meleg volt, még a lábát is megmosta az erős vízsugárban, az arcát is megpaskolta a vizes ujjaival, miközben az utcát bámulta, ahoí azonban különösebb látnivaló nem akadt- Kes- kennyé zsugorodott utca, egymásra torlódó két házsora előtt néhol egy-egy diófa meredezett. Olykor hangokat is hallott az utca végéből, kiabálást, elfulladó jajveszékelést, öntudatlan zokogást, igen, „meghalt valaki, megint táviratoznak, leveleznek”, gondolta, mert az utca végében vólt a posta, s ha Valaki meghalt, a hozzátartozók hangos kétségbeesése eljutott az ő udvaráig is. Ilyenkor elsétált a postáig, megkérdezte, hogy ki halt meg, aztán csak a kétszámyú postaajtóra bámult, mintha az titkok sokaságát fedte volna el előle, pedig csak a gyász levegője volt az, ami ilyenkor rászakadt a világra. Megszólalt a harang, és úgy érezte, hogy egyszerre csak minden édet- íbenmlaradött hozzátartozó magányosságát ő cipeli majd napokig, anélkül, hogy egyetlen egyet is ismert volna közülük. Most tehát behozta a vízzel telt kannáját, leült a székre, a kezét az ölébe fektette, pihent egy kicsit. Arra gondolt, hogy gyomlálnia kell még ma, maljd vág egy kis fát, mert főzni fog, és be kell gyújtania. Már bánta is, hogy a szűk kis udvarát is felásatta, és bevetette növénnyel. Már terebélyesedtek a káposzták, a karalábék, a megsüllyedt kút körül ott kanyargóit a nagy levelű tokinda. A feje fölött a zöld szőlőfürtök egymáshoz értek, már most eltervezte, hogy az ősszel csak szőlőn fog élni, meg friss kenyéren, úgy számított, hogy karácsonyig is kitart majd a sok szőlő. Nagyjából rendben levőnek találta a világot maga körül. Már éppen arra gondolt, hogy elindul a kis kapájáért, az ólba, amikor megállt egy autó a ház előtt. Egyelőre nem szállt ki senki a kocsiból, de Szilágyi Elona sem mozdult a székéről- Kis idő múlva elegáns szürke kosztümben harmincévesnek látszó nő nyitotta ki a kocsiajtót, a hóna alatt egy dossziét szorongatott. A kocsiban egy nap- szemüveges férfi ült a volán mögött. Szilágyi Elona sem a nőt, sem a férfit nem ismerte. Az idegen nő, mintha mindig is ide készült volna, elindult Szilágyi Elonához. Balázs József: A vízbér Megállt Szilágyi Elona előtt, udvariasan — kissé lebegő hangon — köszönt, majd a hóna alól kihúzta a dossziét. — Azért jöttem — kezdte halkan, már-már észrevehetetlen meg- i'lletődöttséggel —, hogy a több éves tartozását rendezzük. Szilágyi Elona nem értett sem.- mit — Az adót már befizettem. Az adót fizetni kell, a régi világban is kellett, szegény megboldogult apám is erre nevelt bennünket, az adót, fiam, rendezni kell — mondta Szilágyi Elona. — Nem az adóról van szó, a vízről. A vízről, ami itt van az utcában, no meg itt a kannában — mutatott a kék kannára a nő. — Én a Társulástól jöttemi, eddig már háromszor küldtünk felszólítást ... nos, amióta bevezették az utcába a vizet, felállították a kutakat, ezért minden évben fizetni kell egy bizonyos összeget-. Itt vannak a csekkek — s a nő már nyitotta .is ki a dossziéját— Ne adjon nekem csekket — emelte fel a kezét Szilágyi Elona, de a hangjában nem volt semmi bántó. — De ezért a világon mindenütt fizetni kell, ezért a vizet tisztítják, olyan mint a városi víz, semmiben sem különbözik attól. — Tudom, nagyon jól tudom — válaszolt egyetértőén Szilágyi Elona. A Társulástól jött nő egyszerre csak nem értett semmit, mintha segítséget kéme, megfordult, s a kapu előtt várakozó autóra nézett. Szilágyi Elona a beállt csendben elérkezettnek látta az időt arra, hogy végre megmondja: — Azért ne adjon csekket, mert én nem fizetek a vízért. — Nem fizet? —fordult meg a szürke kosztümös. Szilágyi Elona bement a konyhába, és egy lila hokedlit hozott a lugas alá. intett a nőnek, hogy üljön csak le nyugodtan. A nő leült. — Nem fizetek... — így Szilágyi Elona, és megigazította fejkendőjét. — Bizonyos kedvezményeket másoknak is adunk — jut eszébe a nőnek. — Nem kérek kedvezményt, semmilyen körülmények között nem fizetek — ismételte rendíthetetlenül Szilágyi Elona— Semmilyen körülmények között — suttogta csak úgy magának a nő, valamiképpen ezt a kifejezést idegennek érezte az idős nő száiábólMert harag, megbántottság most sem volt Szilágyi Elona hangjában. — És azért nem fizetek — mondta Szilágyi Elona — mert az nekem jár. — Ki tartozott? — a nő most már teljesen elbizonytalanodott. — A világ. Az emberiség. Az ország. A sok mindenféle ország. Az is lehet, hogy csak egyetlen egy ember, vagy kettő. Volt időm gondolkozni rajta. Leginkább Magyar- ország tartozik nekem, kérem. Lassan már negyven éve. Ősszel lesz negyven éve, hogy megkaptam az értesítést: az uram hősi halált halt a hazáért. Odamaradt a fronton- Ezért határoztam el, hogy nem fizetek; az uram haláláért ennyi jár nekem: a vízbér- Ezt elengedheti nekem az ország. Ennyi belátással lehetnek. A Társulattól jött nő felnézett a lugasra, majd a kert felé. Zavarában nem jutott eszébe semmi; Annyit érzett csak, abban bizonyos volt, hogy ez az idős asszony itt mellette sohasem fogja kifizetni a vízbért. — Gyerekei vannak-e — jutott eszébe hirtelen. — Vbnnák. Egyedül neveltem őket. Márcsak azért sem fizetek. Merthogy ez is tartozás nekem. — Hol vannak? — kérdezte tovább a nő. — Egy eltűnt- Negyvennyolcban elment kalauznak, azóta nem jelentkezett, belelökte valaki a nagy vízbe ott a városba. Volt egy fiam, az Törökországon át egészen Argentínáig hajózott- Tizenhat éves volt akkor. De nem tudok róla semmit. Aztán van még egv annak saját családja van, szép élete, innen nagyon messze ment férjhez. Ha arra gondol, hogy rajta be lehetne hajtani a vízbért, rosszul teszi. Nem azért, mert szegények, merthogy van mindenük, de én meeeskettem: ezt a vízbért soha senki ki nem fizeti a családból. A szegény jó uram halála miatt. Ha meghalt a hazáért, akkor én is szeretnék valamit kapni. — Csakhogy ilyen rendelet nincs, én nem is tudom —gondolkodott hangosan a Társulástól jött nő. — Ez olyan dolog.. a háború, akkor én még nem is éltem, csak filmekből, meg a televízióból hallottam ezekről. Csak annyit tehetek, hogy elmondom a főnökömnek— Azt lehet — bólintott Szilágyi Eleonóra. Kis szünet után a Társulástól jött nő felállt a hokedliről— Egy kicsit körülnézek a kertiben, az udvaron. Olyan gyönyörű veteményese van a néninek, hogy ilyet még sehol sem láttam, s ott a kert végében nő a kapor, szeretnék közelebb menni... — bizonytalankodott különös kérése miatt a nő. —' [Adók én kaprot, kedvesem— így Szilágyi Elona, és együtt mentek le a veteményes végébe. — Ha erre jár, csak jöjjön, kedvesem — biztatta Szilágyi Elona a nőt — egy kis kaprot mindig tudok adni. őzben az utcáról autőkürt rikoltott sürgetően. — Elnézést, de nekem sietnem kell — torpant meg a Társulástól Jött nő. — Majd egy másik alkalommal, ha erre járok, beugróm. Még több helyre kell mennem, egyébként is várnak, egy félórája már.., — Egy félórája — motyogja magában Szilágyi Elona, és elindult ő is a kapu felé, hogy megnézze magának azt a várakozó autót, de mire a kapuhoz ért, az autó már kifordult a nagy útra, ami a városba vezetettDlszüvegeki Középen: „Neptuna” (fúvott). Forma- terv: Nanny Still. Riihimäki Üveggyár, jobbról és balról „Pro Arte Filigraani”. Formaterv: Heikki Orvola. Nuutajarvi Üveggyár, „Lumpeeafcwkká” tál, (csluolt). Formaterv: Aimo Okkolln. Riihimäki Üveggyár Dúsa Lajos: Szamosparti szonett A folyó mintha sorsom lenne: benne sodródik minden gondom. A part — hogy szemem fölsebezze — lepkét vergődtek tüskebokronMeztelen fekszem a kiégett fű közt. Most sárga, nagy aszály van. Szép vagyok így is. De mit érhet létem e lassú pusztulásban? A szükség énrám visszahárul akárhogy nincsen benne bűnöm. Ki megölel — az majd elárul egy új sodrással messzetűnőn- A folyón törött fénydarabok, s nézzük egymást: én és a Szamos. Varga Erzsébet: Meddő alkonyat négy fal között csak a magány lila akár a csönd akár a halál s éppoly irgalmatlan a papír parlagon hever nincs — mivel bevesd — [gqndolat a tárgyak fölénye egyre nő megaláz egy kis rongydarab lila fal mellett támolyogsz a kékre nyíló ablakig: a kék már messzi van s egyre távolodik Lakatos Menyhért: Csak egy kis tréfa... Indulást sürgetve berregett a csengő, három kipirult arcú, nem a legújabb divat szerint öltözött cigányasszony kapaszkodott fel a lépcsőn. Ccúcsforgalom előtti nyugalom volt a villamoson, ülve vagy állva utazhatott mindenki tetszése szerint. A kocsi hátsó ajtajánál jól öltözött fiatalember szórakoztatott két hölgyet, vidámságukból ítélve, nem lehettek túl a diákkoron. Köny- nyedén gátlástalan nevettek, ahogy azt húszon alul mindenki megengedheti magának. A későn jövő tarka szoknyás menyecskék egymásba préselődve várták, hogy utat kapjanak a kocsi belseje felé. Ám a fiatalember mintha szórakozottságában nem yenné észre, kényelmesen szétterpesztett lábakkal elzárta a feljáratot. Beszélt, jól begyakorolt arcmimikája szinte duplázta a hatást. Kimondottan jól állt neki. Porcelánfehér arcához illett a fekete, oldalra fésült frizura. Kis csoportjának megnyerő külseje és a lányokból áradó vidámság magára vonta a villamos hátsó ajtaja körül utazók figyelmét. Mellettük két fiatal ember állt, merev tekintettel, hosszúra növesztett hajjal és szakállal. Olyan átlagfigurák voltak, akikkel lépten- nyomon találkozni lehet. A lépcső közé szorult asszonyok görcsösen kapaszkodtak egymásba. Az ajtó a másik oldalon nyílt, lassanként megtelt a kocsi, de még mindig akadt ülőhely is. A lányok közelebb húzódtak a fiúhoz, huncutkás mosolyukból látszott, hogy valami tréfára készülnek, amikor az egyik asszony erőltetett udvariassággal megszólalt. — Ereszen fel bennünket, fiatalember, mert a szigetnél kiesünk. — És mi van olyankor? — kérdezte. — Az van. hogy szeretnénk tovább utazni. A fiú úgy tett, mintha nem érdekelné, egy dalt kezdett dúdolni, dicséretére legyen mondva, nem is hamisan. A lányoknak tetszett a tréfa, hangos nevetésük a közel állókat is mosolyra derítette, ami a három lépcsőn szorongó cigányasszonynak olaj volt gerjedő haragjára. — Nem érti — ismételte meg a szószóló menyecske —, hogy eresz- szen fel? — Jegy nélkül a lépcsőn is lehet utazni. — Bérletünk van — alakult ki a szópárbaj. — Nem vagyok ellenőr.
