Szolnok Megyei Néplap, 1984. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-04 / 182. szám

1984. AUGUSZTUS 4. Irodalom, művészet 9 Bajor Gizi Szobrász és modelljei címmel Kisfaludi Strobl Zsigmond szobrászművész centenáriumá­ra életmű kiállítás nyilt a Magyar Nemzeti Galériában. Irodalmi oldalpárunkban a kiállítás anyagából adunk íze­lítőt. (Fotó: Hauer Lajos) Tóth Endre: Szitakötő Szállsz kecsesen, csöpp szitakötő, tiéd a tó s az égi mező. Könnyű testedet lenge szárnyad röpíti föl a magasságnak. Jobb is lenne tán öntudatlan élni a tűnő pillanatban. Szállni gyanútlan örvény felett, észre sem venni a végzetet. De én látom: a parti fecske bekapni készül, fentröl lesve ... Véged van immár, szitakötő. Csak én siratlak: ez a jövő? Bevezetés * Egy téli napon Somos felesége — Mária— úgy döntött, hogy el­válik, és ottfelejti Somost vala­melyik koszos vendéglőben. Az okok... 1: Somos iszákos, 2: So­mos hazug, 3: Somos önző, 4: So­mos impotens — és még minden, ami férfi lehet a válóper idején. Válóper idején „Máriának; igaza van, de nekem is” — gondolta Somos, és al-al- al-bérletbe költözött. Egy szagos öregasszonynál vett ki szobát, s már a bérleti szerződés aláírása­kor megkérdezte Vera nénit — így hívták a szoba tulajdonosát —, hogy miért nem veteti ki azt a hosszú szőrszálat, amely az ál- lán lévő szemölcsből nőtt ki. Ve­ra néni kínlódva véste a nevét a papírosra, aztán kijelentette, hogy Somos „nem fogadhat vendéget”. — Egyelőre nem is kell — mor­molta Somos, hiszen a következő hónapokat magányos elmélkedés­sel és Mária elemzésével szándé­kozott eltölteni. Mellékesen elbe­széléseket is ír, hiszen ez a fog­lalkozása, s az írások többségé­ben szerepel majd a Nő, aki min­den részében más, mint Mária, de mégis ugyanaz, tehát nem létezik, csak Somos bővített és körmon­dataiban, „dehát ez nem is baj” gondolta Somos, így legalább semmi csalódás nem érheti, leg­ritkább eset, hogy az írott betűk életre kelnek, hím_ vagy nőnemű magatartást mutatnak, isznak, ve­rekednek, szeretőt tartanak, s a nap végén még el is verik a szer­zőt — így tehát Somos elhatároz­ta, hogy e meglévő világ helyett egy ŰJAT alkot, amelyhez telje­sen elegendő az albérleti szolba, a filctoll, meg a bolhacsípésként viszkető emlékek az elmúlt öt­száz évbőL Táncdalok Elköltözése napján Mária So­mos fejéhez vágott egy kékköves gyűrűt, amelyet még Somos vásá­rolt valamelyik aranyvasárnap, s úgy adta át Máriának mintha komoly érték lenne, pedig bizsu volt, mint Somos önmaga, amit azonban Mária nem ismert fel, azt hitte, hegy Somos ékszer, nem-hamis, igazi, mélyen csillo­gó... De hamarosan kiderült az igazság, és Somos szomorúan vet­te fel a gyűrűt a szőnyegről, aho­vá a homlokáról pattant. — Te disznó — segített Mária a lehajlásban. — Mocskos disznó. Somos hazaballagott, „kézcsóko­lom”, ordított át Vera néninek, kulcsra zárta az ajtót. A szoba hűvös és homályos volt, az abla­kon a tavalyi eső pettyei, a szek­rény halk reccsenésekkel vála­szolt a fűtőtest kattogására. Somos végigdőlt a díványon. A zsebébe nyúlt, elővette a gyűrűt, nézegette. A. kék kőben éles ké­peket, mozgalmas jeleneteket lá­célpontnak, amiket szavakkal fog összetörni, szétzúzni, megsemmisíte­ni. Nem is emlékezett, mit mondott nekik, míg végre felébredt az öreg. Csak egy nyögésre telt az erejé­ből. Az asszony kelletlenül becsoszo­gott a szobába, még onnan is kifelé beszélt, hozzájuk püfölt néhányat a dunyhára, aztán visszajött, mel­lékesen odavetve; enni akar. Szo­rongva, rémülten, könnyekkel küsz­ködve megállhassanak az ágy két­oldalún. Besüppedt a matracba szinte egé­szen. Talán észre sem vette őket. Csak megérezhette, hogy ott vannak, hogy ők azok, mert csukott szem­mel egyszercsak beszélni kezdett hozzájuk: örülök, jaj, de örülök, hogy még látlak titeket, tovább is csukott szemmel beszélt, halkan, hangsúlytalanul és sebesen, rövid mondatokat egy lélegzetre, mintha nem merne hosszabbakba kezdeni, hátha nem fejezheti be. Teljesen elgyöngült a fájdalomtól, erről be­szélt. hogy mennyire fáj, egésztes­tét kitöltötte a kín, lefoglalta min­den gondolatát, elzsarolta egész lé­nyét, hallgatták önkívületben, a le­pusztult szoba falain járatva tekin­tetüket, aztán a széthajtható, tük­rös öllözőállványt nézték, ott volt az ő fényképük is, a keret mellé dugva, kézenfogva álltak az ablak alatt békés mosollyal, nem értették, sosem értették, miért akarja tőlük ez az ember, hogy ne legyenek már ilyen negédesek, azt sem értették, mit jelent ez a szó, aki nyugodt volt, az halálra ingerelte az öreget, sosem volt egyetlen békés pillana­ta sem, mindig vadul, készakarva felfokozott tempóban élt, élvezettel csapott bele minden kiszámított, féltve őrzött nyugalomba, szándé­kosan kereste az alkalmat, hogy hátborzongató kockázatokba vesse magát, a háború utolsó előtti évé­ben kihívóan a bérház folyosójára nyíló ajtó kilincsére tűzette a Népi­szavát. senki sem bántotta, ismer­ték, szökevényeket bújtatott, ami­kor behívták, maga is meglógott, bombázások alatt katonaruhában járt kaját lopni, éjszaka egy romos házból mindenféle lim-lomot haji­gáit a járőrre. így kaszabolta át magát az életen, hátra se nézve, de még oldalra sem, senkivel nem tö­rődve, csak a következő huszárvá­gás volt fontos a számára. Meg né­ha ő. Néha. Talán tízszer, ha talál­koztak összesen az ő huszonéves életében, egy-egy karácsonykor, nagynéha nyaranta, de aem is hi­ányzott az öreg, valahogy az volt természetes, hogy mindig titokza­tos távoliét vegye körül őt, és szin­te szentségtörőnek, saját szentsége meggyalázójának tűnt, amikor har­sányan és váratlanul berobbant egy napjukba, és önfeledt gyerek­kacagástól kísérve teljesen szétzi­lálta azt. Ez lehetett neki az igazi kín: kiszolgáltatottan, küzdelemre képtelenül feküdni az ágyban, és várni ahelyett, hogy elébemenne az elkerülhetetlennek, a pofájába köp­ne, és legalább még néhány ke­mény, svungos ütést kiosztana ne­ki. mint szokta a pálya sarkánál a söntéstől jövet, akár egyszerre öt­tel szemben is. tott: Mária arcát az első tekintet kövületében, szőke haj, fekete szemöldök, vastag száj..., s az­tán a csak táncdalokbain megfot- galmazható első-k: az első kézfo­gás (Mária félt, hogy elesik az esős utcán), az első csók (Teyer— S. Kiss szerzemény), később a többi első, aztán amint ezek el­fogytak, a folytatás, ami nyilván­valóan az elveszett elsők keresé­se és nem találása volt: a vereke­dések, a karmolós féltékenység, majd a többi táncdal, egészen a a kibékülések (Braun—S. Kiss), fesztivál befejezéséig, a gyűrű koppanásáig, ami mór tragiku­sabb volt, a szála recsegve om­lott a színpadira, a mikrofon szét­durrant, a hangszerek elhervad­tak, az egyszerű igazságokat ma­ga alá temette a hűvös, megfejt­hetetlen robbanás. ... Somos felállt, felvette a ka­bátját, lement az utcára. Szem­ben, a Fűzfa utca sarkán BORO­ZÓ állott, amely kocsma volt, ne­ve ellenére, és Somos úgy hatá­rozott, hogy iszik valamit, mind­egy, hogy mit, a lényeg az, hogy az állópulthoz állhasson, arcokat lásson (mégha rondák is), hango­kat halljon (mégha nyálasak is), egyszóval — ,tánc dalszöveg — „emberek között legyen”. A csaposnő Somos blokkot váltott, a csa­pospulthoz lépett... Tessék — dörren,t rá a hang a poharak mö­gül. — Egy... egy... — motyogta Somos ..., hiszen a blokkért egy nő nyújtotta a kezét, a legron­dább nő, akit Somos valaha is lá­tott (p>edig sok helyen megfordult, ahol 'boszorkányok röpködnek, meg ott is, ahol a legrútabb földi emberek láthatók: kórházi alag­Kábultan támolyogtak ki a kony­hába, míg az öreg nekiállt átkötöz­ni a lábát. Ebéd után megborotválta. Sosem csinálta még máson, remegő kézzel kevert habot, a könyökében, vállá­ban aprókat nyilallt az ideg, ahogy a pienge egyik ősz borostáról a má­sikra ugrott Éppien arra gondolt, míg föli-alá siklatta a nyakán az ócska borotvát, milyen szörnyű lenne, ha px>nt az ő kezében csúsz­na meg olyan szerencsétlenül a kés, mikor az öreg torz vigyorral ki­szólt a szappanhab alól: hülye vol­tam, hogy megvártam, intett, nem is annyira a lábára, mint inkább meghatározatlanul körbe, nekem kellett volna elintézni magam már régen. Megállt a kezében a borot­va, torkán akadt a szó, nem tudta, mit is mondhatna erre. Később új­ra elöntötte a fájdalom az öreget, megkérte, masszírozza a lábfejét, ő meg, szinte vezeklésképpen, lete­kerte a gézt. és közvetlenül a hi­ányzó nagyujj helyén üszkösödő óriási seb mentén kezdte dörzsölni a felpikkelyesedett, száraz bőrt. Ha jobb az öreg szíve, az egész lábát amputálták volna, az érzsűkület teljesen elintézte, de így csak a leg­rosszabb résznél ayatkoztak be, pár héttel meghosszabbították az életét, hazaküldtek, ne vegye el a helyet reményteljesebb betegek elől. Jót tehetett neki a masszázs, hanyatt­dőlt, elnyomta az álom. Így hagy­ták ott a kriptaszagú szobában. Összeállította: Rékasy Ildikó sorban, bonctermekben, csatorná­ban, könnyűzenészek között, mű­vésztalálkozón, satöbbi), de a csa- piosnő ... Festett-fekete haja volt, néhol kilátszott a fejbőre; homlo­kán vízszintes-függőleges -rézsűt ráncok; szemöldöke kitépve, vé­kony ceruzacsík vonul a halán­tékáig; műszempillája felfelé kun- korodik. Az orra ferde, lapos. Az arca püffedt. A felső ajka daco­san vékony, az alsó lefittyedt. A köpenye kivágásából májfoltos bőr tűnik elő, a keze lila, látha­tóan jéghideg... A látványt de­rékban lezárja a bádogpult... — Egy konyakot kérek — nyerte vissza hangját Somos, és a savó­színű foltokba nézett, amelyek a nő szemgödrében állottak. — Egy konyak — dörmögte a csaposnő (mély férfihangja volt, bariton.) Mária Somos a sarokba húzódott, fel­vette a talponállói pózát: bal kö­nyök a pulton, a test a bal lábra támaszkodik, a jobb alszár ke­resztben áll a bal előtt, s a cipő spiccére támaszkodik. — „Ügy állsz, mint egy paraszt” — mond­ta Mária a váróteremben, amikór a Balatonhoz utaztak egy hétvégén, mert Mária sült keszeget akart en­ni, de Lellén csak tengeri halat le­hetett kapni, s ezért Somos ismét csak „tehetetlen balfácánnak” mi­nősült, egészen estig, amikor vé­gül is szájon vágta Máriát, és ott­hagyta a strandon, de Mária utána rohant, és sírva könyörgött (ahogy ő mondta, „rimánkodott”), mire Somos ellágyult, „hát mégsem any- nyira elmebeteg ez a Mari”), elin­dultak, sétáltak hazafelé, nem so­káig, mert Somosra ráköszönt egy holtrészeg férfi, „ki volt ez?” szi­szegte Mária, „egy simlis”, mondta Somos, „igen, mert te minden szarházit ismersz!”, Márja futva in­dul a pályaudvar felé, Somos utá­na, eléri, „ne nyúlj hozzám’”, si­kítja Mária, aztán Somos nyakába borul, hazamennek, lefekszenek, Mária Somos oldalához simul, „olyan jó volt ma minden”, suttog­ja, „hát ez valami iszonyat”, gon­dolja Somos, „de ha ez nincs, ak­kor mi marad? ...” Mária már alszik, szuszog, Somos ébren van, gondolkozik. A csaposnő komoran szolgálta ki a vendégeket, rázta a konyakosü­veget, nyomta a szódát, mérte a bort, lövöldözte a sört, és Somos riadtan vette észre, hogy... „Hiszen ez... Hiszen ez Mária...” Ezek a mozdulatok, ez a fej tar­tás, ez a karnyújtás... Igen, Mária parókát öltött, mű- szempillát ragasztott, és eljött ide, csaposnőnek, nyilván azért, hogy Somost ellenőrizhesse, tehát sze­reti, még mindig... — Szervusz — lépett a bádog­pulthoz Somos. — Szervusz, Marika. — Kérem? — nézett fel a csa­posnő.' — Tudom, hogy te vagy, Mária. — Zsóka a nevem. „A hangja” — ijedt meg Somos. — „Ez nem az a hang...” Visszament a sarokba. A pultra támaszkodott, mereven figyelte a csaposnőt. „Hát persze” — mormolta ma­gában. — „Ez a nő nem Mária, ha­nem Mária”. .. .hiszen ő is nő, mint Mária, nő, mint a többiek voltak, és ami Somos soha nem lesz; nő, akit So­mos hamarosan háborúra hív ki, nem törődve azzal, hogy ez a há­ború elveszthetetlen, és megnyer- hetetlen, és a Máriától elszenve­dett vereség után hatalmas győzel­met arat a csaposnőn, de az is le­het (és végső soron mindegy), hogy a csaposnő nyeri meg a háborút, Somost már várja egy másik al­bérlet Vera néninél, szemben a sarkon kocsma áll, s benne a kö­vetkező csaposnő, akinek talán már arca sincs, csak lénye, hívogató, örök lénye. Somos kiegyenesedett, a zsebé­be nyúlt. — Asszonyom — állt oda a csapospulthoz. — Tessék. Szeretnék felhúzni az ujj ára egy gyűrűt. A nő szemében csodálkozó, tett- rekész tekintet jelent meg. — Nem túl drága darab — mond­ta Somos —, de sokat jelent. Elővette a gyűrűt. A nő egy pil­lanatig nézte, aztán kinyújtotta a kezét a poharak felett. — Köszönöm — mondta Somos. Megfogta a nő csuklóját, ujjára húzta a gyűrűt. — És... ez mit jelent? — kér­dezte a csaposnő, maga elé emelte a kezét, a gyűrűt nézegette. Mária fényes ponttá zsugorodva távolo­dott a kék kőben. — Tartozom valamivel? — nézett fel a csaposnő. — Eljegyeztelek — mondta So­mos. — Velem maradsz, amíg élsz. Bolya Péter: A gyűrű

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom