Szolnok Megyei Néplap, 1984. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-04 / 182. szám
Fiatalokról-fiataloknak 1984. AUGUSZTUS 4. Építőtábor: egészen közelről Június 17-től a sárszentmihályi állami gazdaság Boda- kajtoron létesített építőtáborában négyszáz Szolnok megyei diák dolgozott. Köztük a Verseghy Gimnázium néhány, az újságírás iránt is érdeklődő tanulója. Az alábbi beszámoló az ő munkájuk. A viccek és a viharok A tábor jellege építő: Ezt a mondatot eleget hallottuk a tábor egyik vezetőjétől. Azóta is töprengünk azon — vajon milyen magvas igazságot rejt magában, azonkívül, hogy egy építőtábor jellege tényleg építő. A munka (ami legkelle*. metlenebb volt az egészben) két részből állt. Nyolc napig meggyet, az utolsó három nap pedig ribizliit szedtünk. A norma naponta változott, attól függően milyen fajta gyümölcs került a ládába. Mármint a műanyagba. Ugyanis volt egy fából készült un. szedőládánk is, amelyen a kampó a fára való felakasztást segítette. A megmászandó „objektumok” egyébként nem voltak nagyon magasak, /bár a létra használatát és saját ügyességünket is be kellett vetnünk, ha teljesíteni akartuk ambiciózus munkavezetőnk abbéli óhaját, hogy: „Egy szem meggy se maradjon a fán!!” A „létrázás” azonban nem aratott osztatlan sikert a brigádban, mert egyrészt sokkal kényelmetlenebb volt így a munka, másrészt a létrásnak kellett cipelni a nehéz lajtorját is. Nem csoda hát, ha mindenki menekült e megtisztelő feladat elől. Eredménytelenül. A nyolc nap alatt legalább egyszer úgyis rákerült a sor... A munka végül is egész jó hangulatban telt el, amit nagyrészt Nagy Andrásnak, tisztelt műszaki vezetőnknek köszönhetünk. Viccei legalább olyan veszélyesek voltak a magasban dolgozók számára, mint a nyolcadik napi vihar. Ha valahol feltűnt fehér kalapjában és piros zoknijában* ott garantált volt a jókedv. A nyolcadik napon nem túl szomorúan, de azért búcsút mondtunk a meggyesnek. Másnao azonban visz- s/zasírtuk a régi jó munkát, mert az apró szemű ribiz- livel az istennek se akart telni a láda. Ráadásul kényelmetlen volt, hogy folyton hajlongatni kellett. De minden/ rosszban van valami jó! Kilenc órakor már sütött a nap is, jól fölmelegítette a talajt. Így kényelmesen letelepedhettünk a földre az agronómus nem kis bosszúságára. A munkakedvünk alaposan megcsappant, főleg az utolsó napra, amihez az eső is hozzájárult. Délben már any- nyira szakadt, hogy „sajnos” véget kellett vetni a munkának. A táborzárón értékelték összteljesítmé - nyűnket és minden táborozó egytől-egyig kiváló minősítést kapott A vezetőség Egyik tagját Rontó Péter Pált már megérkezésünk pillanatában. megismerhettük. Ö képezte az egyszemélyes fogadóbdzottságot özönvíz előtti Renaultjával együtt. Még fél lábbal a vonat lépcsőjén álltunk, de fáradtságunkat meghazudtoló gyorsasággal rohantuk meg kérdéseinkkel* Ö egy angolt megszégyenítő hidegvérrel /állta ostromunkat, és később legendássá vált nyugalmával kimerítően vála- szolgatott. — Ágyak? — kérdeztük izgatottan. —Vannak... — mondta bőbeszédűen. Miután megbizonyosod • tunk a kijelentés igazáról, kivonszoltuk elcsigázott tagjainkat az alakuló térre, nem sejtve mi vár ránk. A társaságot egy lelkes KISZ-vezető kiáltása élénkítette fel. — Vigyázz! Jobbra nézz! A lányok kicsit csodálkoztak, nem értették, hogy kerültek laktanyába. A táborvezető elmondta az ilyenkor szokásos köszöntőt, de a hangulat fagyos maradt. A táborvezetőség egyébként kilenc tagból állt. Sorainkat! a műszalkisok hátországa erősítette: akik a munkával kapcsolatos feladatokat látták el. Ok vállalták azt a feladatot, hogy rendben bor négyszáz tartják a tá- ember által örökösen bolygatott rendjét. Összeütközések? Voltak, de hosszú viták után végül is sikerült egyeztetni az álláspontokat Attól tartok azonban, hogy a fiúk nem bo- csájtották meg R. Péter Pálnak, hogy a foci EB egyik mérkőzésénél, három perccel a vége előtt lekapcsolta a televíziót a takaró- dóra hivatkozva, amely fél 10-kor volt esedékes. Ez alól csak a szombati és az utolsó nap volt kivétel, mikor fakultative választha ■ tobt mindenki: akar-e aludni vagy sem. Kettőtől este tízig Néhány építőtáborban általános az a /nézet, hogy a diákok délutáni programjának megszervezésére nem kell különösebb gondot fordítani. A vezetőség általában arra az álláspontra helyezkedik, hogy a fiatalok öntevékenyeik, majdcsak keresnek maguknak valami szórakozást. És a fiatalok valóban feltalálják magukat, kollektiven és öntevékenyen unatkoznak. A tábori élet csúcsa, ha sikerül egy-egy körmérkőzést lebonyolítani. A tábor vezetői legfeljebb csak annyiban járulnak hozzá az úgynevezett ,kuiturá,lis” programhoz, hogy az összesereglett 16—18 éves ifjaknak levetítik a legfrissebb részt a Piedone-sorozatból. Nem arról van szó, hogy nincs szükségünk a szórakoztató, vidám filmekre. De meg kellene ragadni az alkalmat, azt tudniillik, hogy több száz középiskolás együtt van az ország különböző részeiről. Beszélgetni kellene egy csomó fontos dologról, a problémákról a sikerekről. Beszélgetni, vitatkozni, véleményt cserélni. És ebből a szempontból tartottam és tartom most is nagyon jónak a Bodakajtori-építőtábort. Köszönhető ez jórészt a vezetőségnek is. Ok a táboron belül sem tagadták meg eredeti hivatásukat. így /történt, hogy már a második napon megalakult az újságíró, a fazekas, a fotós és a képzőművészeti szakkör. Mindez új volt és érdekes. Játszva tanulhattak meg az érdeklődők sok olyan szakmabeli fortélyt, amik már jóval túlmutattak a játékon. Megjelent a tábori újság, a „Bodakajtor- gó”. A fotósok remek (?) műveit egy közszemlére kitett faliújságon csodálhattuk meg. A fazekasok nagyon kevés szakértelemmel, de annál nagyobb buzgalom • mai gyúrták az agyagot, belekóstolhattak a korongozás szépségeibe és gyötrelmeioe is. A képzőművészek ötletes plakátokkal hívták fel a figyelmet az aznapi aktuali- ■ tásokra. Mindezek mellett kellő önállóságot is élvezhettünk. Megszervezhettük és lebonyolíthattuk azt, ami önerőnkből tellett. Reggel- től-estig szólt a tábori rádió kötöttség nélküli (néha túlságosan is kötetlen) műsora, gyűltek a faliújságokon az objektív megfigyelések és a szubjektív véleményék, dúltak a foci- és röplabda meccsek, egymást követték a spontán aerobic bemutatók és a discok. Érkeztek a meghívott vendégek a legkülönbözőbb szakterületekről, akik néhány órára amíg közöttünk voltak, maguk is igazi „építősökké” váltak. És mi kaptunk az alkalmon, hogy beszélgethessünk olyan emberekkel, akiket eddig csak tv-íben láttunk, vagy a rádióban hallottunk. Együtt énekeltünk Dinnyés József gitáros-énekessel, Győrffy Miklóssal és Földes Gáborral pedig a sajtóról, az újságírásról beszélgettünk. Dr. Veres Pál szexológust papírra vetett kérdéseinkkel igyekeztünk zavarba hozni. (Nem sikerült.) Mint minden üdülés, nyaralás, ez az építőtábor is nagyon hamar eltelt. Eltekintve a kisebb-nagyobb súrlódásoktól, azt hiszem nyugodt szívvel el lehet mondani, hogy: így kell ezt csinálni! Adva van egy jó keret, sok hozáértő és vállaikozó kedvű ember, akik foglalkoznak velünk és adva vagyunk mi is, az „érdeklődők”. (Csak az a baj, hogy nem mindig érdeklődünk, bár lehet* hogy a hiba ilyenkor mégsem csak bennünk van.) Dobozi Andrea — Mondok Ildikó — Mondok Katalin Szünidei pénzkeresőben A nyári vakáció idején sok diák — a nyolcadikostól az egyetemi hallgatóság — szánja rá magát arra, hogy zsebpénzt szerezzen, vagyis 2 hétre, egy hónapra munkát vállaljon. A pénzszerzésnek aztán számos variációja létezik. A felvételeinken látható diákok például a könyvárusítást, a kertészkedést, illetve a felszolgálást választották. Hajnali négykor ébredeztek a csirkék, ez volt az éjszaka legnehezebb szakasza, ugyanis az állatok csíptek, karmoltak, martak ilyenkor. Ellenálltak, meglehetősen nehezen akarták hagyni, hogy kocsira rakják őket. A lány szemét égette a szárazság. — Nem bírom tovább, most azonnal haza akarok menni! — gondolta a munka sokadik éjszakáján. A megtorpanás gondolatát rögtön újabb követte: Franciaország mesés tájai jelentek meg szeme előtt, amelyeket eddig még csak útikönyvek, prospektusok lapjairól ismert. Tizenötször ment el csirkét rakodni, egész éjszaka dolgozott, egészen hajnal hatig. Több mint tízezer forintot keresett. — Milyen nagy divat manapság külföldre utazni — jegyezte meg a közelmúltban ismerősöm. Valóságos utazási láz uralkodott el az embereken. Ha jól belegondolunk azonban, nem is új keletű ez a „kultusz” Már a korai középkor embere is sokat áldozott azért, hogy minél több idegen országot lásson, ismerjen meg. Keresve sem találnánk erre jobb példát, mint a tv-ben most vetített Marco Polo sorozat. Természetesen abban az időben és ma is, elsősorban a fiatalok azok, akik köny- nyen hátukra kapják a „házukat”, és elindulnak világot látni, ök azok akik megelégednek a „félkomfortos” lehetőségekkel: árok partján alszanak, ha kell, csak a szökőkút vizét isszák, az itthonról vitt konzerv szolgál soha meg nem unható táplálékul. Ök elsősorban látni akarnak, élményt gyűjteni, és nem vásárolni. Angliából hazatért barátnőm mesélte: egy lemezt és egy pólót vett magának. Ennyire futotta a maradék valutából. A határnál hangos nevetésbe törtek ki, amikor a vámos megkérdezte tőlük: aranyat hoztak-e? Esküdni mertek volna, hogy a fiatalember diákkorában nem járt Nyugat- Európában. Kétségtelen, hogy nagyon nehéz dolguk van azoknak az egyetemistáknak, főiskolásoknak, akik a nyári vakációt világjárással szeretnék tölteni. Van olyan család, ahol a szülők hozzá tudnak járulni gyermekük „világjárásához”. De nem ők vannak többségben. Az viszont biztos, hogy nincs olyan anya, apa, akinek ne örülne a lelke, arpikor gyermeke néhány ezrest tesz le az asztalra. Ezt ő kereste, fáradságos munkával a tanulás mellett, utazni szeretne belőle, és némi kiegészítést kér hozzá. Sok esetben azonban már nincs is szükség pótlásra. A kemény fizikai munka meghozza „gyümölcsét”. Egy hónap a kőműves mellett, duplán hasznos lehet. Van ahol ezzel a munkával 15 ezer forint is megkereshető, és nem elhanyagolható az sem, hogy a fiatal, aki egész évben a könyvek fölött görnyed, ez alkalommal testi erejét js próbára teheti és teszi is. Ki ezzel, ki azzal keresi a nyári utazás fedezetét. Ismerőseim,. akik 1984 nyarának egy részét világ járással színesítik, valamennyien kemény munkával teremtették meg ennek lehetőségét. Van, aki rendszeresen takarít, egy már két év óta idegen nyelvet tanít kisgyerekeknek, a harmadik egész júliusban újságot árusított... Munkájuk különböző, egy azonban valamennyiüknél közös: augusztusban hátukra veszik a hátizsákot és elindulnak külföldre, a bolgár tengerpartra, vagy a jóval drágább francia Riviérára. Vonattal, autóval, autóstoppal. Mindnyájan világot akarnak látni, megismerkedni a külhon nevezetességeivel, embereivel. Mint az a lány, aki minden éjjel megfogadta, hogy többet nem megy csirkét pakolni. Mégis ment. Azután nyáron elutazott Franciaországba. Amikor a borús Párizsban Ady és József Attila nyomain járta az utcát, kellemes melegséget érzett. b. t. Két hétig a főnök helyett „fl papírmunkát szívesen kiadnám albérletbe” Már jól benne vagyunk a nyárban. Augusztus elejét mutatja a naptár. A nagy szabadságolások ideje ez. Ki üdülni megy, ki otthon marad, de a munkahelyeken nem áll meg az élet. A gyárak, üzemek termelnek, a vonatok, autóbuszok járnak, a hivatalokban is elintézik az ügyes-bajos dolgokat. Mindig kellenek és vannak is olyan emberek, akik saját munkájuk mellett a távollévők helyett is dolgoznak. így van ez a jászkíséri MÁV Építőgépjavító Üzemben js. Az ezer dolgozót foglalkoztató nagyüzemben csaknem ötszáz a harminc éven aluli fiatal. Feladatuk sokrétű, hozzájuk tartoznak a vasútfenntartás és vasútépítés nagy gépei, amelyeknek a főjavítását végzik. Alkatrészeket gyártanak, gépeket újítanak fel, szolgáltatásokat végeznek. A hatalmas csarnokokban, szerelőműhelyekben zajlik az élet, megy a munka. A kívülálló számára föl sem tűnik, hogy többen szabadságon vannak. Beszélgető partnereim fiatalok, teszik a dolgukat, s ilyenkor nyáron 2—3 hétre „beugranak szabadságon lévő vezetőik helyére, s furcsa módon ha csak rövid időre is, de saját maguk főnökei lesznek. Rózsavölgyi Zoltán július elsejétől művezető. Előtte nyolc évig meósként dolgozott. Új munkaköre mellett a szabadságon lévő főművezetőt is helyettesíti. — A kovács, a hegesztő, a hőkezelő, a daraboló és a szerszámkészítő műhelyek tartoznak hozzám. Míg meósként dolgoztam, addig csak az alkatrészek minőségi vizsgálatát végeztem, most már harmincegy ember ügyes-bajos dolgait js intézem. Nem régen vagyok művezető, s ez az idő nem elég az öt műhely teljes áttekintéséhez, de sokat segítenek munkatársaim. Ezért mértem átvenni a főművezető munkáját is. Jakab András már 10 éve a forgácsoló csoport vezetője. Amikor a művezető szabadságon van ő veszi át a főnöke munkáját. — Csoportvezetőként az a dolgom, hogy harminchat ember munkáját irányítsam, ellenőrizzem, hogy az anyagról, munkáról folyamatosan gondoskodjam. Ne legyen üres járat, mert az emberek teljesítményben dolgoznak, és senkinek sem közömbös, hogy a hónap végén mennyi van a borítékban. A csoportban jól képzett szakemberek vannak, így ha közülünk valaki szabadságon van, vagy beteg lesz, bármelyikünk tudja helyettesíteni. — Jelenleg a művezetői feladatokat is ellátja... — Igen. Ilyenkor több a munkám. Az adminisztráció, az elkészült anyagok leadása, a munkák fontossági sorrendjének megállapítása is rám hárul. Nagyon kell koncentrálnom ha kettős a megbízatásom, mert saját tevékenységem sem szorulhat háttérbe. Mi évközben is figyelemmel kísérjük egymást, szinkronban vagyunk. E nélkül nem is lehetne helyettesíteni a távollévőket. Mihályi Gábor, a szerviz művezetője helyettesíti az osztályvezető-helyettest és a főművezetőt is. — Nem sok ez egyszerre? — Mi állandóan együtt vagyunk, tudunk egymás munkájáról, így a helyettesítés nem nagy gond nálunk. Ilyenkor túl sok az adminisztráció, a papírmunkát szívesen kiadnám „albérletbe”, a többi gyakorlat kérdése. Ha elmegyek szabadságra, helyettem is beáll valaki. Lényeg, hogy fennakadás nem lehet, hiszen az egész ország területén Záhonytól- Gyékényesig dolgozunk. Ha valahol, valamelyik gépegységünk elromlik, a szervizesek odamennek, és megjavítják. Ez csapatmunka itt. összehangolt egymás munkáját jól ismerő fiatal közösség alakult ki Jászkíséren. Érzik, tudják, hogy számítanak rájuk, s bíznak is bennük. N. T, Hátukon a házuk
