Szolnok Megyei Néplap, 1984. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-04 / 182. szám
8 Irodalom* művészet 1984. AUGUSZTUS 4. őrt kérek! — szólt a pincérnőnek az orvos. — Vagy talán konyakot? Minek is kérdem? Adjon két konyakot is, Mártuska. A cserépkályha mellé ültünk, a kis presszóban. Színes falak, színes asztalok; s a világítás is egészen újmódi volt, városias. Kinn esett az eső, az ablakok bepárásodtak, hallani lehetett a víz bugyboréko- lását az ajtó előtt. Csak az orvos Moszkvicsának köszönhettük, hogy cipőnk nem ragadt a falusi utca sarába. — Sört szoktam inni ilyenkor — magyarázta az orvos, rákönyökölt az asztalkára, a gyenge tákolmány megreccsent súlya alatt. Magas barna férfi volt, kék tréningruhában. Cigarettát keresett a zsebében, a gyűrött csomagból kivett egyet, akkor kapott észbe. hogy meg se kínált. Nevetett, az arcát gyűrködte. Most is nála volt a hasas orvosi táska, mondta már, hogy annyira megszokta, mindig szükség lehet rá, soha nem hagyja otthon. — Ilyenkor, estefelé — magyarázta — sört iszom, egy-két üveggel. Ez a jutalmam. A magam szabta jutalom az egész napért. Nem sok ugye? A fiatal pincérnő hozta az italt koccintottunk a konyakkal. — Egyik nap a másik után — nézett rám —. az éveket sem tudom számon tartani. Még az ebédeléstől is felkeltenek egy-egy injekcióért. Reggel szólt a feleségem, hogy a gyerek lázas, de nem volt időm megvizsgálni, balesethez hívtak. Utána mindjárt egy másik beteg, egy harmadik... Mire hazaszaladtam, tele volt a rendelő. Ebéd után a szomszéd község, délután megint a falubeliek... Most néztem meg az előbb a fiamat. Mandulagyulladás. .. Szereti a sört? Ittunk a sörből is, jó hideg volt. Két férfi jött a presszóba, csuromvizesen, kalapjukról csörgött az esőié. Rumot kértek. — Hohó! — kiáltott erős hangján a doktor —. hohó, Mártuska, Dániel nem ihat rumot! Az egyik férfi felkapta a fejét, meglátta az orvost. — Ó, a fenébe! — szitkozódott tréfásan —, nem tudtam, hogy itt vagy doktor úr! — Figyellek — mondta az orvos —, figyellek, ne félj! Rumot! Másodszorra már nem tudom megoperálni a májad... Szódát adjon neki, Mártuska, vagy szörpöt. Egykét hónapig még legalább... A két férfi valamit susmogott a pincérnővel, a lány kacagott. — Ismerem őket — mondta a doktor. — A májukat, a vérnyomásukat, a szívüket... Mindent. Tíz éve vagyok itt. Tíz év. Elszaladt, mint a fiatalság. Munka, munka, munka... Befejeztem az egyetemet, körül se nézhettem, máris a kezemben volt a kinevezés. — Irány falura! Az elődömet cukorbaj vitte el, már öreg volt... Itt álltak orvos nélkül. Micsoda idők voltak, azok! Képzelheti: szemernyi gyakorlatom sem volt. s egyenesen bele a sűrűjébe! Soha nem voltam ijedős természetű, de akkor begyulladtam, mondhatom, különösen, amikor az első komplikált esetekkel találkoztam. Mégis meg kellett állnom a helyem, a házon kinn volt a tábla: orvos. A beteg nem kérdi, érted-e mesterséged, jön a gyógyulásért. Tapogattam, kopogtattam a betegeket, s közben töprengtem, hogy is? Ha ezek a tünetek, akkor?. .. Senkit sem kérdezhettem meg, nem szaladhattam az adjunktushoz, a professzorhoz. MaSzakonyi Károly: Falusi orvos gamnak kellett kiizzadnom a diagnózist, a gyógyítás módját. Szakkönyveket bújtam újra és újra. Éjszakánként. — A szükség rávitt, hogy tudásomon felül produkáljak. Nem rossz iskola. Pedig hányszor akartam feladni a „meccset”! Már akkor nős voltam, a feleségem védőnő, esténként a munkától meg az idegfeszültségtől holtfáradtan csak eltoltam a vacsorát. „Lemondok”. „Jézusom, miket beszélsz?” — ijedezett ilyenkor. „Lemondok, mást nem tehetek... Elmegyek lapátolni inkább, de ezt abbahagyom”. Az asszonynak köszönhetem, hogy megálltam a helyem. Nem akarok sokat beszélni erről, pedig egyszer elmondhatnám, mire képes egy asszony, ha szereti a férjét. Meg a férje munkáját. Éjszakákon át együtt vettük át a kóreseteket. dolgoztunk, törtük magunkat... Belőle is kiváló asz- szisztens lett ezalatt. — Olvasta biztosan maga is, hogy a frontorvosokból milyen remek sebészeket csinált a kényszer. Én is „med. univ.” lettem, de istenigazából ám! Nehogy azt higy- f*ve, hogy mindez a „szent misszió” jegyében történt. Szép lenne így feltüntetni, de hát. igaz ami igaz, arról volt szó, hogy az úszni nem tudót belehajították a mély vízbe, vagy megfullad, vagy jó sprinter lesz belőle... Na, igyunk, Mártuska, hozzon mé; két üveg sört. — Esküszöm magának, ez az esti sörözés kell. Nem hagyhatom el magam, még beteg sem lehetek. Tíz év alatt egyszer kapott el az influenza, amikor az a nagy járvány volt, abból is olyan kavarodás lett, hogy megfogadtam, többé nem leszek beteg... — Nevetett, jót húzott a sörből. — Irtózatosan levett a lábamról a láz, telefonáltam a főnökömnek, hogy adjon szabadságot. „Mi ütött beléd — azt mondja —. nem ismerek rád! Tudod, hogy nincs helyettes!” — Aztán végre egy napot adott. Egyet. — Mert itt se ünnep se vasárnap. Még éjszaka sincs. Tudja, milyen volt régen a falusi nép? Orvosra, hát arra aztán egy vasat se! De most, hogy ingyen van, a háziasszony is hozzám jön, ha hagymavágás közben elmetszette az újját. — Száz beteg naponta. Ennyi volt ma is. Itthon meg a másik faluban. Helyettesíteni is kell, hol itt, hol ott. Nézze ezt a tréningruhát. Ezt hordom. Minek öltözködni? Por van, sár van. az ember mindig úton... — Hivatás. Na igen. Én mindig orvos akartam lenni, a véremben volt, a véremben van. Nem is csinálnék én mást, higgye el. De azért még sincs egészen jól. A fiatalok nem akarnak falura jönni. Pedig kevés az orvos. Nagyon kellene, hogy többen legyünk... — Vettem ezt a kocsit, hamarabb eljutok a betegeimhez. Nyúzom a rossz utakon, de hát azért van. Gondoltuk, majd eljárogatunk Pestre, színházba, szórakozni. Hogy szerettem én a színházat! Egyetemista koromban minden előadást megnéztem. Ha el akarok menni, magamnak kell gondoskodni helyettesről arra az estére. Felhívom a szomszédos kollégákat, vállalják- e. Nehéz dolog. Ök is dugig vannak munkával. Nem szívesen vállalják. Ha meg csak úgy elmegyek... jó, jó, néhány óra, gondolja az ember. De rendszerint akkor keresnek, akkor történik valami. — Nézze csak. Hívtak engem nagyvárosba főorvosnak. Nem mentem. Megszoktam én itt tíz év alatt, itt lettem orvos. Itt csináltam végig a nehéz éveket. Szüléseket vezettem le petróleumfénynél. Nem is akármilyen szüléseket. Vágni, varrni kellett. Visszahoztam a sírból itt néhány embert. Tudja, nincs ebben semmi érzelgősség meg romantika. .. csak éppen.. . mindenkinek megvan a maga kis útja, amit tíz körömmel vájt a világba. Ragaszkodik hozzá, megszokta, ennyi az egész. — Amikor a falubeliek meghallották, hogy nem megyek el, a tsz hálából adott egy hold háztájit. Jólesett. Érez valamit ilyenkor az ember, amire majd szívesen gondol visza öregkorában. — Mosolygott, fogta a poharát. Q edig a földet aztán visszavették, jött valami ellenőrzés, kikapott a téesz, hogy jogtalanul adományozott, engem meg száz forint bírságra ítéltek. amiért — ugyancsak jogtalanul — használtam a földet. Nem baj. A gesztus volt szép, az adományozás őszirfte, baráti gesztusa. .. — Igya meg a sört, hidegen jó. Van itt frizsider, abban hűtik. Mártuska mindig készít nekem néhány üveggel. Mára talán már nincs semmi dolgom. Vacsorázom, aztán alszom egyet... Tegnap éjjel felkeltettek, ma talán nem. Valószínűségszámítással készülök az éjszakai pihenésre... — Rám tekintett, széttárta a kezét. — Szeretem ezeket az embereket itt. és ők is ragaszkodnak hozzám, azt hiszem. Dienes Eszter: Fogyó arany Két méter hallgatás köztünk az árak; lyukas ingemben szívemig látszok. Testem széjjelszórva — éjben szalmazsákok — leégett telihold udvarában állok. Mandulás két szemem fogyó aranyába meglátszik szétosztott mosolyom hiánya. Úgy vagyok, mint a. kő — el kell, hogy dobjanak. Vigasznak túl kevés, támasznak ingatag. Csanády János: Otthonok Ferencváros sötét utcáin bolyongva leltem ködben kihalt otthonomra; a házak ablakszeme úgy világít, mind melegbe zártan engem áhít, kit beton-odú vár, vár a magány; agyamban jövő-káprázatokkal nyúlok végig a pókhálós vaságy matracán, de bévül csalogány szól idegen otthonok között, és nem fázom, forró a vérem zubog 16 éves gyermekségem falai közt, a verőér-csomók működnek, mint a világegyetem törvényei — nem hagynak el, boldog álommal köszönt a reggel, mely mint jövő, a végtelenbe tárul, s letörli a gondot fia homlokárul. Törő István: Vers A nap kimúlt fölöttünk, este van, feketén izzik át tárgyakon a csönd, ütem nélkül járkálnak az élők, áram dobálja idegrendszerünk, s régi téren még gyermekek játszanak, csillag-ragyogás tekintetük, felhők alól elszánunk a szóval, közel jövünk, egyek leszünk már, lelkűnkkel egy nagy madár repült el, s hej de messze, hej de messze száll. Pekarek János: Ha élnénk ezer évet Mintha még látta volna a völgyoldalban a tenyérlenyomatokat — pedig hány év is telt el azóta? Most már nemigen henceghet az öreg azzal, hogy lemegy itt kézenállva. Akkor is erővel kellett visszatartani, nehogy megpróbálja. Még összetörte volna magát: jó húszméternyi meredély ez a part, az alja köves. Mégis erősködött: ő ibizony megcsinálja, meg tudja csinálni. Letenye- relt a szikkadt nyári fűbe, föl is lendült, ha nem karolják át a derekát, nekivág, ki tudja, mi történik. Talán hagyni kellett volna, és másképp történik minden: lehet, lehiggad, végre. Igaz, idős volt már akkor, hány éves is lehetett? ötven? ötvenkettő? És ki fogta meg végül is? Sehogy sem tudta az arcokat visszaidézni, csak homályos alakok mozogtak a fejében az öreg szikrázóan éles képe körül. A keresztútra nem emlékezett. Álldogáltak az elágazásnál tanácstalanul, s míg látszatra azon törte a fejét, hogy merre forduljanak, hirtelen elcsodálkozott magukon. Soha nem jártak ők így együtt sehol, az ideális korkülönbség ellenére majdhogynem csak hallgatólagosan voltak testvérek, nem voltak ügyeik, igaz, összetűzéseik sem. Míg más fiúk büszkén kísérték húgukat a játszótérre, hogy aztán évek múlva győzzék elmarni őt a galerijüktől, megint később apás- kodjanak fölötte a presszókban, tánc közben, addig ők valami furcsa viszonyban éltek egymás mellett, szinte tökéletes elkülönültségben. Jószerivel most, már felnőtt fejjel lett ez az első közös útjuk, mindjárt ez is milyen gyászos. Találomra intett előre, a töltés mentén nem tévedhetnek el. Emlékezett, hogy a vonatokat bámulta unalmában az ablakból. Nem, dehogy; az udvarról. Könnyen megtalálták a magas léckaput; semmit nem változott, csak sok árnyalattal fakóbb zöldek lettek a lécek. Döbbenten babrálta fa pecekkel, gyerekkorában milyen hatalmasnak, masszívnak tűnt ez a csenevész tákolmány, a zár milyen bonyolultnak, sosem boldogult vele. Egy pöccintéssel kinyitotta. Tizenöt éve is megvan, hogy utoljára itt járt, a családdal, mindig ilyen alkalmakkor csapódott egy helyre az egész rokonság. Azóta összezsugorodott a kert, a nagy tönk a fejszével kisbaltás tuskó lett csupán a ház, a ház szívszorító, földes kis vi- tyilló. Alacsony, dohos, kihalt kis vityilló. Kopogott a betámasztott, szúnyoghálós ajtón, mintha idegen helyen járna. Félrehúzódott rögtön akaratlanul; kisgatyában csapta ki az ajtót, s rohant a kertbe rémülten egy nagy, kövér darázs elől, ami a lekváros kenyerére pályázott Itt, az elferdült asztal mellett dőltek a nevetéstől a felnőttek, nem törődtek az ijedelmével, sosem érezte magát addig olyan egyedül, any- nyira elárultnak. Benyomta az ajtót, gömyedten kellett állniuk az alacsony konyhában, a rezsón halkan Totyogott a kislábos, az ajtó mellé készítve az üres vizesvödör. Savanyú, nyirkos levegő tapadt a bőrükre. Belesett a szobába: fejjel feléje aludt az öreg a kopott dunyhába csavarodva, nehéz, kínlódó légzéssel, bepólyált lábfeje föltámasztva az ágydeszkára. Ijedten kapta vissza a fejét. Sok rémisztőt olvasott már hasonló sebekről. Kint toporogtak az udvarban, a beérett cseresznyefa alatt, míg megjött az öregasszony. Abban a húsz évben, amit az öreggel töltött, egyre kövérebb lett, míg a másik csak soványodott, bár furamód az arca annak nem változott semmit, semmivel sem lett szikárabb, ráncosabb, aszöttabb, az ő számára évtizedeken át változatlan maradt a nagyapja arca, a mosolyogva is dühödt vonásaival, mindig fölajzottan csillogó szemével. Az öregasszony szeme viszont egyre tompább lett, hirtelen az volt az érzése, mintha nem is léteznének a megállíthatatlan locsogás közben rámeredő szemgolyók, csak a szemüveg tartozna az arc üres gödreihez. Rájuk sem figyelve terelte be őket a konyhába, ott sem halkult el, csak beszélt, beszélt, mintha célpontnak ültette volna oda őket a sánta hokedlikre,
