Szolnok Megyei Néplap, 1984. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-04 / 182. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1984. AUGUSZTUS 4. I Arcképvázlat I „Reklámozom a gyár szeret étét” Egy emberről, akit másfél évitizede ismerünk, nem újságcikket, de könyvet kell írni. Ezért van, hogy a Sár- közy Lászlóról készült portré erőszakosan feszegeti a cikk kereteit. Nem is bírja a hagyományos kronológiát: született, tanult, dolgozott... Tizenöt évvel ezelőtt Laci 22 éves volt, így hát egyszerű számtani művelettel megtudható: „Hány éves a kapitány?” Akkor, túl a katonaságon, és másfél évnyi egyetemi tanulmánnyai a háta mögött — a Közgazdasági Egyetemet fejezte be idő előtt — még az is megfordult a fejében, hogy sportújságíróként folytatja. — Most mi van a személyazonossági igazolványodba beírva? — Osztvályvezető-helyet- ■tes. Bővebben: a jászberényi Hűtőgépgyár kereskedelem- tervezési osztályának helyettes vezetője, akihez a reklám és a propaganda tartozik. — Nem túl hálás dolog — mondom, célozva arra, hogy a gyár szinte minden terméke kurrens áru: nem szükségeltetik a hírverés sem a hűtőgépnek — pláne a mélyhűtőládának! — sem a szifonnak, sem pedig az alumínium radiátornak. A válasz korrekt és elgondolkodtató. — Való igaz, izgalmasabb feladat lenne vevőt találni az olyan árura, melyért nem tolonganak a vásárlók, ám azt elmondhatom, hogy mi betartjuk a neklámetika szabályait. Mivel ilyen mono- pólhelyzetben vagyunk, legalább három év óta nem produkáltuk termékeinket például a televízióban. Kérdezhetnéd : akkor mivégből vagyok én? Nos, a köztudatba be kell vésni azt, hogy a fenti termékeket mi gyártjuk. Ha úgy tetszik, prevenció ez: így készülünk arra az időszakra, amikor majd valóban kínálni kell gyártmányainkat. Meg aztán érdemes azt is közkinccsé tenni, milyen körülményeik között élünk és dolgozunk itt a Hőtőgép- gyárban. Meggyőződésem, hogy a gyár és a közvetlen környezete valamennyi nagyüzemünkkel állja az összehasonlítást. A műjégpálya, a fedettuszoda, az állatkert vagy a Lehel Gyöngye étterem igazán ad okot arra, hogy valamennyi dolgozónk büszke legyen rá. Reklámozom a gyár szeretetét. — Én azért hallottam olyat is — főlep akkor, amikor vékonyabbak voltak a borítékok —, hogy némelyik létesítmény árát szívesebben látták volna a dolgozók a bérjegyzéken... — Én is elkaptam számos olyan beszélgetést, amikor arról esett szó, hogy „bezzeg erre van pénz...” Egy dologban azonban biztos vagyok: ezeket a zsörtö- lődéseket csak egymás közt engedik meg az emberek maguknak. Ha idegen előtt kell megvédeni a Hűtőgépgyárat, már valamennyien szívesen dicsekszünk azzal, hogy mire jutottunk. Az állatkert bejárata fölött van az irodám ablaka, nem ritka az olyan nap, amikor 10 autóbusz is érkezik gyerekekkel. Szorozzunk: a legfiatalabbak közül hányán távoznak innen egy parányi csoda élményével? Ha így nézem, nem is került olyan sokba ez a park. A patriótába itt most bele kell fojtani a szót, mivel életének egyik másik vonulatáról illik feltétlenül beszélni, s ez a röplabda. Megpróbálok felidézni néhány jellemző képet Sárközy Laciról. Mondjuk, egy szombat délelőtt, Pesten a Vágóhíd utcai sportcsarnokban. Az NB I-es csapat bejutott a szuper ligába, és a lelátón sírva fakadt örömében az intéző. Gondolatban végig pörgetem a Lehel Kupa mérkőzéssorozatok filmjeit: valamennyi torna eseményeinek középpontjában ott van Sárközy László. — Honnan számítod a kapcsolatodat a sporttal? — Amikor az egyetemet egyoldalúan befejeztem, odamentem a sportvezetőkhöz, és kértem, hogy adjanak nekem valamilyen társadalmi munkát. Azt hittem elfeledkeztek róla, de nem: 1972-ben megkerestek, hogy legyek az NB I-be jutott női röplabdacsapat inté- 'zője. Hőskorszak volt ez, a szabad idő 80 százalékát a röplabdára fordítottam. Ott voltam minden edzésen, hétvégén a mérkőzéseken, ha kellett zsebbe is nyúltam. Egyszóval megszállottként vetettem magam a munkába. Aligha mondaná el Sárközy Laci, hogy volt időszak amikor á hullámvölgy legalján egyedül ő jelentette a röplabda folytonosságát: edzők, vezetők jöttek, mentek, az NB I után az NB II sereghajtója is volt a Lehel, de ő maradt. És megrendezték menetrendszerűen a Lehel Kupát. — Megéri ez a gyárnak, hiszen nyilvánvalóan nem jelentéktelen összegről van szó? — A válasz egyértelműen: igen. Ma már egy színes hirdetés egy országos lapban ötvenezer forint körül van — vajon meg lehet-e fizetni tehát azt, hogy egy héten keresztül Jászberény és a Hűtőgépgyár neve ott szerepel szinte valamennyi európai újság sportrovatában? — Nem kerülhetjük ki életednek azt a korszakát, amikor sportrovatunk munkatársa kívántál lenni... — Nem volt minden előzmény nélkül. Gimnazista koromban egy 40 oldalas tanulmányt írtam a jászberényi születésű színészről, Pethes Imréről. Éppen a közelükben viseli utca a nevét. Az irományom jól sikerült, tanáraim dicsérték. Ehhez az íráskészséghez jött az én mérhetetlen sportrajongásom. Ráadásul ebben az időben megjelent rólam egy szerény híradás a Néplapban. Én akkor az újságírónak azt nyilatkoztam, hogy szeretném, ha idővel kollégák lennénk. Azt hiszem ez lehet a magyarázata annak, hogy a sportriporteri hivatással kacérkodtam. — Családodról mit kell tudni? — Édesapám 71 éves, és jobb erőben van, mint én. Valamikor gerelyhajító volt, és büszke rá, hogy legyőzte egy ízben Várszegit, a sokszoros magyar bajnokot. A Testnevelési Főiskolára szeretett volna bejutni, de a felszabadulás előtt családjának Kisgazda Párti beállítottsága nem volt túl jó ajánlólevél. Így hát kissé távolabbról szereti a sportot. — És a te beállítottságod? i — Ha arra érted, hogy párttag vagyok-e, igen. Amióta az eszeipet tudom, mindig is vonzó feladat volt számomra a közösség szolgálata. Ezt a párttagsági könyvvel dokumentálni természetes. Búcsúzáskor kikísér, aztán arról beszél, hogy most van kialakulóban egy olyan sikeres gyerekgárda, melyet feltétlenül szemmel akar kísérni, — immár a Lehel SE elnökségi tagjaként. „Ha ezekből nem lesz egy nagy csapat, akkor.. Ha belőlük nem lesz, akkor lesz másokból. Egy biztos: Sárközy László ott lesz a közelükben. Palágyi Béla A Telefongyárban már sorozatban készülnek a sajátfejlesztésű személyi számítógépek, a TAP —34 terminálok. A hiánypótló berendezéssel korszerű és kényelmes adatelőkészítés valósítható meg többek között a bankoknál, a vasutaknál, a tudományos és oktatási intézményekben VILÁGJELENSÉG: elegük van a városlakóknak a betonból, a zsúfoltságból, a zajból, a füstből, az akárhá- nyadik emeleti falak zártságából. Aki csak teheti, igyekszik megszabadulni az urbanizáció átkaitól. De csak az átkaitól, úgy, hogy a város előnyeiről ne kelljen lemondani. Néhány (néhány tíz) kilométerrel kintebb költözik, elővárosba, kertvárosba, városkörnyéki településre. A szakemberek egybehangzó véleménye szerint tehát szabályos népvándorlás kezdődött el a nagyvárosokban. A gazdagok vándorlása a belvárosból a zöldövezetben épült villáikba. Ott sikk, ott egészséges élni. Beismerem, groteszk gondolattársítás Szandaszőlősön Szolnok elő- vagy kertvárosának nevezett területén nézelődve a gazdagok kiváltságos lehetőségein elmélkedni. Itt még nem sikk, nem kiváltság építeni. Inkább kényszer, ha nem is mindenkinek. A többség kényszerpályán került a kertekbe. Mindennapos a négy családfő: Nagy Elek, Magyar József, Fábián Péter és Bozsó Pál építkezésének előzménye. — Jogosultság, szerény jövedelem, családalapítás, lakásigénylés ide vagy oda, reménytelennek tűnt a helyzetünk. Eszünk ágában sem volt házat építeni, de 5—6 évi várakozás alatt egyetlen biztató szót sem kapítunk. Ezért jöttünk Szandára hatnyolc éve, már akkor is csak itt volt telek, igaz hogy ne- pyedanyiért, mint amennyire mostanság a tulajdonosok tartják. A folytatást úgyis tudja. Víz helyett a vízcsapból is a házépítők panaszai folynak. Minek ragozzuk mi is? — Túl vagyunk rajta. Magyar József és Fábián Péter ikerháza az egyik legszebb hajlék Kocsoroson, a Cseresznye utcában. Nem mondták sem ők, sem a többiek, de nem is tudták titkolni, büszkék a jobbára hitelből és kalákában épült házukra, mindegy, hogy hány szinten kanyarog a belső lépcső, egyáltalán vannak-e szintek, mindegy, hogy vakolat híján még csak csupa- szak a téglafalak. Már egy cseppet sem bánja, hogy annak idején nem jutott nekik 54 négyzetméter egy lakótömbben. Tágasabb, kényelmesebb itt kinn az élet, mint a lakótelepen. Legalábbis a falak között. Hát ez az! Soká lesz még ezen a fertályon összkomfort. A házainkban hiába csináljuk meg magunknak. A kertkapun kívül nyeljük a port, tapossuk a sarat. UTAK, UTAK és megint utak. A beszélgetésünknek is kátyúi lettek, ahonnan nehezen tudunk elmozdulni. Pedig nem tehetetlen, nem siránkozó emberek ülték körül az asztalt Nagy Elekék majdnem kész ebédlőjében, ahol szőnyeg takarta el a szürke cementet. — Ha néhány évvel korábban kérdez bennünket, indulatos kirohanásokai) hallott volna a gyatra, sok utcából hiányzó közvilágítás miatt. Két hónappal ezelőtt a szervezetlen szemétszállítás, a konténerek hiánya miatt dühöngtünk volna. Ha lassacskán is, ha nehéz is kivárni, de csak-csak civilizálódnak a szandaszőlősi állapotok is, — mondta higgadtan Nagy Elek, Kocsoros és a Rokkant földnek nevezett terület ezerötszáz lakójának tanácstagja. — Így beszél egy diplomatikus tanácstag, — jegyezte meg némi éllel valamelyikük. — Emlékezhetsz, építkeztél, azt sem tudtad, hogy hol a fejed, mi pedig naponta idejártunk a nyakadra a villany miatt. Nem volt az sem egy Sima ügy. Vagy már azért is örömtáncot kellene járni, hogy a XX. század végén egy városban, a periférián nem kell a sötétben botorkálni?! Ezt már igazán nem tudtuk magunk megcsinálni. Egyebekben jmindannyian tudomásul vettük, akik itt élünk, hogy nekünk mindenért fizetni kell, utunk és járdánk pedig csak akkor lesz, ha mi megcsináljuk. Jó! Meg is tettük és megtesszük ezután is, — folytatta egyre hevesebben a Cseresznye úti ikerház két lakója. — Még akkor is, ha a társadalmi munkáért letolást és nem elismerést kapunk. Elmesélték, hogy épült, pontosabban, hogyan lett bontott kővel átmenetileg járhatóvá téve az utcájuk. Hogyan készítették el, utólag derült ki, hogy szabálytalanul, a TITÁSZ tiltakozását kiváltó feljárót a 442-es útra. — Amíg a munkát előkészítettük, szerveztük és csináltuk, nem túlzók, kétszáz- szőr jártunk a tanács különböző illetékeseinél. A portás már előre köszönt, mert azt hitte, mi is ott dolgozunk. A 620 méter utat (igaz, hogy még valamennyi híja van) úgy építettük meg, hogy soha nem az történt és nem akkor. amit és amikor ígértek. Előfordult, hogy harminc ember várta a betont (volt aki szabadságot vett ki, hogy társadalmi munkázhasson) és nem hozták. Amikor anyag volt, ember nem volt. Minden illetékes tudta, hogy és hol épül a feljáró. Amikor kész lett, közölték, hogy 48 órán belül tüntessük el. Érthetetlen, hogy akit ezért fizetnek, miért nem figyel oda legalább akkor, amikor az emberek a köz javára tesznek valamit. Ingyen. A Cseresznye utcaiakat nem lesz könnyű legközelebb társadalmi munkára buzdítani. Nagy kár, hogy még azt is úgy kell kiverekednünk, hogy társadalmi munkában járdát, utat építhessünk. A TANÁCSTAG utcaneveket sorolt, amelyeknek lakói hál’ istennek már túl vannak mindezen. Vannak viszont, akik most kezdenék, az árokparton megtartott utcagyűlésen szánták el magukat — mások keserves tapasztalatai ellenére, — az útépítésre. Sőt mi több, olyan optimisták is akadnak köztük, mint Bozsó Pál, aki a Gorkij utca feltúrt, kátyús szakaszának rendbetételét kezdeményezte. — Rekord gyorsasággal intéztem mindent, csak egy hétig kilincseltem a hivatalban. De jó lenne, ha ezt sem írná le, mert nem tudni, hogy ki sértődik meg és akkor továbbra is megközelíthetetlen marad a bölcsőde, se a mentő se a tüzelőt szállító gépkocsi nem tud a házakig eljutni. Szóval, az utcánkban vasárnap kezdődik az útattrakció. Félve mondom ki, de mégis remélem, hogy nekünk már nem kell ősztől tavaszig gumicsizmát hordani. Attól tartok, jó ideig még szükségük lesz a szandaszőlősieknek a gumicsizmára. Ami nem a kilátástalanságot jelenti, mert hisz úgyis fel lehet fogni, mint a szédületes tempóban beépülő terület kellemetlen velejáróját. (Igaz. hogy nem feltétlen szükséges velejáróját). A KERTEK TALÁLKOZÁSÁNÁL egymás után nyíltak és nyílnak a jövőben az új utcák, alakulnak ki az új porták. Ahol nem is olyan régen disznóólak, kukoricások, paradicsom és paprikaföldek voltak, ma betonkeverőgépek forognak, téglafalak emelkednek, szerény hajlékok és hivalkodó méretű villák falai. Épültek, épülnek a házak, egyszerűek, tetszetősek. ízlésesek, túldíszítettek és túlméretezettek. Kinek, kinek pénztárcája, ízlése, igénye, hiúsága szerint. Ezúttal azonban egy a fontos, hogy épülnek, százával épülnek otthonok az egykori kertvégeken. Nem zökkenő- mentes és konfliktus nélküli „honfoglalás” ez. Sért és megnyirbál egyéni érdekeket, az egykori önálló falu állattartó. kertészkedő őslakói közűi sokakét, mert az ő „rovásukra megy,” ami Szandaszőlősön történik. Tiltakoznak, a hatóságokhoz indulatos leveleket írnak, a tanácselnökhöz küldöttségbe mennek. tíz körömmel ragaszkodnak a jövedelmet jelentő kerthez, ólhoz. — Miért a mi földjeinket kurtítják meg? Miért nem terjeszkednek? Csak a Szolnok táblát kellene odébb helyezni, és nem a kerteket tönkre tenni! Az indulatokat nyomós érvekkel ezidőtájt próbálják lecsillapítani. Melyek ezek az érvek? — A Holt-Tisza. a Tisza- gát, a repülőtér és a köz- igazgatási határ állja útját a terjeszkedésnek. A tsz termőföldjeit törvény védi, szigorúan tiltja a megnyirbálását. Nem tehetünk mást, mint igyekszünk a meglévő területtel okosan gazdálkodni, s a lakásépítőknek helyet szorítani, — magyarázták a városi tanács műszaki osztályának szakemberei. — Sőt, nem is annyira helyszorítás ez hiszen az előírtnál jóval nagyobb 250—300 négyszögöles telkek maradnak meg. Mi is tudjuk, hogy nem egyszerű, de a nagykertek tulajdonosainak tudomásul kell venni, hogy Szandaszőlős a városhoz tartozik. Bármenynyire is szükség van a háztájiban termelt zöldségre, gyümölcsre, az ott nevelt jószágra, a másik sürgető és követelő igény: a lakásépítés rovására a régi állapotot nem lehet konzerválni. Ha lassan is, de megváltozik, más lesk Szandaszőlős funkciója. MA MÉG IGAZ, falu a város szélén. De ha nem is a közeljövőben, belátható időn belül — nem kell hozzá talán egy évtized sem — Szolnok kellemes, csendes, az urbanizáció átkaitól megkímélt és ezért irigyelt kertvárosa lesz. Persze mindezért megdolgozott és megfizetett már az az ötezer ember, aki most Szandaszőlősön a feltúrt utcák korszakát éli, az építőanyaghiány okozta bosz- szúságokat szenvedi. De a kátvús utak alatt már gázvezeték van, és egy esztendő múlva a csatornahálózat építését is megkezdik. Kovács Katalin
