Szolnok Megyei Néplap, 1984. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-19 / 195. szám

Irodalom, művészet Galambosi László: A törvényhozókhoz Fölbukkannak még a Búvár Kund-szivósságú akarások, a félelem hajóit lékelő örömök. A barátság kibontott vitorláival, virág-könnyű rakétáival meghódíthatja a bizalom csúcsait Törvényhozók, gyűljetek a napmeleg nyugalom márványasztala köré. Küldjétek haza a csorba-ítéletű fegyverforgatókat. Szólítsátok magatok mellé a béklyózó-türelmű, a Rontást száműzetésbe parancsoló tudósokat. Ne gyilkolja kazlakat-váró szérűinket a tűz. Szaporodjanak a jótevő gép-állatok, a jég-metszők, a hómező-szabadítók, a sivatag-vonulást hököltetök. Vitézkedjen a vetés, a mag-sisakos kalász. Szakadjon szét a Hideg-Birodalom, a Kő-Ország, a Tikkadás-Kontinens. Éneklő gyümölcsfák emeljék magasba a sugár-baldachinos eget, a folyam-szentelőt, a lomb-sokasítót. Ringatózzanak gálambbögy-kerek lalmrjc, trombita-sárga körték, tündértenyér-izzású barackok. A vaspalástú, kaszaboló-tollú angyal ne keringhessen többé! Hamvadjon el a törtető kardok, a sebek bogáncsos fészkéből kifordult lándzsák lobogása. Borjukat féltő tehenek, gidákat, bárányokat vigyázó kosok, margaréta-koronás bikák közt szunnyadjon a pillangós-bundájú rét. A jóság bölcsője fölött új Világ-Anya oltalmazzon. Ültesse térdére a lányarcú csillagokat, hogy ölelkezhessenek a Zöld Bolygóval, az igazság-mozdulatú emberiséggel. Az éhség foszlott köntösű lovasai ne tűzhessék ki zászlaikat a csonkuló kunyhók, a papír-ablakú kalyibák fölé kenyeret kívánó hússal, a zsír aranypénzét ringató levessel gőzölögjenek a tálak mindenki előtt. A szomjoltó poharat, a szájtól szájig érkező edényt ne söpörje le szög-ujj, tördelő támadó. Buzogjanak a ráhajló fejekkel koszorúzott források, a megtartó vizek. Emelkedjünk ronthatatlan ivadékainkkal, irgalmat-mentő szándékainkkal, hogy megölt halaink pikkelyétől, szökőkútként fölhabzó vérétől ne boruljon lángba a tenger, ne zuhanjon a hiábavalóság szakadékéba a Föld. A gőzbika a tanyába lassan becammog. Most már olyan maguktól járó gőzbikák is vannak, amelyek az úton szinte megdöbbentik az embert, ha az akácfák alul pihentéből feléjük tekint. Sivítnak ezek a gépek, a szaga sem kellemes egyiknek sem. Amelyik olaj már a kerekein elunta magát, az adja ezt az alkalmas szagot. De azért még nem minden gép ilyen. Megvannak a régiek is. Amelyek még maguktól nem járnak az úton, hanem ökrök húzzák. Ez az igazi, mert amaz nem a szegény embernek való Ugyan emez sem. Egy ember nem szokta meg­venni. öten-hatan állnak össze, hogy egyet megvehessenek. Ez olyan kis részvényes üzlet. A gép aztán sorra járja a tulajdonosokat, s mindenütt el­csépel. Mikor mindezt bevégezte, ak­kor elmegy pénzért csépelni, vagy pe­dig részt kap a csépelt búzából. Gé­pész. már olyan valóságos, nincsen hozzá, hanem valamelyik tulajdonos­nak a legényfia odafönn járt Pesten, és kitanulta a masinisztaságot, a mely­nek különben gőzgépkezelői tanfolyam a neve. No, aztán csakúgy elvégzi a dolgát, mint a valóságos masiniszta, legalább eddig nem durrant szét a gép a keze alatt. — Ha kis baja van a gépnek — -vé lik —, ő is elintézi. Ha pedig nagy ba­ja van, úgy sincs abban okos embör. Ahogy a szerfölött komoly ökrök a gépet a tanyába behúzzák, a gyerekek mind összeszaladnak a láttára. Aki a lovakat őrzi a semlyéken, az is befut, mert el nem tudja gondolni, miféle nagy állat lehet az, amely most érke­zett. (Tán csak nem elefánt, akit az is­kolában is tanítanak?) Széles és mély nyomokat vág a tanyaudvar szikes ho­mokján a gépkerék. — Apám, mi ez? — kérdezi egy kur­ta férfiú. — Hát mi vóna — mondja az apja. masina. Az ám, csakugyan masina. A gyufa is masina, a gép is masina minden ma­sina, ami furcsa és csodálatos. A gyu­fán az a csodálatos, hogy ha a falon végighúzzák, meggyullad, a gépen pe­dig az a furcsa, hogy szalmával alá­gyújtanak, s akkor azonnal forog a kereke, hogy hajtsa a cséplőt. A csép­lőn pedig ismét borzasztó sok kerék van egymásba akasztva, az mind fo­rog, lármáz, zakatol. Egy egész halom búcsúfia, egy egész kendőnyi vásárfia nem hozott volna ilyen gyönyörűséget a gyerekeknek, mint ez a masina. Bár csak messziről nézik, mert mellőle el- parancsoltatnak. Az emberek persze tesznek-vesznek a gép körül. A legény, aki „odafönt a Pestbe” a masinisztaságot kitanulta, rendelkezik. Most ő az úr. Máskor az ilyenfajta fiatalember az öregebbek előtt nemigen szavalhat, aminthogy az nem is illendő, miután amazok részén van az ősz haj és a tapasztalat. De hát itten mégiscsak ő tud legtöbbet. Ahogy aztán a szíj a kerekekre került, a munka megindul. Valamely ember, bizonyos nevezetű Fehértói Mihály, aki részvényes a gép­ben, kedvtelve nézi a gép forgását. Lám, már füttyent is, s ahogy az első kévéket a cséplőbe dobja az etető, mérges búgása azonnal hallatszik. A hangok hallatára az udvarban a kutya fölüti a fejét, és néhányat vak­kant azon ismeretlen ellen, aki így kiáltoz. A semlyéken a tehén abba­Tömörkény István: Etel a dobban hagyja a legelést, s föltekint. A tehén­nek ez szokása, mert a nagy fehér bú- böcék kíváncsiak, ök azt is meg szok­ták nézni, hogy az úton ki halad el, miféle kocsival, és hosszasan néznek utánuk. Lehet, hogy a ló sokkal komolyabb, semhogy hasonló dolgok az agyának munkát tudnának adni, lehet azonban, hogy az onnan van, hogy a ló sokat utazik. Jár különféle vidékeken a kocsi előtt, bemegy a városokba, sza­ladgál uradalmi földeken, s így előtte a gép fütyengetései, a cséplő dobjának mély bődülései ismert dolgok lehetnek. Nem lehet ezt tudni, mivel a lónak mindössze néhány szava van. s azt is csak a járatosabb kocsisok értik. Ha­nem maguknak az embereknek, akik távolabbról hallják, a fütty és a bődü- lés igen furcsa. Pár év előtt ilyen han­gok még nem laktak a tájékon. A ka­lászból a szemet a lovak patája tapos­ta ki, és nem a dob szelelte ki a búzát, hanem lapáttal vetették a szérűn a szél ellenébe. Legföljebb a nagyobb kisbirtokokon akadt olyan gép, amit beleástak a földbe, és a vasrúdjaik is a föld alatt szolgáltak a cséplőig. Amo­lyan szelíd masina volt az még a fe­lesek görhes lovai vontatták körbe, s közben még maguk is nyomtattak. Las­san folyt vele a munka, szíj nem volt, ami elkaphatta volna sebes forgásában az embert, tüzelni nem kellett alá, szénszag. kormos gépész, sivító fütyü­lés, tűzveszedelem és emberi szeren­csétlenség — mind, mind hiányzott. Nem nagyon régen volt, de nem teg­nap volt, az bizonyos. Azon időközhöz képest csodálatos, tájakon, amelyeken sohase járt, íme a vasbika az ő minden toldalékaival megjelen. — Szava olyan rendkívül furcsán, szokatlanul fut végig a náda­sok, mezők és tarlók fölött; s a gyü­mölcsfás szőlő levelei közé beérve, az emberek, asszonyok bizonyos megütő- déssel hallgatják és mondják: — Hejnye, ez mán mégiscsak igazán de furcsa dolog. Csakugyan az. Még a szarka is meg­rebben a diófán. Egy öregember azt mondja: No. nézd el, nézd... Míg má­sok a házakba sietnek, hogy a faliórát a fütyüléshez igazítsák. Mert a gép éppen tizenkét órakor fütyül, bár hogy aztán a gépnek ki fütyüli azt meg, hogy mikor van igazság szerint tizen­két óra, azt már nem tudja senki. A gépfütyülés ideje előtt akkor volt pontban tizenkét óra, mikor az ember a napon a tulajdon árnyékának a fe­jére rá tudott lépni. Bár hiszen ez sem az igazi, mert egyiknek hosszabb a lá­ba, mint a másiknak, ismét meg a má­siknak hosszabb a nyaka, mint az egyik­nek. Ki lehetne az ilyesmibe okos? .. .Jár a gép. Omlanak bele a ke­resztek, más oldalon telnek a zsákok. A szalmát kazlakba rakják, s minden ember kétannyit pipázik, mint máskor, mivelhogy most nem szabad. Jó sze­rencse, hogy aki a gépet eteti, az nem dohányos. A gépet lány eteti. Kormá­nyos Etel nevezetű, és mit tárgyaljuk tovább a dolgot, a gép egyszer nagyob­bat bődül, mint szokott, és vad, iszo­nyatos sikoltás van ezzel elegy. Sár­hányó Pál éppen nyújtaná át a szekér­ből a keresztet a gépre az Etel elé, mi­kor látja, hogy mint valamely kereszt, Etel is becsúszott. Ordítja Sárhányó Pál: — Megállj! Hát hiszen igen. Már megálltak. Töb­ben a cséplőre másznak, és Kormányos Etelt kiemelik. Ez nem nehéz munka. A madárhúsú Etel ezelőtt sem lehetett valami nagyon súlyos, most pedig még könnyebb, mert lábai neki már nin­csenek. Vér önti végig a cséplőt, vér a bú­zát, a szalmát, de még a polyvát is. A föld tiszteletére egy leány föláldozta- tott. A kocsi, amely a testét vinné, az út­ra a tanyából lassan hajt ki. Az úton a járók kérdik: — Mit viszöl? — Etelt. — Hát mit esött az Etellal? A kocsis int egy nagyot a kezével arrafelé, amerre a masina áll, és azt mondja: — A gép ... ^m nap a környéken hiába bi­zakodtak a népek, hogy a gép majd este hat órakor megfütyüli a pontos időt. Nem fütyülte, mert állott. így a cséplő sem dolgozott, s nem bőghetett, mert ki kellett belőle tisztogatni az embervért, és elvégre valahol meg kel­lett találni Etel lábait is. De holnap már majd fütyül megint, s akkor azok a népek, akiknek órás ta­nyájuk van, ismét utána igazíthatják az óra tetején a cirkalmokat. Katkó István: Szénapadlás Akkoriban, amikor különféle szerelmi kalandok szegélyezték az utamat, Veronika volt a végső tar­talékom. Sohasem tudtam fejből a telefonszámát, előkerítettem kis noteszomat, majd megadva ma­gam sorsom kényszerének, igye­keztem felidézni azt a közvetlen, kissé cinkos hangot, amellyel vele érintkeztem: — Mit csinálsz most? Felugra­nék hozzád. Veronika, mintha csak várta volna hívásomat (holott néha hó­napokig nem adtam életjelt ma­gamról), más nőkre jellemző ra­vaszkodások, alkudozások helyett rögtön így válaszolt: — Gyere. Mindig akadt nála egy kis tea­sütemény, ital, amit az asztalra készített, mire megérkeztem. Ha késő este jelentkeztem, amikor már az ágyból zavartam fel, ak­kor hálódnge fölé zöld bársony­köntöst öltött, szabadon hagyva telt melleinek felső vonulatait. Ügy ültem mellette, mint aki rö­vid vendégszereplésre jött, és tud­ja, hogy rutinnal előadott magán­számai sikert fognak aratni. Meg­szokásból akkor is így alakoskod- tam, amikor átkozottul vesztesnek éreztem magam, amikor rosszul menték a dolgaim. Talán ő is sejtette, hogy mindig vidámabb arcfelemet mutatom ne­ki. Iparkodásomat könnyűszerrel leleplezhette volna, de tapintatosan sohasem kérdezett kudarcaim fe­lől. Pedig maga a tény, hogy al­kalmanként mentőkötélként ka­paszkodtam belé, elővettem őt a talonból, kegyetlenül árulkodott szorongatott helyzetemről. Pedig Veronika nem volt sem buta, sem könnyűvérű. Csak hát menthetetlen magányosan és ki­szolgáltatottan élt. Férje elhagyta egy fiatalabb nő kedvéért, s ezt sohasem tudta igazán kiheverni. Bánatában hozzácsúnyult az elha­gyott nő szerepéhez, noha nem öl­tözködött elhanyagoltan, mégis va­lami egyhangú beletörődés látszott a tekintetében. Kapcsolatunkról nem tudott senki, sohasem mász­káltunk együtt a városban. Más, mutatósabb nőkkel szívesen forgo­lódtam itt-ott, hozzá mindig csak belopakodtam, legtöbbször kapuzá­rás után. Elismerem, hogy ma már, hosszú esztendőkkel a történtek után, tisztában vagyok viselkedé­sem bűneivel; védtelenségét férfi­önzésből kihasználtam. Mentsége­mül szolgál, hogy olykor mosolyt csaltam az arcára, szomorúságá­nak burka fel-fplszakadt társasá­gomban. Sokszor eltűnődtem, iga­zi, telivér nő is lehetne belőle, ha fel tudná valaki szabadítani bék­lyóba zárt érzelmeit. Veronika egy Eger környéki he­gyi faluban született, apja bá­nyász volt, aki a beomló tárnában lelte halálát. Amikor kollégiumban élt, végképp árvaságra jutott; any­ja rövidesen követte emberét. Más korban talán ott ragadt vol­na Veronika a falujában, lehetett volna csilléslány, felszolgáló a kocsmában, esetleg varrónő. Belő­le azonban diplQmás néprajzos lett. Egyszer régi fényképalbumot mutatott diáklány korából. Szőke, kék szemű, mosolygós, fiatal, aki ott énekel a felvonulásokon, ne­vetgél a kollégiumi szobában, oda­simul egy langaléta, igen komoly fiatalember oldalához. Szerelme, későbbi férje, szintén a „fényes szelek” ifja volt, ugyanazon elvek hirdetője. Amikor tízévi házasság után elhagyta, Veronika úgy érez­te, hogy nemcsak hozzá, hanem közös hitükhöz is lett hűtelen. Ta­lán ezért is keseredett meg annyi­ra. „Tíz évig jó volt a magafajtá­ja. aztán egy polgári cafka kellett neki!” — mondta keményen, az­tán legyintett, eltette az albumot, s újra maga elé nézett tompa be­letörődéssel. Az igazat bevallva, mindig szá­mítottam ezekre a rövid kitöré­sekre A menetrendhez tartozott. Néha megjegyeztem, hogy a ma­gánéletet nem szabad ily szigorú­an elvi oldaláról megítélni, véle­ménye túlzó, és ma már korsze­rűtlen is. Végeredményben férje, aki azóta sok jeles művet alkotott, mint szociológus, attól még lehet rendszerünk híve, hogy tőle elvált. Kora reggel, ugyanolyan lopva, ahogyan érkeztem, távoztam tőle. Többnyire fel sem ébresztettem, igyekeztem magamra kapni a ru­hámat, s zaj nélkül kilépni a csen­des és néptelen utcára. Bevallom, sohasem távoztam valami ragyogó kedvvel. Lakásának nyomott han­gulata egy darabig még elkísért. A reggeli pára, az autók benzingőzé­nek hatására szokásom szerint kö- hécselni kezdtem, s mire a város másik felére érkeztem, kiszellőz­tettem magamból Veronika emlé­két. Egy időre legalábbis. Hozzá kell tennem, hogy Vero­nika sohasem szegte meg hallga­tólagos megállapodásunkat; két találkozás közben egyetlenegyszer sem jelentkezett. Néha elgondol­kodtam, mi lehet az oka ennek a passzivitásnak? Hajlamos voltam saját viselkedésem, taktikáját di­csérni ezért. Már ismerkedésünk első perceiben kijelentettem, hogy kapcsolataimban állhatatlan va­gyok, és javíthatatlan rögtönző. Fogadjon el olyannak, amilyen va­gyok. Veronika el is fogadott. Mindez egyszerre csak megvál­tozott. A váratlan fordulatot ma­gam okoztam . hirtelen rögtönzé­semmel, nem számítva ki a követ­kezményeket. Szokás szerint oda­szóltam, hogy átugornék hozzá, amikor kissé tétován, zavartan azt felelte; — Most nem lehet, sajnálom. — Rosszkor hívtalak? — kér­deztem könnyedén, mert eszembe sem jutott visszautasítását kudarc­ként fogadni. —• Utazom — mondta —, leme­gyek a falumba néhány napra a nagynénikémhez. Hivatalos elintéz­nivalóm van a családi ház ügyé­ben, meg ki is szellőztetem a fe­jem. — Mit szólnál, ha veled mennék? Egy pillanatig hallgatott, majd azt felelte: — örülnék neki. Akkor még megvolt a kis Fiat 500-asom, hosszabb utat még nem tettem vele, gondoltam, gyakorlat­nak sem rossz ez a vidéki kirucca­nás. Táskámba tettem néhány hol­mit, majd elmentem érte a meg­beszélt időpontban. Ahogy elhagy­tuk a várost, és ott haladtunk a dombokon, a zöldellő erdők mel­lett, Veronika szemmel láthatóan átváltozott. Mosolygósán, derűsen ült mellettem, mintha elégtételt érzett volna, hogy az eddigi lopott találkozások után magával hozott életének olyan szegleteibe, amelyet nem ismerhettem. A nagynéni, fejkendős paraszt­asszony csodálkozás nélkül vette tudomásul, hogy Veronika útitárs­sal együtt érkezett meg. Elősze­dett még egy terítéket a vacsorá­hoz, meg egy üveg bort is a kam­rából. A bor savanykás volt, de jólesett a zsíros csirkepörkölthöz. Veronika felélénkült, szokatlanul beszédes lett, elkezdett beszélni gyerekkoráról, szüleiről, a ház, az udvar, a hazai környezet egyszeri­ben elöntötte őt emlékekkel. Amikor beraktuk a holminkat, láttam, hogy a szobában két ágy áll egymás mellett, felmagasítva dunyhákkal. A konyhában volt

Next

/
Oldalképek
Tartalom