Szolnok Megyei Néplap, 1984. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-19 / 195. szám
Irodalom, művészet ÉÜt§ mm mm ■MH . Asperján György: Jocó bácsi Jocó bácsi meg én voltunk az éjszakai csudabogarak. Mindketten későn tévedtünk haza a munkás- szállásra. Utáltuk a sorban egymás mellett álló, sötét, izzadtságtól, portól nehéz szagú pokróccal leta- takart ágyakat. Félhomály és szürke egyhangúság telepedett a tágas helyiségre, ahol a huszonkét ágy sorakozott, és velük szemben a sötét, bizalmatlanul lakatra zárt szekrények. A cementpadlós terem valaha szikvíz üzem volt. A bejárat fölött az esőmosta tábla még hirdette: Labanc János szikvízüzeme. Az öreg rolót mindig az utolsóként hazaérkezőnek kellett lehúznia. Mivel többnyire mi ketten voltunk azok, lassan a mi kötelességünkké vált. Én munkaidő után a napot mozikban töltöttem, vagy mászkáltam a városban. Jocó bácsi valamelyik italbolt pultjánál álldogálva várta meg az estét és az éjszaka nyugvásra terítő békéjét. Mindig italosán jött haza, de soha berúgva. Ilyenkor elvonultunk a kis konyhába és nekiláttunk a villanyre- zsón főzni. Nyáron lecsót, télen rántottét, paprikáskrumplit, tarhonyát. összeismerkedésünk kezdetén keveset beszéltünk. Én túl fiatal voltam, ő meg túl öreg és megtört ahhoz hogy közös témára leljünk. Egyébként is nehéz, szótlan ember volt. Néha hosszan rám nézett és hümmögve kijelentette: — Vékony vagy, nagyon vékony. Később még hozzátette: — Vékony, mint a gyufaszál. Lopva én is nézegettem őt. Nagy darab ember volt. Kopasz fejebúb- ja állandóan izzadt. Kevés, koromfeketén maradt haja a nyakába nőtt, mint egy művésznek. Ritkán mosott tarka ingekben járt. A keze teljesen fekete lett a beleivódott koromtól. A kovácsműhelyben dolgozott. Jó, de megbízhatatlan szakembernek tartották. Ha úgy hozta a sora, két napig sem ment be, máskor meg a következő műszakot is bent csellengte. Megfigyeltem, hogy sose fürdött a műszak végén. Csak derékra vetkőzve mosdott. Később, amikor ezt egyszer körülményesen megkérdeztem tőle, azt mondta: — Nem való, hogy én levetkőzzem ott előttetek ... — Sokáig gondolkodott és még hozzáfűzte: — Nem való, hogy az idősebbek levetkőzzenek előttetek... Valahogy nem fért össze ezzel az erős, hatalmas emberrel ez a különös szemérmesség. De nemcsak a testi, hanem a lelki vetkőzésben is szigorú volt. A sok esti együttlét során azonban összeszoktunk és többet megtudtam róla, mint talán valaha bárki is. Egyszer vacsorázás közben megkérdezte: — Mondd csak, férfi vagy már? — Hogy érti? — Nem könnyű neked, mi? Te már megnézed a lányokat, de nekik még nem akad meg rajtad a szemük. Gyereknek látszol. Az is vagy, igaz? — Tizennyolc éves vagyok — mondtam. — Idősödj még, aztán ne gondolj semmire és idővel minden megoldódik magától... Csak ne nyugtalankodj! Te vidékről jöt - tél, ugye? — Vidékről. — Még nehezebb! A várost meg kell szokni... Na, idefigyelj, csak, idősödj, aztán ha már nagyon nyugtalannak érzed magad, szólj nekem, majd én intézkedék... — Szomorúan rám nézett és lassan hozzátette: — Árva vagy te is, mint én. Árva vagy? — kérdezte gyorsan. — Van anyám, meg apám is. — mondtam. Nem szólt, de úgy láttam, megbánta, hogy beszélt. Egy ideig ismét csöndesen, szó nélkül vacso- rázgattunk. Másik alkalommal figyelte, hogyan főzök. — Nem jól csinálod — mondta. — Ne kapkodd el. Várd ki az idejét, amíg megfő, úgy jó. Láttam, hogy ezen az estén többet ivott, mint rendesen. Többet is beszélt. — Én látod, nem vártam ki — szólalt meg. — Én annyi idős koromban, mint te, már mindent kipróbáltam, hajtott a vérem. Ne gondold ám, hogy csak a rosszra. Nem, nem a rosszra. Valami felgyulladt bennem és szaladtam, futottam, de magam se tudom, hova. Kerestem valamit. A rosszat láttam, de én a jót kerestem. Tudod,, afféle jó házban laktam, olyanban, ahová a nők hivatalosan feljárhattak férfiakkal... Ocs- mány egy dolog az, hallod! Én azt láttam, hogy az apám nem egyszer anyám szeme láttára jön ki valamelyiknek az ajtaján ... Ha az anyám szólni mert. hogy ne a gyerek előtt, előttem, megütötte. Meg aztán volt ott egy már nem éppen fiatal nő, azt is többször megverte. Én egyszer elébe álltam és kérdőre vontam, de megütött... Visz- szaütöttem! Csak az isten mentett meg attól, hogy agyon nem vert. Én meg bosszúból elvettem azt a nőt feleségül... Na, érted-e most már kiskomám, miért mondtam, amit mondtam? Rám nézett, hosszan vizsgálgat- ta az arcomat. Nem tudtam, mit mondjak. — Nem volt éppen leányálom Jocó bácsi élete — szólaltam meg. — Butaság, hogy azt mondom neked, kiskomám. hisz ember vagy te már ... Hülyeségeket meg ne mondj!. .. Ezzel belém fojtotta az érdeklődést. Pedig kíváncsi voltam, mi történt azután, de nem tudtam, hogyan kérdezzem. Tartottam tőle, kiszámíthatatlan volt, hogyan reagál a kérdezősködésemre. Lefekvés előtt még odadörmög- te: — Aztán ne beszélj! Későbbi barátkozásunk során soha nem tért vissza erre a témára. Sőt, úgy éreztem, hogy szégyell- te azt is, amit kiszalajtott a száján. Egyébként amellett, hogy tartottam tőle, meg is szereztem. Nem becsült le, felnőttnek tartott, komolyan beszélgetett velem. — Az embernek szüksége van a komoly szóra — mondogatta. — A szüleid messze vannak, így neked még inkább. Meg aztán meg is érdemied, mert látom, jó érzésű vagy. Ezeket itt a munkásszálláson ne kövesd. A magadhoz hasonló korúak barátságát ne nagyon keresd, inkább az idősebbekét, azok higgadtabbak, nem csinálnak annyi bolondságot. De azoknak se higgy, csak magadnak. Egyszer munka után hívtam, jöjjön el velem moziba. Azt mondta, inkább én tartsak vele az italboltba. Lángost vett, meg két pohár sört. Váci Mihály: Adott világ Látod — a lét se rossz, se jó; adott: — hát elfogadható ellenfélként, hogy ellene küzdj, eggyé fonódj vele. Komor törvényei szerint alakul: — mindig! — most megint! Hajszoló düh, lelkesedés, és önkéntes istenkedés, se mellette, se ellene, semmit sem ér. — Csak a vele, csak a benne, az érte tett szülői hánykedtatású tett. — Mint a magzat teremt anyát, s az — változásban — magzatát: — így szüli a kort az erős, az, kivel kora viselős, ki azonosként érzi át, kivel egy-egész a világ, s érzi verni-fájni e kort, mint szárnyat, mely vállába forrt. — Te nem szoktál inni, ugye? — kérdezte. — Nem. — Látod, ezek az emberek mind ostobák. Mindenki ostoba, aki iszik és úgy él. mint én. Tartozni kell valakihez. Bele kell kapaszkodni két kézzel... Neked még sikerülhet, fiatal vagy. — Jocó bácsi miért iszik? — Valamibe bele kell pusztulni — mondta. Hirtelen eltorzult az arca: — Látod, ez hazugság volt. Idefigyelj, nekem akkora lányom van, mint te vagy, és mintha neki mondanám, úgy kell igazat mondanom neked is, mert hozzám tartozol. Hallottál-e arról, hogy én ebben a gyárban régebben ezer százalékot is csináltam, és hogy sok minden úgy történt, ahogy én akartam? ... És azt hittem, úgy helyes, ahogy akarom. Azt hittem! Közben nem vettem észre, hogy sok embernek rosszat csináltam. Tönkretettem embereket! Érted, miről beszélek? Látom, hogy nem érted! Idefigyelj, én akkor, amikor bebizonyíthattam volna, hogy ember vagyok, gyenge voltam, csak magamat láttam, csak a magam igazságát, igaz lehet pedig a mások igaza is ... Ezért pedig egyes egyedül én vagyok a hibás. Na, most menj el! Neked elég volt ennyi! éhány hónap múlva más gyárba mentem dolgozni. Elbúcsúztam Jocó bácsitól. Azt mondta: — Sajnálom, hogy elmész, mert esténként jól elfőzöget- tünk. Figyelj még rám: sok mindent mondtam, de ne szórj el mindent... Gondold meg és aztán dönts, a magad feje szerint, úgy leszel ember... Tóth Bálint: Ibolyával, bőgő szarvassal Rakoncátlankodik augusztus, egyszerre tavaszt és őszt [játszik, ibolyával, bőgő szarvassal, s piros-fehérben jön a hajnal, hold-bimbója átüt ködingén. Tegnap fülledt, [mozdíthatatlan, tüdőt szorító nyirkos nyár volt, járványt uszított táborainkra, fácánosunkra rabló héját, olvasólámpám szidatta [kuvikkal. Fülemet a földre tapasztom, kelnek gyors nászi dobogások, orromba ringló- s gombaillat, ölelkező párokat hívnak a mezőn a másodfű boglyák. Megint hamiskodik augusztus, aranyesővei parádézik, csipkebokron gyújt piros [lángot, hogy Józsuaként már arra [várok, a nap is megáll fenn delelőben. egy fekhely a tűzhely mellett. Ügy gondoltam, hogy mi ketten Veronikával majd ott alszunk a szobában, az öregasszony pedig kinn. Éppen ezért meglepődtem, amikor Veronika azt mondta: — Péter, neked megágyazunk a tisztaszo bábán. — És te? — néztem rá zavartan. — Van egy vaságy benn a kamrában, én azon hálok. — Nem volna egyszerűbb: ha én maradnék kinn a konyhában, és ti ketten... Az öregasszony felkapta a fejét. — Erre ne tessék gondolni. Nálunk a vendég helye a tisztaszobában van. Ügy jelentette ki, mint a felleb- bezhetetlen ősi törvényt. Amíg benn vetkőztem, arra gondoltam, hogy amikor elalszik a nagynéni, majd Veronika belopódzik hozzám, s hajnal felé visszasurran a konyhába. De ebből nem lett semmi. Hosszú ideig vártam a sötétben. Igen, vigasztalan feketeség telepedett rám, sehonnan sem szüremlett be egy parányi fény sem. Azonkívül a nehéz dunyhának fojtogató- an nedves falszaga volt, gondolom, hónapok óta nem bontották ki, nem szellőztették. Mocorogtam, köhécseltem, hogy valamiképpen jelt adjak Veronikának, de hiába. Kintről nem érkezett válasz. Nagy nehezen nyomott el az álom. Irgalmatlanul rosszul aludtam, mindenféle borzalmas víziókat láttam, elgyötörve, csurom vizesen ébredtem. Kintről kinyitották a spalettát, s hirtelen verőfény világította meg a széles parasztszobát, ágyam felett a nagy szűzmária képet. — Kész a reggeli — szólt be csicsergő hangon Veronika. — Ébredj, te hétalvó! A verandán mosakodtam egy lavórban, és ott is borotválkoztam, a tükröt az egyik oszlopnak támasztva. Amikor Veronika egy pillanatra a hátam mögé állt, s figyelte, hogyan húzom le a borostámat, halkan azt kérdeztem tőle: — Miért nem jöttél be hozzám az éjszaka? Tekintete megrebbent. — Oda nem. A szüleim ágyában nem Jehet! Rámeredtem. Az járt az eszembe, hogy mi a fenének jöttem ide, amint tehetem, visszamegyek a városba. Valami ürügyet kellene kitalálni, hiszen badar módra azt ígértem neki, hogy együtt töltjük a három napot. Veronikát azonban nem zavarta elkomoruló tekintetem, mert mosolyogva mondta: — Ne légy türelmetlen. Majd mindent kipótolunk ... Szalonnás-rántottás reggeli után - kiültem a verandára, és nézegettem a virágos, gyümölcsfákkal teli udvart, amíg Veronika elmosogatott. Természetesen elszende- redtem, s talán két óra is eltelhetett. amikor Veronika tenyerét éreztem az arcomon, majd ajkának hűvösét. — Gyere! — mondta sejtelmes hangon, és húzott felfelé az öblös székből. Mire felocsúdtam, már a padlásra vezető létrán követtem őt. Fenn az egész teret szénahalom töltötte ki, ettől az illattól és Veronika combjáig felcsúszott szoknyájának látványától hirtelen megrészegedtem. ölelkezni kezdtünk, és soha olyan vadul nem csókolóztunk, mint ott fenn a szénapadláson. Csak később, amikor már elpilledve feküdtünk hanyatt a szénába, akkor jutott eszembe: — Az öregasszonyt hová tetted? — Elment a piacra. Tizenegy előtt nem jön haza. Ez úgy hangzott, mintha összebeszélt volna a nagynénivel. Bizonyára így is lehetett, mert amíg ott vendégeskedtünk, az egymást követő három napon ugyanebben az időben felmásztunk a létrán a szénapadlásra. A vidéki kirándulás után szokásom szerint késleltetni szándékoztam a folytatást. Újra a régi „szisztémával” kívántam kapcsolatunkat szabályozni. Nem értettem meg, hogy elkövetkezik egy pillanat, amikor a bevált sablonok érvénytelenné válnak. Veronikát a nap múlva. — Hogy vagy? — Köszönöm jól — feleltem, s igyekeztem titkolni meglepődésemet. szénapadlás megszabadította a passzivitástól, ö hívott fel néhány — Gyakran gondolok rád — mondta. — Én is — hazudtam kénytelen-kelletlen. — Várlak. Gyere el este. Ötöltem, hatoltam, hiszen már előre megbeszélt programom volt aznapra. Nem volt szükségem Veronikára, a végső tartalékra! Még néhányszor próbálkozott telefonhívással. egyre halványodó derűvel. Végül elkeseredve mondta: — Értem. Szerencsétlen dolog volt felhívni téged a szénapadlásra. Tudhattam volna. Azon a padláson ölelt meg először Benedek is ... Tudhattam volna, hogy így járok veled is! És letette a kagylót. Benedek a férje volt, aki elhagyta őt és vele együtt ifjúkori emlékeit. A történet ezen a ponton véget is érhetne. De nem ért véget. Hátravolt az epilógus, amit ma már, sok-sok esztendő után, tárgyilagosan leírhatok. Ez egyszer én lettem a sérült ember, akinek szüksége lett volna egy kis vigasztaló szóra. Látványos veszekedések, ingerült viták után szakított velem egy nő, akihez pedig ragaszkodtam volna. Egyik nehéz, gyötrődő pillanatomban felhívtam Veronikát, s igyekeztem felidézni azt a közvetlen, kissé cinikus hangot, amellyel vele érintkeztem: — Mit csinálsz most? Felugranék hozzád. hogy hozza el onnan a kocsit a ház elől. — Gyere — válaszolta Veronika a világ legtermészetesebb hangján. Ahogy az ajtóban fogadott udvarias, de "hűvös köszöntéssel, már sejthettem volna, hogy hibát követtem el. Benn a szobában most nem volt megterítve az asztal, ahogy régebben. Az asszony szótlanul bámult rám, várta, hogy mit mondok. — Nincs egy kis italod? — kérdeztem meglehetősen gyámoltalanul. — Nincs — felelte kurtán. — Ha akarsz inni, hozzál magadnak a lenti bisztróból. — Megyek — mondtam engedelmesen. holott akkor kellett volna elbúcsúzni tőle, egy ilyen fogadtatás után. A bisztróban már éppen zárták a pénztárt, tekintélyes borravalóval sikerült két deci vodkát kapnom egy colásüvegben. Veronika nem ivott, csak nézett rám komoran, egykedvűen. Én pedig az ital hatására elkezdtem mesélni, hogy állítottak fejre, milyen érzelmi viharokon mentem keresztül. Egyszerre csak Veronika félbeszakított: — Mindent megérdemeltél. Különben ne fáraszd magad, mert nem érdekel, hogy milyen bajok gyötörnek. Téged sem érdekelt soha az enyém. így hát kvittek vagyunk ! öntudatos hangja, rendíthetet- lensége szinte megszépítette. Veronika. a végső tartalék, íme fellázadt. Most éreztem igazán a csődöt, amikor igyekeztem könnyedén és hanyagul búcsút venni tőle. Ráadásul egy óra hosszat taxira vadásztam, mert ittasan nem mertem volán mellett ülni. Egy ismerősömet kértem meg, Összeállította: Rébtasy Ildik$
