Szolnok Megyei Néplap, 1984. július (35. évfolyam, 153-178. szám)

1984-07-21 / 170. szám

Nemzetközi körkép 1984. JÚLIUS 21. Néphatalom Lengyelországban A kéznyújtás politikája Hársfavirág illatú, boron- gós, de enyhe idővel foga­dott néhány héttel ezelőtt Varsó. Utcáin járva, mélyet szippantgatva a balzsamos levegőből, az ember hajla­mos némi gondolattársításra, az általánosabb légkört ille­tően is. Vajon hogyan élnek, miként élvezik a nyáreléji friss virágillatot a lengyelek? Csupán az utcaképből fele­lőtlenség volna súlyosabb következtetéseket levonni. Néhány szembetűnő jegy azonban így is beszédes. Kü­lönösen számomra, mivel alig két esztendő leforgása alatt harmadszor térhettem ide vissza. Jól emlékszem az 1982-es nyárra, nyolc hónap­pal a válságot visszaszorító szükségállapot bevezetése után. Az élet vérkeringése csalhatatlanul megindult már akkor is, és az üzletek valójában csaknem üres pultjairól nem hiányoztak a legalapvetőbb élelmiszerek. (Ami azért is nagy dolog, mert a válság időszakában csak némi konzervfélét, teát és ecetet kínáltak a boltok.) Ám akkor még a fővárosban, Gdanskban és néhány más helyen járva, a mindennapok ritmusát otromba tüntetések zavarták meg. Már tavaly októberben is jólesően látható volt, hogy lényegében a múlté lettek az utcai manifesztációk. És nem annyira az egészen termé­szetes rendőri intézkedések folytán (amelyek egyébként is nagyon mérsékeltek vol­tak és csak a legszüksége­sebb esetekre korlátozódtak), hanem a lakosság nagy ré­szének józan belátása révén. A legszemléletesebben azon a munkás aktívagyűlésen ta­pasztalhattam ezt, ahol Wojciech Jaruzelski és ven­dége. Kádár Jánosi találko­zott az egyik legnagyobb varsói gyár dolgozóival. Az ott megnyilvánult nagy ér­deklődést, a fogadtatás me­legségét és a bizalom légkö­rét nem lehet megrendezni. Azt mutatta; a lengyel tár­sadalom lényegesen elmoz­dult a holtpontról. Egyenes továbbfolytatását követhettem ennek nyomon a mostani, az elmúlt hetek­ben tett utamon. Méghozzá igen nagy társadalmi lépé­sét. Erre az időszakra estek ugyanis a tanácstag-választá­sok, melyet a PRON, a Nem­zeti Újjászületés Hazafias Mozgalma hirdetett meg. Mi­tagadás: az ellenzék is so­rompóba lépett, s a legkü­lönfélébb illegális módon buzdított a választások boj­kottjára. Szerette volna el­érni, hogy a lengyel nép nagy többsége egyáltalán ne járuljon az urnákhoz. A vá­lasz éppen az ellenkezője lett: a nagy többség, a la­kosságnak több mint három­negyede elment szavazni. Ami — függetlenül az egyéb­ként kedvező eredménytől — önmagában is szavazás, ál­lásfoglalás. A várakozás és a bizalom jegyében zajlottak le a vá­lasztások. A fővárosban és vidéken több körzetben nyi­latkoztak így maguk a vá­lasztók is, akikkel beszéltem. Aznap estére néhány hely­ről érkezett ugyan rendza­varás híre, de az volt az ál­talános, amit,magam is min­denütt láttam: higgadtan, nyugodtan jöttek az emberek a választóhelyiségekbe. Ma- gátólértetődő természetesség­gel léptek a fülkékbe, hogy aztán leadják a szavazato­kat. „Megszoktam, hogy sza­vazok” — mondta tartózko­dóan egy megkérdezett, de a jelenlegi helyzetben ez is pozitívumnak számít. S az a vélemény is amely így hang­zott: „Kell végre egy fix pont, ezért is jöttem szavaz­ni”. Ä fix pont most végülis a nemzeti megújulás program­ja, amelynek élén a Lengyel Egyesült Munkáspárt áll. Ezt kívánják társadalmi va­lósággá tenni. A számok nyelvén olvasva, már szá­mottevő eredményei jelent­Varsó óvárosának főterén újból nagy az idegenforgalom. A helyiekkel együtt sok külföldi fagylaltozik a napernyők alatt keztek. Az idén májusi ada­tok szerint a tavalyi május­hoz képest 6,4 százalékkal volt nagyobb az ipari terme­lés, az első öt hónapban pe­dig fél százalékkal megha­ladta az előirányzott szintet. Valamennyi iparágban job­ban nőtt az idén a terme­lés. mint tavaly, egyes ágak­ban 7—10 százalékkal felül is múlta. Lakást is többet adták át, mint tavaly, még­pedig négy és fél százalék­kal több család jutott új ott­honba. Azt tanúsítja mind­ez, hogy hónapról hónapra stabilabb a lengyel gazdál­kodás. Azzal a nyilvánvaló összefüggéssel, hogy egyre több dolgozó ember érti meg: csak munkával lehet kilábalni a nehézségekből, a kormány politikájának a tá­mogatásával. Most júliusban három esz­tendeje a LEMP rendkívüli, IX. kongresszusa meghirdet­te a célravezető utat, és egy­ben lerakta az új gazdaság- irányítás alapköveit. Orszá­gos és vajdasági vezetőkkel beszélgetve egyaránt emlé­keztettek rá, hogy akkor for­dult a párt a társadalomhoz á párbeszéd és az egyetértés javaslatával. Ez változatlanul érvényes és mindjobban ér­vényesül. Ám ennek része egyben a harc és a megál­lapodási. Hogyan kell ezt értelmez­ni? Amint ezt Wladislaw Lo- ranc, a LEMP Központi Bi­zottságának ideológiai osz­tályvezetője kérdésemre el­mondotta: harc az elszánt ellenfelekkel szemben, de egyetértés, megállapodás a legszélesebben értelmezett hazafias, segítőkész magatar- tásúakkal. A választóvonal: 1981. december 13-ika. „In­nen építjük föl a felejtés fa­lát, és csak az számít, hogy utána ki mit tesz. .Erre vi­szont nagyon figyelünk. Hí­vek voltunk és leszünk eh-' hez az elvhez”. Lengyelországszerte — Wojciech Jaruzelski szavai­ra utalva — „a kéznyújtás politikájának” nevezik ezt. A Walkür-művelet Merényletkísérlet Hitler ellen A háború ötödik esztende­jében, 1944. nyarán Hitler- Németország katonai helyze­te már kilátástalan. A ko­rábban is fasisztaellenes bal­oldali ellenállókhoz egyre több polgári csoport csatla­kozik. Köztük olyanok is, amelyek korábban támogat­ták a náci hatalmat: egyes nagytőkéskörök, magasrangú állami tisztviselők, diploma­ták és nem utolsó sorban a hadsereg egyes vezetői. A legjelentékenyebb ezek kö­zül a tartalékhadsereg Ber­lin Bendlerstrasse-ben szé­kelő főparancsnokságának tisztikara volt. Vezetőjük a 36 éves Klaus von Stauffen- berg gróf ezredes, á tarta­lékhadsereg törzsparancsno­ka. Magas képzettségű tiszt, aki kezdetben kritikusan, de lojálisán kiszolgálta a náci rezsimet, lassan azonban szembekerült Hitler háborús, elnyomó politikájával, majd következetes antifasiszta lett. Célul tűzte ki a náci-ura­lom felváltását egy polgári­demokratikus rendszerrel, s nem utolsó sorban a háború befejezését valamennyi fron­ton. Stauffenberg küldetése A tartalékhadsereget a Né­met Birodalomban a meg­szállt területeken állomáso­zó, kiképzés alatti vagy kie­gészítő egységek képezték. A Stauffenberg-csoport Hit­ler megölését tűzte ki elsőd­leges céljául. Kiegészítéskép­pen az esetleges belső nyug­talanság megelőzésére, azt tervezték, hogy Walkür-mű­velet fedőnéven a katonák veszik át a hatalmat Német­országban. Az összeesküvők a náci vezetők letartóztatá­Először Krakkóban hallot­tam, ahol Jan Czepiel, a vajdasági pártbizottság pro­paganda titkára hangsúlyoz­ta, hogy mindenkinek kezet nyújtanak, aiki hajlandó ezt tisztességesen viszonozni. El­sőként a munkások közötti befolyás visszaszerzésére tö­rekedtek. Sikerült? „Nem azt jelenti — mondta őszin­tén •—, hogy az összes mun­kás hurrá-optimista, de a többségük érti a céljainkat, és támogatja a párt által hirdetett kibontakozást”. Hasonlóan beszéltek erről a katowicei vajdasági párt- bizottság vezetői éppúgy, mint a PRON vajdasági el­nöke, aki azt fejtegette: „A mi mozgalmunk alapja, hogy megfelelő feltételeket te­remtsünk a társadalomban a szocialista építés céljai, el­vei megértéséhez. Ezt pedig nem lehet egyedül csak a kommunistákkal építeni”. A politikai gyakorlat állandó, maradandó eleme tehát a „kéznyújtás”, amely semmi­képpen nem kérészéletű, ha­nem minden téren a tartós megegyezést segíti. Űjabb erőpróba elé állít­ják e politikát ezek a hetek, amikor a soronkövetkező lé­pést teszi meg a lengyel tár­sadalom: a népi hatalom megszületésének negyvenedik évfordulóját ünnepli. Lőkös Zoltán sát és a nácipárt megbénítá­sát tűzték ki célul. Ideigle­nes államfőt és kormányt akartak létrehozni és mie­lőbb választásokat tartani. A Hitler elleni merényletet csak olyan személy hajthat­ta végre, aki hivatalból érintkezhetett vele: ez pedig csak Stauffenberg lehetett. Az afrikai fronton megsebe­sült, félkarú, félszemű ezre­des feladatául tűzték ki, hogy a Berlintől 600 km-re fekvő Rastenburg melletti Farkasveremnek nevezett fő­hadiszálláson bombamerény­lettel végezzen Hitlerrel. A másik feladat az volt, hogy a Birodalmi Parancsnoki Központot a lehető leghosz- szabb ideig elvágják a kül­világtól. Ezért az összeskü- vésben ugyancsak részes Fellgiebel tábornokot, a fő­hadiszállás hírszolgálati iro­dájának vezetőjét kötelezték, hogy minden távközlési le­hetőséget bénítson meg, a Bendler utcát pedig tájékoz­tassa a merénylet sikeréről. Harmadikként, a merénylet után, adják ki a parancsot a Walkür-művelet végrehajtá­sára. Bunker helyett barakkban Stauffenbergnek már júli­us 6-án, 11-én vagy 15-én jelentkeznie kellett volna Hitlernél, hogy jelentést te­gyen az újonnan felállított hadosztályok helyzetéről. Különböző okok miatt erre csak 20-án kerülhetett sor. Stauffenberg segédtisztjével, von Haeften-nel délelőtt 10 óra 30 perckor megérkezett a főhadiszállásra. A számítá­sokat részben keresztülhúzta a fogságából nemrég kisza­badított Mussolini olasz fa­sisztavezér bejelentett láto­gatása. Emiatt korábbra hoz­ták és rövidebbré szabták a Hitlernél lefolytatandó meg­beszélést és az értekezletet A hadbíróság több mint ötezer embert ítélt halálra Négy évtized az első vonalban „Hogyan kell folytatni a külpolitikát olyankor , ami­kor ennyire nyilvánvalóan különbözőek és ellentétesek a nemzetközi politika fő irányvonalai? Talán egysze­rűen meg kell haragudni, be kell csapni az ajtót és nem kell időt és erőt fecsé­relni arra, hogy tárgyaláso­kat folytassurik a világszerte tapasztalható feszültségért felélős nyugati hatalmakkal? Vagy talán mégis fel kell vetni a megérlelődött prob­lémákat és sürgetni megol­dásukat — a népek támoga­tására, az összes békeszerető erők segítségére támaszkod­va, együttműködve a polgári tábor azon erőivel, amelyek megértik a nemzetközi kap­csolatok egészségessé tételé­nek szükségességét. Csakis a második szemlélet a helyes.” Ezek a megállapítások ma is elhangozhatnának. Való­jában azonban csaknem két évtizeddel korábbiak: az SZKP XXIII. kongresszusán mondta el e mondatokat Andrej Gromiko külügymi­niszter, aki akkor már egy évtizede állt az ország dip­lomáciai apparátusának élén. Ezt a politikát képviseli fo­lyamatosan, már több, mint négy évtizede azokon a posztokon, ahová az SZKP és a szovjet kormány megbí­zásából- került. A belorussziai Gomel kör­nyéki szegényparaszti csa­ládban, 1909-ben született fi­atalember alighanem soha - sem gündolt ifjú korában ar­ra, hogy a diplomácia lesz munkaterülete. Agrárközgaz­dásznak készült, a minszki főiskolán tanult, s 23 éves korában aspiránsként került a mezőgazdaság kérdéseivel foglalkozó kutatóintézetbe. Képességei azonban hamaro­san új pályára terelték. 1936 - ban már a Tudományos Aka­démia közgazdaságtudomá­nyi folyóiratának szerkesztő­ségi titkáraként szerez szé­leskörű nemzetközi ismere­teket. Három év múlva új munkakörbe hívják: a külü­gyi népbiztossági állomány­ba kerül, s azonnal az Egye­sült Államokkal foglalkozó osztályon kap megbízatást. Rövid diplomáciai gyakorlat után a Szovjetunió washing­toni nagykövetségének taná­csosa lesz, majd 1943-ban már a nagykövetség vezeté­sével bízzák meg. A szovjet küldöttség tagja a jaltai és a berlini konferencián, kép­viselte országát az ENSZ létrehozásánál, majd a Biz­tonsági Tanácsban. 1947-ben nevezik ki kül­ügyminiszterhelyettessé, s — azt a rövid időt leszámítva, amíg a-4ondoni nagykövetsé­get vezette — munkahelye ezután már Moszkva. 1953- ban a miniszter első helyet­tese, 1957 -ben pedig külügy­miniszter lesz. Közben bevá­lasztják az SZKP Központi Bizottságába, először póttag­nak, majd 1956-ban — a XX. kongresszuson — tagnak. 1973-ban lesz tagja a párt legfelsőbb vezető testületé­nek, a Politikai Bizottság­nak, tavaly pedig első mi­niszterelnök -helyettessé is kinevezik. E négy évtized alatt a vi­lág minden országában meg­ismertég Gromiko nevét — és nagyon > sok országban személyesen őt is. Szinte nincs a világon olyan ma­gasrangú államférfi, aki ne találkozott volna vele, ne folytatott volna vele tárgya­lásokat. Gromiko következetesen képviseli a Szovjetunió ál­láspontját és ennek megfe­lelően határozottan és szívó­san keresi mindig a lehető­séget arra, hogy megtalálják a közös érdekeket, a mege­gyezés alapjait. Aligha akad jobb ismerője a nemzetközi kapcsolatoknak, a békéért vívott küzdelem lehetőségei­nek, hiszen évtizedeken át képviselte ezt a politikát az első vonalban. . Tárgyaló- partnerei kemény ellenfél­nek tartják, de tisztelik mélyreható tudását, kima­gasló diplomáciai érzékét. Összeállította: Majnár József nem a szokásos vezéri bun- k< i ben, hanem a mellette lé­vő barakképületben tartot­ták. Márpedig Stauffenber- gék robbanóanyagainak nem volt vas-köpenyük, így re- peszek sem keletkeztek. Megsemmisítő erejük kizáró­lag a robbanás okozta lég­nyomásból állt volna, ami az ablaktalan betonbunkerben az ott tartózkodó valameny- nyi személyt elpusztította volna. A deszkabarakk és annak nyitott ablaka mega­kadályozta ezt a hatást. Stauffenberg — Hitler, rövid üdvözlése után — aktatáská- • ját a nácivezér helyéhez közel az asztal alá helyezte, majd azzal, hogy még egy fontos telefonértesítést vár, eltávozott a helyiségből. Az autójában várakozó szárny- segédjéhez sietett, és figyel­ték a robbanást. 12 óra 42 perckor hatalmas dörrenés hallatszott, lángnyelvek csaptak fel az épületből. Ab­ban a hitben, hogy Hitler nem élte túl a merényletet, Stauff enbergék sietve el - hagyták a főhadiszállást, s 13 óra 15 perckor már repül­tek vissza Berlinbe. Elmaradt a hírzárlat Stauffenberg nem tudhatta, hogy a Hitler mellett álló Brand ezredes — az asztal­hoz közelítve — véletlenül belerúgott az aktatáskába, s mert útjában volt, azt egy távolabbi helyre áttette. Fell- giebel tábornok a robbanást követően megdöbbenve lát­ta, hogy a lőportól fekete, gyengén vérző Hitler, tépett ruhában, Kelteire támasz­kodva, élve tápászkodik fel a romok alól. (Brand és há­rom társa meghalt, többen megsebesültek.) Fellgiebel megzavarodott és nem adta ki a parancsot a hírzárlatra, így Goebbels, Hitler berlini helytartója röviddel 13 óra után már értesült a sikerte­len merényletről. Intézke­dett, hogy a dolog egyelőre maradjon titokban. A Bedler-strasse-i főpa­rancsnokság tisztjei csak 16 óra körül értesültek a tör­téntekről. Elhatározták, hogy minden körülmények között megindítják a Walkür-mű- veletet. Az alakulatok azon­ban csak nehezen jöttek mozgásba, így a főváros fon­tos stratégiai pontjai elleni meglepetésszerű támadás nem járt sikerrel. A rádióál­lomást ugyan elfoglalták, de az adást nem tudták megza­varni. Goebbels 18 óra 45- kor akadálytalanul beolvas­hatta a jelentést a történtek­ről és arról, hogy Hitler él. A megtorlás A bejelentés után a Wal- kür-műveletben mozgósított alakulatok érintkezésbe lép­tek a főhadiszállással, ahon­nan az eddigiekkel homlok- egyenest ellenkező parancsot kaptak. Az összeesküvők ki­látástalan helyzetbe kerültek. A berlini városparancsnok­ság az őrzászlóalj parancs­nokát, Remer őrnagyot, a fa­natikus nácit bízta meg az­zal, számolja fel a Bendler- strasse-i összeesküvő köz­pontot. A késő esti órákban véget ért a Walkür-művelet. Sta- uffenberget és barátait 23 óra-körül hivatali szobáik7 ban letartóztatták. Az azon­nal összehívott hadbíróság mindnyájukat halálra ítélte és éjfélkor ki is végezték őket. Ezt követően megindult a kíméletlen megtorlás a szé­leskörű összeesküvés részt­vevői ellen. A kivégzések a háború végéig folytak. Gáti István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom