Szolnok Megyei Néplap, 1984. június (35. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-09 / 134. szám

8 ani .kilencéves volt, nagyfejű, és imádta az édesanyját. Kilencéves volt, mint a csodákat hívő emberek mindig. Apja az istenek honá­ba disszidált, ahonnan nincs visszatérés — hát anyjáért rajongott helyette is, és arról áb­rándozott, hogy megmentheti egy­szer. Képzeletében hol lángra lobbant a ház, hogy ő élete kockáztatásá­val. ölben hozza ki édesanyját, hol banditák törtek a városra, akiket egyedül ■ kellett visszavernie. De hiába edzette indiánregényeken a szívét, hiába ajzotta pattanásig az íját, apja elfeledett, érthetetlen Naplóját olvasgatva újra és újra vacogó kisfiúvá vált. „Apa mindig szomorú volt?” „Nem, kisfiam, nem”. „De amit ír, nagyon szomorú.” „Honnan tu­dod?” „Nálam van a Naplója.” „Neked még nem szabadna azt el­olvasnod.” „Miért volt szomorú?” „Tudod, néha elkeseredett.” „Néha mindenki elkeseredik, igaz?” „Igen, kisfiam.” „És miért ír mindig a Csuka-tóról?” „Ott ismerkedett meg velem.” ... nem tudom, mi szívta ki a türelmet abból a napsütés-neveté- sű lányból, aki a feleségem... a Tó egykori ezüstje, ami szertetük­rözte jókedvét, ólomszínűvé vált, mozdulatlanná... az iszap a part­ra csap, és én már nem találok vissza a szavaink forrásához.. és én már nem tudok megtisztulni az emlékekben, újjáteremtve ezzel a jelent... Dani aznap is rettenthetetlen hős volt. amikor a szirénázó mentőau­tó megérkezett: az orvosok azon­ban már csak egy tehetetlen kis­fiút láttak az anyja mellett térdel­ni. Gyors, pattogó szavak repked­tek, amilyenekkel Dani szokta megfélemlíteni az ellenségeit —, de most hiába könyörgött, hiába kiabált a rettenthetetlen hős, egye­dül maradt a? üres lakásban. Hogy elűzze félelmét, föl-alá járkált, ahogy apjától látta, aztán, ahogy apjától látta, ágyba bújt. ... Talán azt szerette volna, ha hozzásúlyosodom... ha rám is rámrakódnak a hétköznapok, és le­húzzák a karomat, mint a teli be­vásárlószatyrok ... félek, hogy mert a fiam engem formáz, gyű­lölete ellene is fordul... rá is-ki- terjeszti, mintha fekete szárnva nőtt volna... a keserűség föld re­vert varjúja gubbaszt mór régóta a szemében... „Mi az a Csuka-tó, anya?” „Egy régi bányató, kisfiam.” „Messze van?” „Messze.” „Ti mért jártatok oda?” „Talán, hogy a bátorságun­kat bizonyítsuk.” „Egyszer el kell oda mennem, anya.” „A Csuka-tó hideg és mély, kisfiam.” „Apa azt írja, ezüstből van.” „A Csuka-tó hideg és mély, fiam.” Sokáig vergődött, míg el tudott aludni végre. Össze-össze-koccant a foga, de maga sem tudta, a hi­Irodalom, művészet 1984. JÚNIUS 9. degtől-e vagy az üres gyógyszeres­fioláktól. Moccanni sem mert, úgy érezte, valaki áll mögötte, s ha megmozdul, azzal elárulja magát. Apró kupacba hordta össze az álom, s a Napló a Csuka-tó vizé­ben lebegett ............furcsa, különös á lmom volt a Tóról... ijesztő, sö­tét alagút az erdei ösvény. .. két kisfiú tapossa a havat.. . vacognak mindketten, de letagadják maguk előtt is, úgy nógatják egymást... amikor végre a tiltott tóhoz érnek, csalódottan látják, hogy befagyott a víz... — Pedig azt hittem, megleshet­jük — pityeredett el az egyik. — Apu biztosan megver otthon. — Te mondtad, hogy jöjjünk! — kiáltotta dühösen a másik. — Te Deák Mór: Csuka-tó mondtad, hogy alkonyaikor látni lehet a Csuka-királyt! ... megrándultam álmomban, szerettem volna fölébredni... sze­rettem volna, ha nem folytatódik többé semmi... Megrándul álmában, szeretne fölébredni. Szeretné, ha nem foly­tatódna többé semmi. Megrándul, de az álom örvénye beszippantja, hiába kapálózik erőtlen mozdula­tokkal, hiába üt ki verejték a haja tövén. ... stég ... korhadt, megrepedt deszkák, vízbe csúszott palló ... először Dani, aztán a másik me­részkedik rá ... jég ... sikoly, a fiam megcsúszik ... a másik futá­sa ... esze-veszett. félőrült futá­sa ... ujjak... fogást kereső uj­jak ... látom, és nem tudok segí­teni ... a zokogás, amikor végül partot ér... a húsba maró hideg, az alkony... az ijedtség, az úszni nem tudás... a menekülés, keresz­tül az erdőn ... s a zokogás otthon, a zokogás... „Voltam a Csuka-tón, anya.” „Tudom, kisfiam.” „Tudtad, hogy elmegyek, ugye?” „Igen, kisfiam.” „Azért, mert ott ismerkedtetek meg.” „Meg azért, mert nem en­gedtelek.” „Majdnem meghaltam, anya!” „Mért fordulsz el?! Majd­nem meghaltam!” Most, most végre fölébred. Fá­zik, de csurom víz a teste. Fél, de érzi, hogy előbb-utóbb el kell mennie a Tóhoz. Felöltözik, az is­kolatáska húzza a kezét. Két órá­val a tanítás kezdete előtt már bent ül az osztályban. „Mi baj, anya? „Tudod. Néha mindenki elkeseredik.” „Én megvé- delek bárki ellen!” „Jól van, kis­fiam.” „De ha nem mondod meg, mi baj, nem tudok segíteni.” „Nincs semmi baj, fiam.” „Te nem szeretsz engem, anya? Mért nem szeretsz te engem?!” ... ki az, aki még adni tud ... mindegy, mit, csak ingyen, mert még vagy már nem megvásárolha­tó... talán a költők?... a költők koporsóból beszélnek mindig... a szerelem koporsójából, a barátság koporsójából... ha felujjongnak, az is csak olyan, mintha fekete ruhában örülne valaki... jaj, ha elmegyek, levetett gönceimet rá ne adja a fiamra ... A portás nem engedte be. — Ma nincs látogatás — mond­ta kimérten —, kisgyerekek meg, pláne felügyelet nélkül, amúgyse mehetnek be. — Tudja mi maga? — kiabálta a kisfiú, csak el ne sírja magát. — Egy hülye hólyag! Hülye hólyag! Hülye hólyag! „Sokan haltak meg a Csuka-tó­ban, anya?” „Sokan, kisfiam.” „Ti is?” „Apád igen. És lehet, hogy én is. Igen. lehet.” „De én nem!” „Hál istennek, te nem.” „Mert erős va­gyok és bátor, igaz, anya?” „Igaz, de azért ne menj el oda.” Talált egy rést a kerítésen, be­dobta az iskolatáskáját, utánamá­szott. — Anyukámat keresem — szólí­totta meg az egyik nővért. — Po­gány Dánielné. Sok gyógyszert vett be tegnap. Véletlenül. A nővér rámosolygott. megsímo- gatta a fejét. — Gyere — fogta kézen a kis­fiút. Az öröm. A szégyen. „Hogy kerülsz ide?” „Bemász­tam.” „Ne haragudj rám, fiam.” „Nem haragszom, anya.” „Hívd el a nagymamát.” „Jó, elhívom.” „Mi ez rajtad?” ,Apa orkánja.” „De hi­szen borzasztó nagy!” „Nem baj. Legalább jó kényélmes.” „Na gye­re, feltűröm az ujját.” „Jobban vagy. anya?” „Jobban. És most eredj haza.” „Anya! Tudod, hogy én bárki ellen megvédelek! Ugye, ugye tudod?!” „Tudom, Dani. Na eredj, eredj.” alán félnem kéne a Csuka-tótól... talán nevetséges, hogy mi mindent jelent nekem az a tó... jobb lett volna, ha megismerem a tengert... talán ak­kor nem nőne ekkorára éjjelente a tó... talán megtalálom még a partján azt a régi-régi lányt... hiszen én jól tudok úszni... na­gyon jól... „Te tudsz úszni, anya?” „Nem tudom. Valamikor tudtam.” „Mért csináltad ezt? Azt mondták, meg akartál halni.” „Mondtam, hogyne haragudj,” „Mikor jössz haza, anya?” „Nem tudom. Na eredj, menjél, és hívd el a mamát.” De Dani nem hazafelé indult. Most. Most sikerülnie kell, gon­dolta. s megszaparázta a lépteit. ... ijesztő, sötét alagút az erdei ösvény... Réti Zoltán: Anyaság Hunyadi István: Dömösi ceruzavázlat Mielőtt elköszönnék tőletek, lássam rejtek-völgyeid, habzó patakjaid s az olvadó-szemű kamaszt, ki én lehettem, velem kószált apám is, aprózva kurta lépteit, a fák hajában piros-arany kaláris, Itt állt a templom, ótorony, fahíd a szárazérrel, balhézt a Vadálló Kövek, hinnéd leszakadóban, odább a Rám-patak zuhog, a szirtfal összehajlik, hol mordul csörtetése, emlékszel, apám, a tompa dobverésre mellünk alatt, amíg büszkén dobbant a láb? Ki tudná melyikünk volt e róhajtásban vidámabb? Ránk permet esőzött, terítve könnyű fátylat, lehet-e nálunk boldogabb szegény? Fiú botorkál sírja felé, az apa halhatatlan, magánya sem riasztja, kis jelre vár, fülel, ha szólítom, megintcsak útra kel. Donkó László: Dinnyetor Kubikusok és cigányok. Ott cseperedtem fel közöttük. Im­már negyedszázada máshová vetett a sors szülőfalumból, mégis az orromban érzem a jellegzetes szagokat, hallom a zajokat lassan megkopó dob­hártyámon. Boldogtalanok. Mindig szo­morú szeműek voltak, és éhe­seik. A cigánykölykökkel a- vásártéren együtt bűvöltük a harisnyaszárba gyömöszölt rongylabdát. Sokszor gyönyör­ködtem, hogyan pilinckáznak hosszú percekig a madzaggal sűrűn átkötött rongygolyóval. A tét a zsíros kenyér volt, amit anyámtól kaptam, ami ott hevert fő helyen, a sapka­kapufa tövében, arra várva, hogy aki .győz, az megegye jó-~ ízűén. A kubilktusfiúk sohasem kér­tek az ételeimből, amiből ne­kem a szerencse valamivel többet juttatott. Annál büsz­kébbek, rátartibbak voltak. Szegény vagyok, de nem alá­zom meg magam a kérincsé- iéssel — ezt sugározta mindig a szemük. Ha törtem a karéj­ból, és szó nélkül átadtam ne­kik. elfogadták. Sosem kö­szönték meg. Én meg nem is vártam (köszönetét, természe­tesnek vettem a dolgot. Apám fűszeres volt a kubi­kusnegyedben, a cigányváros peremén. Az 1943-es nyáron a szom­széd uradalom hatalmas díny- nyetábláin az augusztusi de­rűvel megérett a rengeteg cir­kos görögdinnye. Az uraság a maradékot, ami azért volt vagy két vagonnyi, egyben el­adta apámnak, aki valamiféle üzletet sejtett a dologban. A dinnye vagonba került, a vici­nális elzötylkölte a szomszéd uraság földjéről, aztán a zöld mohával vastagon begyepese­dett, nádzsúpos pincénkbe raktuk be egymás hegyére-há- tára. Volt vagy ezer darab. Igaz haverom kettő volt: Misi és Jancsi. Misi az orrá­ból dünnyögött, mindig tak- nyos volt, a legmelegebb nyá­ron is az orrát fújkálta. Jan­csinak nem volt semmi baja, csupán olyan cinege volt, mint az őszapó a rideg téli gallyon. Azokban a napokban a lan­gyos augusztusi szellő mindig orrcsdklandó dinnyeillatot so­dort a pincénk irányából az udvarra, ki az útra. csalogatva a csíkos darazsaikat, meg a ke­vés pénzű vevőket. No, meg minket! Mi hárman nem so­káig kérettük magunkat. Egyenként osontunk a boltaj­tó mögé, ahonnan aztán egy ugrással lejutottunk a hűs pincébe. Vagy inkább fel a görögdinnyék halmos hátára, mivel tele volt púpozva velük a nagy verem. Hamarosan mind a hárman megnyergel- tünfc egy-egy jókora görgőt. Napóleon nem ülhetett büsz­kébben paripája hátán, mint ahogy mi a dinnyéken csü­csültünk. Ne feledjük, azok a dinnyék még tizenöt, húsz ki­lót nyomtak, akkoriban a nagy dinnye volt a keresett diny- nye. Szóval rettenetesen elé­gedettek voltunk. Ez a renge­teg mosolygós, zöld .héjú gö- rör-jdinnye most mind a miénk! Misa a gyönyörűségtől elordí- íotta magát: Zabáljuk fel az egészet! Ér­titek, mindet! Zabáljuk! — adtam enge­délyt. Előhúztam az ingde­rékból a kenyérszelő késünket, és ünnepélyesen átnyújtottam János barátomnak. János lékelt. Először azt, aminek a hátán oly büszkén trónolt. Beledöfte a hegyes kést a behemót dinnyébe, csak úgy fröcskölődött mézes vére. A jókora léket nekem nyújtot­ta. Megkóstoltam. — Vacak! — mondtam mél­tósággal. — Másikat! Lékelte a másikat. Vacak! A harmadikat. Vacak! A sokadi­kat. — Vacak! — üvöltöttük mind a hároman á dinnyeha- rapásitól tele szájjal egyszerre. — Egyszerűsítsük a dolgot! — javasolta röhögve Misa. Az­zal az egyik testes dinnyét odayágfa a pince lejárati lépcsőjéhez. Nagyot reccsenve eset darabokra. Puszta kézzel, puszta szájjal téptük, faltuk a cukorédes gyümölcsdarabokat. Bár egy sem volt egyre telítődő bendőnkndk, elég édes. Egyre szaporodtak körülöttünfc az ál­dozatok. Fröcskölődött vérvö­rös levük klottgatyánkra, me­zítelen felsőtestünkre. Csöpö­gött az állunkról, marta a sze­münket. Egy idő után már nem is faltunk, csak vágtuk a failépcsőhöz, s mezítlábasán, indiánüvöltést hallatva ugrál­tunk az ikrás dinnyecafatok­ban Nagyokat csúsztunk a dinnyehéjon. Aztán már csak arra emlék­szem, felnyílt a pinoeajtó, a fénytől elvakultan kaptuk ke­zünket szemünk elé. Az anyám szeme szomorodott rám az erős fény mögül. Egy gyors fej fordítással elnézett a bolt felé, és látva, hogy apám az ajtóra kiaggatott lóistrángokat rendezgeti, gyorsan visszafor­dult hozzánk, intett, hogy ki­felé. Kezében egy szárítókötél­darab lógott szárnyaszegetten, aztán megemelkedett, és a há­tunkra csapott néhányszor, csak úgy, ahogy az ölyv nem éhesen, tessék-lássék módon rácsap a kiscsibére. Akkor kaptam ki egyetlen egyszer anyámtól. De az is lehet, ha apám, szigorú apám nem állt volna éppen, a bolt előtt, ak­kor. .. Ám a dinnyefalásból szálló­ige lett. Ha valamelyikőnk ki­vitt a vásártérre egy jókora zsíros vagy cukros kenyeret, jókedvűen elrikkantotta ma­gát; „Faljuk fel az egészet?” „Faljuk!” — üvöltöttük rá egyszerre mindannyian, s úgy ettük a másnapos kenyeret, mint az egyszeri mézédes gö­rögdinnyét.

Next

/
Oldalképek
Tartalom