Szolnok Megyei Néplap, 1984. június (35. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-09 / 134. szám
8 ani .kilencéves volt, nagyfejű, és imádta az édesanyját. Kilencéves volt, mint a csodákat hívő emberek mindig. Apja az istenek honába disszidált, ahonnan nincs visszatérés — hát anyjáért rajongott helyette is, és arról ábrándozott, hogy megmentheti egyszer. Képzeletében hol lángra lobbant a ház, hogy ő élete kockáztatásával. ölben hozza ki édesanyját, hol banditák törtek a városra, akiket egyedül ■ kellett visszavernie. De hiába edzette indiánregényeken a szívét, hiába ajzotta pattanásig az íját, apja elfeledett, érthetetlen Naplóját olvasgatva újra és újra vacogó kisfiúvá vált. „Apa mindig szomorú volt?” „Nem, kisfiam, nem”. „De amit ír, nagyon szomorú.” „Honnan tudod?” „Nálam van a Naplója.” „Neked még nem szabadna azt elolvasnod.” „Miért volt szomorú?” „Tudod, néha elkeseredett.” „Néha mindenki elkeseredik, igaz?” „Igen, kisfiam.” „És miért ír mindig a Csuka-tóról?” „Ott ismerkedett meg velem.” ... nem tudom, mi szívta ki a türelmet abból a napsütés-neveté- sű lányból, aki a feleségem... a Tó egykori ezüstje, ami szertetükrözte jókedvét, ólomszínűvé vált, mozdulatlanná... az iszap a partra csap, és én már nem találok vissza a szavaink forrásához.. és én már nem tudok megtisztulni az emlékekben, újjáteremtve ezzel a jelent... Dani aznap is rettenthetetlen hős volt. amikor a szirénázó mentőautó megérkezett: az orvosok azonban már csak egy tehetetlen kisfiút láttak az anyja mellett térdelni. Gyors, pattogó szavak repkedtek, amilyenekkel Dani szokta megfélemlíteni az ellenségeit —, de most hiába könyörgött, hiába kiabált a rettenthetetlen hős, egyedül maradt a? üres lakásban. Hogy elűzze félelmét, föl-alá járkált, ahogy apjától látta, aztán, ahogy apjától látta, ágyba bújt. ... Talán azt szerette volna, ha hozzásúlyosodom... ha rám is rámrakódnak a hétköznapok, és lehúzzák a karomat, mint a teli bevásárlószatyrok ... félek, hogy mert a fiam engem formáz, gyűlölete ellene is fordul... rá is-ki- terjeszti, mintha fekete szárnva nőtt volna... a keserűség föld revert varjúja gubbaszt mór régóta a szemében... „Mi az a Csuka-tó, anya?” „Egy régi bányató, kisfiam.” „Messze van?” „Messze.” „Ti mért jártatok oda?” „Talán, hogy a bátorságunkat bizonyítsuk.” „Egyszer el kell oda mennem, anya.” „A Csuka-tó hideg és mély, kisfiam.” „Apa azt írja, ezüstből van.” „A Csuka-tó hideg és mély, fiam.” Sokáig vergődött, míg el tudott aludni végre. Össze-össze-koccant a foga, de maga sem tudta, a hiIrodalom, művészet 1984. JÚNIUS 9. degtől-e vagy az üres gyógyszeresfioláktól. Moccanni sem mert, úgy érezte, valaki áll mögötte, s ha megmozdul, azzal elárulja magát. Apró kupacba hordta össze az álom, s a Napló a Csuka-tó vizében lebegett ............furcsa, különös á lmom volt a Tóról... ijesztő, sötét alagút az erdei ösvény. .. két kisfiú tapossa a havat.. . vacognak mindketten, de letagadják maguk előtt is, úgy nógatják egymást... amikor végre a tiltott tóhoz érnek, csalódottan látják, hogy befagyott a víz... — Pedig azt hittem, megleshetjük — pityeredett el az egyik. — Apu biztosan megver otthon. — Te mondtad, hogy jöjjünk! — kiáltotta dühösen a másik. — Te Deák Mór: Csuka-tó mondtad, hogy alkonyaikor látni lehet a Csuka-királyt! ... megrándultam álmomban, szerettem volna fölébredni... szerettem volna, ha nem folytatódik többé semmi... Megrándul álmában, szeretne fölébredni. Szeretné, ha nem folytatódna többé semmi. Megrándul, de az álom örvénye beszippantja, hiába kapálózik erőtlen mozdulatokkal, hiába üt ki verejték a haja tövén. ... stég ... korhadt, megrepedt deszkák, vízbe csúszott palló ... először Dani, aztán a másik merészkedik rá ... jég ... sikoly, a fiam megcsúszik ... a másik futása ... esze-veszett. félőrült futása ... ujjak... fogást kereső ujjak ... látom, és nem tudok segíteni ... a zokogás, amikor végül partot ér... a húsba maró hideg, az alkony... az ijedtség, az úszni nem tudás... a menekülés, keresztül az erdőn ... s a zokogás otthon, a zokogás... „Voltam a Csuka-tón, anya.” „Tudom, kisfiam.” „Tudtad, hogy elmegyek, ugye?” „Igen, kisfiam.” „Azért, mert ott ismerkedtetek meg.” „Meg azért, mert nem engedtelek.” „Majdnem meghaltam, anya!” „Mért fordulsz el?! Majdnem meghaltam!” Most, most végre fölébred. Fázik, de csurom víz a teste. Fél, de érzi, hogy előbb-utóbb el kell mennie a Tóhoz. Felöltözik, az iskolatáska húzza a kezét. Két órával a tanítás kezdete előtt már bent ül az osztályban. „Mi baj, anya? „Tudod. Néha mindenki elkeseredik.” „Én megvé- delek bárki ellen!” „Jól van, kisfiam.” „De ha nem mondod meg, mi baj, nem tudok segíteni.” „Nincs semmi baj, fiam.” „Te nem szeretsz engem, anya? Mért nem szeretsz te engem?!” ... ki az, aki még adni tud ... mindegy, mit, csak ingyen, mert még vagy már nem megvásárolható... talán a költők?... a költők koporsóból beszélnek mindig... a szerelem koporsójából, a barátság koporsójából... ha felujjongnak, az is csak olyan, mintha fekete ruhában örülne valaki... jaj, ha elmegyek, levetett gönceimet rá ne adja a fiamra ... A portás nem engedte be. — Ma nincs látogatás — mondta kimérten —, kisgyerekek meg, pláne felügyelet nélkül, amúgyse mehetnek be. — Tudja mi maga? — kiabálta a kisfiú, csak el ne sírja magát. — Egy hülye hólyag! Hülye hólyag! Hülye hólyag! „Sokan haltak meg a Csuka-tóban, anya?” „Sokan, kisfiam.” „Ti is?” „Apád igen. És lehet, hogy én is. Igen. lehet.” „De én nem!” „Hál istennek, te nem.” „Mert erős vagyok és bátor, igaz, anya?” „Igaz, de azért ne menj el oda.” Talált egy rést a kerítésen, bedobta az iskolatáskáját, utánamászott. — Anyukámat keresem — szólította meg az egyik nővért. — Pogány Dánielné. Sok gyógyszert vett be tegnap. Véletlenül. A nővér rámosolygott. megsímo- gatta a fejét. — Gyere — fogta kézen a kisfiút. Az öröm. A szégyen. „Hogy kerülsz ide?” „Bemásztam.” „Ne haragudj rám, fiam.” „Nem haragszom, anya.” „Hívd el a nagymamát.” „Jó, elhívom.” „Mi ez rajtad?” ,Apa orkánja.” „De hiszen borzasztó nagy!” „Nem baj. Legalább jó kényélmes.” „Na gyere, feltűröm az ujját.” „Jobban vagy. anya?” „Jobban. És most eredj haza.” „Anya! Tudod, hogy én bárki ellen megvédelek! Ugye, ugye tudod?!” „Tudom, Dani. Na eredj, eredj.” alán félnem kéne a Csuka-tótól... talán nevetséges, hogy mi mindent jelent nekem az a tó... jobb lett volna, ha megismerem a tengert... talán akkor nem nőne ekkorára éjjelente a tó... talán megtalálom még a partján azt a régi-régi lányt... hiszen én jól tudok úszni... nagyon jól... „Te tudsz úszni, anya?” „Nem tudom. Valamikor tudtam.” „Mért csináltad ezt? Azt mondták, meg akartál halni.” „Mondtam, hogyne haragudj,” „Mikor jössz haza, anya?” „Nem tudom. Na eredj, menjél, és hívd el a mamát.” De Dani nem hazafelé indult. Most. Most sikerülnie kell, gondolta. s megszaparázta a lépteit. ... ijesztő, sötét alagút az erdei ösvény... Réti Zoltán: Anyaság Hunyadi István: Dömösi ceruzavázlat Mielőtt elköszönnék tőletek, lássam rejtek-völgyeid, habzó patakjaid s az olvadó-szemű kamaszt, ki én lehettem, velem kószált apám is, aprózva kurta lépteit, a fák hajában piros-arany kaláris, Itt állt a templom, ótorony, fahíd a szárazérrel, balhézt a Vadálló Kövek, hinnéd leszakadóban, odább a Rám-patak zuhog, a szirtfal összehajlik, hol mordul csörtetése, emlékszel, apám, a tompa dobverésre mellünk alatt, amíg büszkén dobbant a láb? Ki tudná melyikünk volt e róhajtásban vidámabb? Ránk permet esőzött, terítve könnyű fátylat, lehet-e nálunk boldogabb szegény? Fiú botorkál sírja felé, az apa halhatatlan, magánya sem riasztja, kis jelre vár, fülel, ha szólítom, megintcsak útra kel. Donkó László: Dinnyetor Kubikusok és cigányok. Ott cseperedtem fel közöttük. Immár negyedszázada máshová vetett a sors szülőfalumból, mégis az orromban érzem a jellegzetes szagokat, hallom a zajokat lassan megkopó dobhártyámon. Boldogtalanok. Mindig szomorú szeműek voltak, és éheseik. A cigánykölykökkel a- vásártéren együtt bűvöltük a harisnyaszárba gyömöszölt rongylabdát. Sokszor gyönyörködtem, hogyan pilinckáznak hosszú percekig a madzaggal sűrűn átkötött rongygolyóval. A tét a zsíros kenyér volt, amit anyámtól kaptam, ami ott hevert fő helyen, a sapkakapufa tövében, arra várva, hogy aki .győz, az megegye jó-~ ízűén. A kubilktusfiúk sohasem kértek az ételeimből, amiből nekem a szerencse valamivel többet juttatott. Annál büszkébbek, rátartibbak voltak. Szegény vagyok, de nem alázom meg magam a kérincsé- iéssel — ezt sugározta mindig a szemük. Ha törtem a karéjból, és szó nélkül átadtam nekik. elfogadták. Sosem köszönték meg. Én meg nem is vártam (köszönetét, természetesnek vettem a dolgot. Apám fűszeres volt a kubikusnegyedben, a cigányváros peremén. Az 1943-es nyáron a szomszéd uradalom hatalmas díny- nyetábláin az augusztusi derűvel megérett a rengeteg cirkos görögdinnye. Az uraság a maradékot, ami azért volt vagy két vagonnyi, egyben eladta apámnak, aki valamiféle üzletet sejtett a dologban. A dinnye vagonba került, a vicinális elzötylkölte a szomszéd uraság földjéről, aztán a zöld mohával vastagon begyepesedett, nádzsúpos pincénkbe raktuk be egymás hegyére-há- tára. Volt vagy ezer darab. Igaz haverom kettő volt: Misi és Jancsi. Misi az orrából dünnyögött, mindig tak- nyos volt, a legmelegebb nyáron is az orrát fújkálta. Jancsinak nem volt semmi baja, csupán olyan cinege volt, mint az őszapó a rideg téli gallyon. Azokban a napokban a langyos augusztusi szellő mindig orrcsdklandó dinnyeillatot sodort a pincénk irányából az udvarra, ki az útra. csalogatva a csíkos darazsaikat, meg a kevés pénzű vevőket. No, meg minket! Mi hárman nem sokáig kérettük magunkat. Egyenként osontunk a boltajtó mögé, ahonnan aztán egy ugrással lejutottunk a hűs pincébe. Vagy inkább fel a görögdinnyék halmos hátára, mivel tele volt púpozva velük a nagy verem. Hamarosan mind a hárman megnyergel- tünfc egy-egy jókora görgőt. Napóleon nem ülhetett büszkébben paripája hátán, mint ahogy mi a dinnyéken csücsültünk. Ne feledjük, azok a dinnyék még tizenöt, húsz kilót nyomtak, akkoriban a nagy dinnye volt a keresett diny- nye. Szóval rettenetesen elégedettek voltunk. Ez a rengeteg mosolygós, zöld .héjú gö- rör-jdinnye most mind a miénk! Misa a gyönyörűségtől elordí- íotta magát: Zabáljuk fel az egészet! Értitek, mindet! Zabáljuk! — adtam engedélyt. Előhúztam az ingderékból a kenyérszelő késünket, és ünnepélyesen átnyújtottam János barátomnak. János lékelt. Először azt, aminek a hátán oly büszkén trónolt. Beledöfte a hegyes kést a behemót dinnyébe, csak úgy fröcskölődött mézes vére. A jókora léket nekem nyújtotta. Megkóstoltam. — Vacak! — mondtam méltósággal. — Másikat! Lékelte a másikat. Vacak! A harmadikat. Vacak! A sokadikat. — Vacak! — üvöltöttük mind a hároman á dinnyeha- rapásitól tele szájjal egyszerre. — Egyszerűsítsük a dolgot! — javasolta röhögve Misa. Azzal az egyik testes dinnyét odayágfa a pince lejárati lépcsőjéhez. Nagyot reccsenve eset darabokra. Puszta kézzel, puszta szájjal téptük, faltuk a cukorédes gyümölcsdarabokat. Bár egy sem volt egyre telítődő bendőnkndk, elég édes. Egyre szaporodtak körülöttünfc az áldozatok. Fröcskölődött vérvörös levük klottgatyánkra, mezítelen felsőtestünkre. Csöpögött az állunkról, marta a szemünket. Egy idő után már nem is faltunk, csak vágtuk a failépcsőhöz, s mezítlábasán, indiánüvöltést hallatva ugráltunk az ikrás dinnyecafatokban Nagyokat csúsztunk a dinnyehéjon. Aztán már csak arra emlékszem, felnyílt a pinoeajtó, a fénytől elvakultan kaptuk kezünket szemünk elé. Az anyám szeme szomorodott rám az erős fény mögül. Egy gyors fej fordítással elnézett a bolt felé, és látva, hogy apám az ajtóra kiaggatott lóistrángokat rendezgeti, gyorsan visszafordult hozzánk, intett, hogy kifelé. Kezében egy szárítókötéldarab lógott szárnyaszegetten, aztán megemelkedett, és a hátunkra csapott néhányszor, csak úgy, ahogy az ölyv nem éhesen, tessék-lássék módon rácsap a kiscsibére. Akkor kaptam ki egyetlen egyszer anyámtól. De az is lehet, ha apám, szigorú apám nem állt volna éppen, a bolt előtt, akkor. .. Ám a dinnyefalásból szállóige lett. Ha valamelyikőnk kivitt a vásártérre egy jókora zsíros vagy cukros kenyeret, jókedvűen elrikkantotta magát; „Faljuk fel az egészet?” „Faljuk!” — üvöltöttük rá egyszerre mindannyian, s úgy ettük a másnapos kenyeret, mint az egyszeri mézédes görögdinnyét.
