Szolnok Megyei Néplap, 1984. június (35. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-30 / 152. szám
1984. JÚNIUS 30. Irodalom* művészet 9 Takáts Gyula: Megfogni ezt Eltebben konyhám függönye. Fehér papírra néz, aki belépett... Szavát alig hallani, de ez a hang mintha tündöklene. Kőrózsás kapu oszlopán az élő nyárderék aléltan, mint lélek forró kőszoborban zihál, majd üvegen, szobán lebben át, s a hús vasalt lapon beszólnak hozzá, akik értik. A fecskék éles kése fénylik. Szárny-cikkanások meszelt falon. Megfogni ezt és mind köszönteni hogyan? ... Verssel, nem várt vendégem! Borostyán ág kisért az égen s betűim mézga-könnyei. Varga Erzsébet; Legyen a vers kirakom a szavakat a napra járja őket át az égi fény: legyen a vers áttetszőén tiszta s ízes mint a megszokott kenyér D. Németh István: Kertvendéglő Sohasem ér véget az ösvény, kis híd, s az ég hátterül, alant a város, villanyos fény villan ide hátterűi. Akik most itt sétálgatnak míg a vendéglő kinyit, lelkűket a víg sugalmak véletlenre rezdítik. Unt napokat egybemosva ez az idő elveszett, oly kedés arany merül föl, s hordaléka eltemet. Minden álmos, egyre szűkebb lesz a tágas horizont, kocsmaasztal, bogársereg, veres bor az abroszon. Piroskockás, szennyes síkság, elfonnyadó hússzelet, virrasztásunk szívverése kiméri a perceket. És az ösvény nem ér véget hajlik a cserje karja, magára torz képet ölt, míg a végtelent takarja. T essék vigyázni! Az ajtók csukód nak... Sokadszor, talán milliomodszor mondhatta már ezt a mikrofonba, de először ötlött fel benne, hogy utánaszámol. Ehhez be kellett szoroznia eddigi munkanapjainak számát a napi fordulók, majd ezt az állomások számával, közben persze újra állomás következett, lassított, megállt, várt. indulás előtt ismét közelebb hajolt a mikrofonhoz: — Tessék vigyázni! Az ajtók csukódnak ... És bemondta, hogy melyik állomás következik. Mire végére jutott a számolásnak, kijutott a napfényre is, a szerelvény maga mögött hagyta az alagutat, lassított, megállt, ő meg nyújtózhatott egyet: a végállomáson hosszabb volt a szünet. Az eredmény kisebb szám volt, mint várta, de azért borzasztóan nagy szám volt így is, ezért aztán, mielőtt megkezdte volna aZ újabb fordulót, a szokott hangsúlytalan fSgylemeztetés helyett némi ingerültséggel mondta a mikrofonba: — Tessék vigyázni! Reges-régen, valamikor a kezdet- kezdetén lepte meg a saját hangja ennyire. Hirtelen visszaemlékezett, hogy azidőtájt milyen kínkeservesen sikerült a kezdők bizonytalanságán úrrá lennie, hogy mennyi sikertelennek mondható próbálkozás után vált rutinossá a hanghor- dozása, s llett ez a sokezerszer kimondott felszólítás kellően magabiztos. személytelen. Az újabb állomást követően, indítás előtt megpróbálta magában az iménti inge- rültség-kelltette hanglejtést felidézni, s a hangsúlyt a tessék szó első tagjára helyezve mondta a mikrofonba: — Tessék vigyázni! Az ajtók csukódnak... Ezúttal túlságosan agresszívnek tartotta a feülszólítást, korántsem az elképzelt módon hangzott. Elhatározta, hogy legközelebb kettéválasztja. s kétféleképpen mondja majd a két mondatot: az egyikkel felszólít, a másikkal} figyelmeztet. Megpróbálta— Tessék vigyázni... —, mondta úgy. mintha valami veszély leselkedne az utasokra, s kis szünet után magyaráizóan tette hozzá: — Az ajtók csukódnak ... Ez a megoldás sem volt tökéletes. Ezúttaj a második mondat ajtó szavának első tagja túlságosan hangsúlyosra sikerült, bizonyára a magyarázó szándék emelte ki a környezetéből, amiért is kifejezetten nevetségesnek hangzott a figyelmeztetés. Az ajtók csukódnak ... Nem bármi más, hanem az ajtók. Ügy ám! Aczél Gábor: T essék vigyázni! A következő állomásnál megfordította a szórendet: — Tessék vigyázni! Csukódnak az ajtók! Ez már jobban hangzott. Végtére is neki a csukódásra kell figyelmeztetnie az utasokat. Voltaképpen ugyanilyen alaposan a felszólítás szórendjét is megfordíthatná, hiszen a tessék szó kevésbé fontos. — Vigyázni tessék! Csukódnak az ajtók! Ennek meg így -.. valahogy nem volt ritmusa. Meg valami farögait- lanság is érződött benne, parancsnak hangzott, durva parancsnak. Elhatározta, hogy kérő hangsúly- lyal igyekszik ugyanezt elmondani. — Vigyázni tessék... —, mondta tehát kérőn a mikrofonba, maid egészen rövid szünetet tartva, szinte a mondat folytatásaként tette hozzá: — Mert becsukódnak az ajtók. Nagyon elégedett volt magával, amiért voltaképpen ugyanazt a szöveget képes volt olyannyira átváltoztatni. hogy a jelentése is megváltozott. Most már játszott. — Tessék vigyázni ... — mondta például úgy, hogy nemcsak felvitte a hangját, de meg is nyújtotta valamelyest az utolsó szótagot, s jelentőségteljesen folytatta: — Mert az ajtók... — ezúttal itt tartott szünetet — becsukódnak. Később a tessék szót is elhagyva — valóban feleslegesnek, sőt értelmetlennek tűnt a számára — forradalmi változtatást vitt végibe: >—| Kérem, vigyázzanak.:.. —, mondta a mikrofonba, — mert becsukódnak az ajtók! Ezt előbb csak így variálta: — Kérem ! Vigyázzanak, mert becsukódnak az ajtók! Aztán — legalább tízféle változat után — valósággal megmámo- rosodva a legképtelenebb ötleteit is kivitelezve. Előfordult, hogy fenyegetett: — Vigyázat! Becsukódnak az ajtók! Vagy: — Jó lestz vigyázná! Tetszenek tudni, az ajtók... Egyszóval —ahogy azt mondani szokás — elragadta a gépszáj. Egyszer roppant feszültséget színlelve, félelmet keltőén sutto- got. másszor sejtelmeskedett, egy alkalommal meg kifejezetten ígéretesen búgta bele a mikrofonba — a figyelmeztetés után —. hogy melyik állomás következik. Már ott tartott, hogy a figyéL- meztetésbe különféle indulatszavakat is beépítve — szinte dramatizálta a szövegét, amikor az egyik áULomáson beszállít hozzá, a vezetőfülkébe valaki. Megmutatta az igazolványát, megkérdezte a nevét, s bejegyezte a noteszába. Aztán nem szólt egy szót sem. A végállomáson kiszállt. m ezután — mielőtt tehát a szerelvény ismét megindult volna — az utasok, akiknek persze ez a legkevésbé sem volt meglepő, hiszen más utasok voltak, mint az előbbiek, már a megszokott, hangsúlytalan felszólítást hallották, vagy engedték el a fülük mellett: — Tessék vigyázni! Az ajtók csukódnak... Különlegesen jó fül kellett volna azt meghallani, hogy a hangsúly tudatos hiányának — a hangsúly elhagyásának, a hiány alkalmazásának, s az alkalmazkodás kényszerű vállalásának jelentősége van. És más jelentése, mint a személytelen figyelmeztetéseknek általában, amelyekre rendszerint nemigen figyelünk. Tamási Orosz György: w Almok — Mit írsz? — Novellát rólad. — Rólam!? — Tessék, olvasd. A tópart amolyan koratavaszi as volt. Idény eleji. A víz még hideg, az ég felhős, a sétányok üresek. A Fiú egy nyugágyban ült és írt valamit. A Lány pár méterrel előtte hasalt egy pokrócon. Olvasott. Néha felnézett a Fiúra. Majd hirtelen felállt és odalépett hozzá. — Mit írsz? — Novellát rólad. — Rólam!? — Tessék, olvasd. A Lány csodálkozva olvasta a kezdősorokat. — És mi van, ha nem jövök ide? — Ide kellett jönnöd. — Miért? — Mert egyedüji vagy. Mert unatkozol. Mert kíváncsi vagy. — Nem vagyok kíváncsi. — Akkor miért jöttél ide? — Zavarok? — Folytasd inkább. A Fiú felállít és a Lány kezébe nyomta a tollat. A Lány leült. Elgondolkodva nézte a papírt, majd kis habozás után írni kezdett... Később együtt ebédeltek. A Fiú úgy rendelt, mintha már régóta ismerné a lányt. Talán nászutasoknak is nézhették volna őket; egymáshoz tartozóként ültek az asztalnál, néha összenevettek; otthonosság érződött minden mozdulatukon. A Fiú szótlanul hallgatta a Lányt, aki szinte üéLegzetvétej, nélkül beszélt: — Tegnap délütán jöttem ei egy hétre. Olyan jó megszökni Pestről. A telefonoktól, a kíváncsiskodóktól. Júliusban utazom nyugat-európai turnéra Addig élbújok egy kicsit. — Híresség lehetsz...? — Á! Csak énekelek. És megnevezett egyjkiét számot. A Fiú ismerte a dalokat, de nem nagyon tetszettek neki. Ezen elvi- tatkaztak egy ideig, majd a Fiú fizetett. Elhatározták, hogy keresnek egy kicsi, hangulatos presszót. Felálltak. Két lépés után a Lány hirtelen megtorpant. — A füzeted! A Fiú visszament. Mosolyogva nyúlt a füzetért. Belelapozott, elolvasta a Lány mondatait, majd előszedte a tollát... — Kényelmes szobád van. — Egy hétre megfelel — bólintott a Lány és az ablakhoz lépett. — Gyönyörű a kilátás. A Fiú odament hozzá. Lágyan megcsókolta a Lány tarkóján a barna hajszálakat. Megérezte a hozzá simuló testet, ujjai lassan siklottak a kicsi, lüktető mellek felé... Csendben feküdtek egymás mellett. A lány befúrta fejét a Fiú hóna alá, úgy kérdezte, kíváncsian: — Te író vagy? — Is. írogatok. Verset is? — Néha. — Milyeneket? — Amilyen te vagy. — Szépeket? — nevetett fel a Lány A Fiú elmosolyodott. Elgondolkodva válaszolt. — Olyanokat, amilyenek az álmaid. — Az álmok hazudnak. — Néked is? A Lány nem válaszolt. A Fiú érezte megfeszülő testét. Magabiztosan folytatta: — Te nem vagy énekesnő. — Miből gondolod? — Ezt te írtad a novellába. Én nem ilyennek képzeltelek. — Hát milyennék? — A tested ugyanilyen. De sokkal kisllányosabb. szerényebb vagy. Dolgozod valahol, egy gyárban vagy egy irodában, ég hónapokig spórolsz, hogy eültölts egy hetet egy eüsőosztályú szállodában. A lány megdöbben. Feltérdelt, kapkodva, kiabálva válaszolt: — Stimmel! De akkor az sem igaz. hogy lefeküdtem veled! Azt meg te írtad be, csak úgy! Ég nem is velem voltál! Valámi barna hajú fantommal! — Mindketten egy álommal voltunk együtt Azért volt ilyen jó... Fáradtan, egyre távolabbról néztek egymásra. A Lány az ablakhoz lépett. Szőke haján fel szikráztak a bágyadt napsugarak ,de egy újabb felhő gyorsan eltakarta a fényt. A szürke homály furcsa ólomszín- be burkolta meztelen bőrét. Kinézett ... A tópart amolyan kora tavaszi as volt. Idény eleji. A víz még hideg, az ég felhős, a sétányok üresek. A Fiú egy nyugágyban ült, és írt valamit. A Lány pár méterrel előtte hasalt egy pokrócon. Olvasott. Néha felnézett a Fiúra. Majd hirtelen felállít és ... Tavaszi fények Irodalmi oldalpárunkon Mikola Nándornak, a 30 éve Finnországban élő festőművésznek képeiről készült fotókat közöljük. Összeállítana; Békasy Ildikó
