Szolnok Megyei Néplap, 1984. június (35. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-30 / 152. szám

10 Hatalokról-fiataloknak 1984. JÚNIUS 30. A lányokat fölveszik, ugye? Az Express Ifjúsági és Diák Utazási Iroda 1984. január 1-én kibocsátotta az „Express Autostop” igazolványt, hogy könnyítsen az országjáró, túrázó fiatalok anyagi gondjain. Fél év telt el, vajon ismerik-e az igazolványt? Elfogadottab­bá tette-e az autóstopot? A Szolnokról Debrecenbe vezető négyes főúton indul­tam el stopozni. Kisújszállá­sig, majd onnan Abádszaló- kig utaztam és vissza Szol­nokra. Nyolc személygépko­csi állt meg, egy kivételével minden vezető magányos férfi volt. Annak az egynek a kivételével — ebben a ko­csiban egy házaspár ült —, egyetlen vezető sem járult hozzá, hogy megírjam a ne­vét, esetleg a kocsija rend­számát. Az első kocsit — a zöld Zsigulit — nem intettem le. A vezetője, harmincéves, szőkésbarna, szolnoki fiatal­ember. látta, hogy Szajol fe­lé gyalogolok az országúton. Megállt mellettem. — Jössz? — szólt ki a nyi­tott ablakon. Beszálltam. Elmondta, hogy Törökszentmiklósig megy. — Máskor is veszel föl stoposokat? *— kérdeztem, ha 'már így, első látásra te- geződünk. — Nem — felelte. — Akkor most miért áll­tái meg? Pedig én nem is in­tettem — Erre olyasmit mondott, hogy a lányokat ál­talában fölveszik az autósok. — Miért? — érdeklődtem. — Egyet találhatsz — hangzott a tömör, de sokat­mondód) válasz. Törökszentmiklós határá­ban — miután több autó el­ment mellettem — a Karca­gon lakó Szűcs Sándorék vettek föl fehér Skodájukba. — Nemigen szoktam meg­állni. — mondta Szűcs Sán­dor. — De maga olyan fel­tűnő volt egyedül az út szé­lén, kint, a városon túl. — Ismeri a stopos igazol­ványt? — Hallottam már róla, de még nem láttam. — Könnyebben fölvenné azt, aki igazolvánnyal a ke­zében integet? — Engem nem érdekel az igazolvány. A külsőt nézem. Felőlem akármilyen igazol­ványa lehet valakinek, ha koszos, ápolatlan... általá­ban nem szoktam megállni. Az ember ugyanis azért megy valahová kocsival, mert siet, nem? Kisújszállástól egy füzes­abonyi férfi vitt el Abádsza- lók határáig. — Csak a katonákat szok­tam fölvenni, meg azt, aki pici gyerekkel van. De maga olyan ijedten nézett az előt­tem haladó kocsi után, ame­lyik nem állt meg az intésé­re, hogy én megálltam. ö is egyetértett azzal, hogy nem az igazolvány számít az autósoknak. „A zsíros hajú, rosszul öltözött stoposoknak senki nem áll meg szívesen” — mondta. Abádszalóktól Szolnokig három és fél óra hosszáig jöttem. Félórákat álltam ott az út szélén úgy, hogy egyet­len kocsi sem jött arra. Előt­tem békésen kéklett az or­szágút, mögöttem búzatáblát ringatott a szél, az akácok pihentető árnyékot adtak, és sehol egy lélek, sehol egy autó. Mire Kenderesre ér­tem, alig álltam a lábamon a fáradtságtól, az éhségtől, a szomjúságtól. Ha igazi stop­os lettem volna, akkor meg- hasonlok önmagámmal, és egy álltó helyemben megfo­gadom, hogy ezentúl csak vonattal és autóbusszal uta­zom. — Én soha nem nézem azt, hogy van igazolvány vagy nincs — mondta az a pesti vízvezetékszerelő, aki Ken­derestől hozott Szolnokig. — Nem is érdekel ez az egész. — De az igazolvány tulaj­donosa sorsjegyet ad az au­tósnak. — Nem kell nekem a sors­jegy. Van elég papírom ott­hon, minek még egy? — Hátha nyer a sorsjegy­gyei egy autót, — mondtam, erre legyintett. Útközben stoposokkal is találkoztam. Többnyire far- memadrágos, hosszú hajú fiatalok voltak. Igazolvány nélkül. — Eddig 34 igazolványt vettek meg a megyében — mondta Tóth Sándor, az Ex­press megyei kirendeltségé­nek vezetője. — Miért ilyen Jceveset? — Szerintem az , igazol­vány jó lehetőség, amivel nem élnek a fiatalok. Az Ex­press azért bocsátotta ki az igazolványokat — egyébként a gondolatot a KISZ KB is támogatta —, hogy szerve­zetté, biztonságosabbá te­gyék ezt az utazási formát. — Milyen biztonságot nyújt az igazolvány? — Az igazolvány — az Ál­lami Biztosítóval kötött szerződés értelmében — biz­tosítási kötvény is, a gépko­csi tulajdonosát a baleset esetén megkíméli az anyagi, a jogi vitáktól. A sorsjegy száma alapján a stopos sze­mélyazonosságát utólag is meg lehet állapítani, ha va­lamilyen kárt okozott a ve­zetőnek. Az igazolvány el­terjedését azonban sok dolog akadályozza, az egyik az, hogy sok autós és stopos nincs tisztában az előnyei­vel, hallottak már róla, de nem ismerik, reklámra vi­szont kevés pénzük van. Hogy mit gondolnak az emberek a stoposokról, ezek­nek a véleményeknek na­gyon széles skáláját ismer­tem meg a néhány órás uta­zás során. A pesti vízveze­tékszerelő például azt sem tudta, ki vagyok, honnan jövök, miért stopolok, de amikor Törökszentmiklóson megállt egy kávéra, engem is meghívott. Jó lett volna ismerni azoknak a vélemé­nyét is, akik elhajtottak mellettem. A nézésükből, az arckifejezésükből azonban olvasni lehetett. Volt, aki megvetéssel, büszkén hajtott el mellettem, mások szemte­lenül végigmértek, volt, aki szájtátva bámult, volt, aki levegőnek nézett. Paulina Éva Építőtábor ’84 Az idén 27. alkalom­mal nyitották meg ka­puikat a KISZ építőtá­borok. A nyáron 13 tá­borhelyen 25 turnusban kétezerháromszáz me­gyei diák tölti a szünidő egy részét munkával. Képeink a bodakajtori építőtáborban készültek, ahol jelenleg négyszáz Szolnok megyei közép- iskolás dolgozik. Meggyszedés közben Vége a munkaidőnek Fotó: D. G. Még egyszer az Eddáról, az Edda-könyvröI Felvételünk a búcsúkoncertről készült. Hogyan tovább? Sok-sok huzavona után — csaknem egyévi késéssel mégiscsak a boltokba ke­rült az Edda-könyv. A le­gendás vidéki zenekar azóta már „elhalálozott”, de a könyv kegyelettel megőrzi emlékét. Köszönhető ez az egykori egri vízipólósnak, ma kitűnő újságírónak (sportújságírónak!): Riskó Gézának. — Miért várt eddig nyom­dafestékre a könyv? — Ha elmarad egy kon­cert, ezt többnyire úgy szok­ták mondani: technikai okok­ból. Maradjunk ennyiben. — Jó. de az is érdekelne, miért foglalkozott ezzel a zenekarral olyan kitartóan? — A rockban az Edda Mű­vek olyan sikereket ért el, ami engem megdöbbentett. Sokáig én is vidéken éltem —, többek között Egerben is — de a vidék és a főváros közti falakat elementáris erővel ledönteni, igazán tisz­teletet parancsoló dolog. Példa se igen volt még rá. Csóró zenekarként hogyan tudott felemelkedni, és az ország első zenekarává válni — mert az volt sokáig! — fi­gyelemre méltó teljesítmény. Erről szól a könyv. — S még miről? — Hangsúlyozni szeret­ném, hogy nemcsak az Edda- rajongóknak írtam, mások is találnak benne megszívle­lendőt és követésre méltót. A gondolat egyébként már 1981-ben foglalkoztatott, de eddig kellett várni... — Érdekes lehet még a könyv a zenekar felbomlása után is? — Bízom benne, hogy sok újat elmond a fiúkról, de másokról is. A legenda to­vább él, s a negyedik, búcsú­nagylemez, amely javarészt a zárókoncert anyagából ké­szült. talán újból feléleszti az Edda-tüzeket! — Kiről ír legközelebb? — Pege Aladárról. Most fejeztem be a könyvet, és nemsokára napvilágot lát. Egyébként számomra az Ed- da-történet még nem ért vé­get... T. L. If meggy, then Abádszalók A címben szereplő — sokak számára érthetetlen szavak a számítástechnikában jártas olvasónak nem jelentenek ne­hézséget. Éppúgy megértik a számítógépek. Az if.. .then az ő nyelvükről lefordítva annyit tesz: ha... akkor. Ilyen, és ehhez hasonló kifejezéseket ütögetnek manapság az abádsza- lóki művelődési ház pinceklubjában a sorba állított számító­gépek billentyűin a nagyközségben építőtáborozó győrj diá­kok. A középiskolások délelőtt a Lenin Tsz-ben meggyet szednek, s a kellemes, de nem túl izgalmas munka után ro­hannak, hogy magukhoz vegyék szellemi táplálékukat, „tár­salogjanak” egy röpke órát az automatával. Hiszen sokkal többre nincs mód, a társak türelmetlenül várják, mikor kerül rájuk a sor. A gépeket a diákok győri iskoláikból hozták maguk­kal, s bár mindössze egy-két tanévben használhatták, megtanultak a nyelvükön, s ma már egyenrangú partne­rei a gyorsan dolgozó, pre­cíz, de önmagában „buta” gépeknek. Még használják a szakkönyveket, tapasztal­tabb társaiktól segítséget is kérnek, de a kisérletezés öröme újra és újra az elron­tott program kijavítására készteti őket. Így aztán az öt monitoron sorba jelennek meg a különböző ábrák. A bonyolult programozás ered­ményeként — melyet csak „beavatott” érthet meg — sakktáblához, zászlóhoz ha­sonló alakzatok hozzák láz­ba a fiúkat. Egy-egy érdekes képnél zsivaj fut végig a ter­men, dicsérik a program ké­szítőjét. Az ügyesebbek já­tékokat, logikai és ügyességi műsorokat állítanak össze. Mindenki dolgozik, a fiúk komolyan veszik tevékeny­ségüket. Látszik az arcukon, nem teher számukra a tanu­lás. Lelkesen magyarázzák: a masinákat ők hozták, mert ez egy számítástechnika épí­tőtábor. Így még a hűvösebb időt, sőt a szúnyogokat iá könnyebben viselik el. Pedig Abádszalók kínál érdekes programokat. A tározón fü­rödni lehet, a községi KISZ- bizottság a táborozok ren­delkezésére bocsátotta nem­rég beszerzett kenuit, ezeket a fiatalok többsége már ki is próbálta. A sport, a szórako­zás azonban nem akadálya a számítógépes munkának. Er­re is megtanította a gimna­zistákat az automata: jó időbeosztással mindenre van lehetőség. Ezen kívül persze segíti a logikus gondolkodást, meg­követeli a pontosságot, s ta­lán még a meggyszedéshez is kedvet ad. A diákoknak mindenesetre a meggy is, a kísérletezés is emlékezetessé teszi az idei építőtábort, s az utolsó napon talán megjele­nik a monitoron a furcsa, összvér felárat: if meggy, then Abádszalók. — szí —

Next

/
Oldalképek
Tartalom