Szolnok Megyei Néplap, 1984. június (35. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-02 / 128. szám
1984. JÚNIUS 2. Irodalom* művészet 9 Galambosi László: köszönti a babát toló kismamákat Sugárban Lepkefehér kenyérmorzsát szerteszórnak. Verebek meg bátor rigók Hőkölt a Tél, csizmanyomát szél elfújta. bukdácsolnak. Szobor-fiú könyököl a Mandulafa pislogat tág szökökútra. szirom-szemmel. Toronyóra mutatóján vadgalamb áll. Kopog a bot, bandukol az öregekkel. Öblösebben kong a tavasz a harangnál. Bogár matat, tulipánból fűbe szökken. Csőr tátogat, a levegőt meglyuggatja. Tükröt csenne fészkébe a lomha szarka. Víz szunnyadoz virágölű köteknőben. Fiatalok gitározva összegyűlnek. zöldsüvegű bokor alatt csillagfényű hintaszékben macska bújkúl. Csikó csörget karikát új tündökölnek. kocsirúdnál. Köcsögnyakú lámpa hajol ezüst éjbe. Mohás kérgü fenyőn harkály Hallatszik az ölelkezők kalapálgat, szívverése. Muzsika Grabócz Gábor: Frankföldi mutatványosa ernand a gyeplőt mélyen hasa alá húzta, s bőszen ,hó- hó”-zott a .-lejtőn zötykölődő ekhó.s szekér bakján. Szikár, barna arcán magabiztos vonások ültek. Jacqueline világos, lengő ruhában a szekér után kötött, kimustrált gumiabroncson himbálózott — ö volt a lék. Hosszúkás arcán szőke tincsek ugrándoztak, köztük vidám vadgesztenye szempár' fénylett. Barbuche. a gyér szakállú kecske, békésen baktatott az árokszélen, ostoba fejét meg-megrántotta a szekér orrához erősített pányva. A kocsi alján húzódó deszkapolc hálója mögött csirkék forgolódtak. Es a slampos-zömök igásló még valakit húzott: a másfél éves Benjámint, aki a napszítta ponyva alatt békésen aludt. A vándormutatványos család be- zötyögött St. Michelbe, s hangos „hé-hó”-vál megállapodtak a falucska szűk főterén. Az őszibarackosból teli furgonokkal hazapöfögő parasztok mogorva arcráncaiba mélyen bevilágított a narancstónusú délutáni nap. öt perc sem telt el, s a csöpp faluban már mindenki tudott a fura jövevényekről. Fernand kifogta a lovat, és a polgármesterlak felé indult. Hamarosan elégedetten baktatott vissza: >— Megvan az engedély! Gyerünk, hamar, este játszunk! Csak megnézte, cigányok vagyunk-e ... Jacqueline szó nélkül sürgölődni kezdett, pontosan, tudta a dolgát. Legelőször a színes vászonplakát került föl az útszéli öles tölgyfa kérgére: „Fernand és Jacqueline, az ezer trükkű illuzionista pár itt ma este nyolckor mindenkit szeretettel vár!” Majd nyomatékül Fernand egy özönvíz előtti dobot vett elő, s élesen megpergetve négyszer-ötször kikiáltotta ugyanezt. A szemközti szatócsüzlet pultja mögül a botosné kíváncsian dugta ki bozontos fejét. A kis teret körülfogó kőcsipkés házak naphevitette spalettái nyikorogva tárultak föl, s az ablakokban töppedt anyókák apró szembogara fénylett tompán. A térre szállingózni kezdtek a gyerekek és lesték Fernand fürge mozdulatait, ahogy a félköralakú, négyszintes nézőpadsor meg a piros paravános, hevenyészett színpad lassan összeállt Színes, virágmintás ruhában zilált, marionett-mozgású lány kacsázott a plakát elé. s csonka hangokat gurgulázva, boldog vigyorral tapogatni kezdte. ,,A falu bolondja" — látta rajta rögtön Jacqueline, és néhány barátságos szót szólt hozzá. A jámbor lélek ezt-azt motyogva otthonosan elhelyezkedett a kocsirúd tövében, s halkan dudorászni kezdett, Az út közepén sánta, foltos szőrű eb tűnt föl, megállt kicsit, fáradtan körbelesett, majd a szekér alá vonszolta magát, ahol mancsára hajtva fejét félrecsüngő nyelvvel lihegett. Fernand fogta megint a dobot, megpergette keményen, s kiáltott: —‘ Fernand és Jacqueline, az ezer trükkű illuzionista pár itt ma este nyolckor mindenkit szeretettel vár! Aztán ennyi adott az állatoknak, majd a kocsirúdra akasztott tükre elé ült. s nekiállt kifesteni az arcát. A kirajzolódó fehér-fekete-piros színek láttán a félkegyelmű lány éles hahotázásba tört ki, de hirtelen elcsendesedett, és sétálgatott megint tovább ernyedt taglejtéssel. — Gyülekeznek már? — kiáltott ki Jacqueline a szekérből és óvatosan letette a jóllakottságtol kipirult Benjámint. — A csirkéket be kellene hajtani! — Jó, de úgy látom, még várhatunk, nem sietik el ezek a St. Michel-iek... Közben a két sarokkal odébb levő kiskocsma megtelt vacsorájukat elégedetten fel-felbüfögő férfiakkal. Beszédtémát nem kellett keresniük: — Na, mit szólsz? — kezdte egy rezes képű. püffeteg figura. — Megint cigányok jöttek a nyakunkra! ... Csak ezek kóborolnak még ilyen ványadt kordékon Citroen -helyett. — Pedig a nő szőke, igaz, a bőre elég fekete — folytatta alig nyelve le borát egy laskagomba fejű alak. — Tán nem láttál még pingált hajú cigányasszonyt? — krákogott közbe egy kefenyakú, köpcös emberke. — Ismerem ezeket jól, nerri kell ezeket védeni! És hogy csin- nadrattáznak! » Fernand megint épp megpergette a dobot, mondókájához hozzátéve: „Aki jön. aki nem — még tíz perc, és kezdjük szenzációs produkciónkat! Csak szaporán, szaporán, foglalja el mindenki a helyét, amíg van!” Az utolsó mondatot csupán fanyar gúnyból tette hozzá, mert érezte, a házak előtti kispadokon fejüket összedugó asszonyságok semmi jót nejjh susmutolnak róluk. Igen, ott is ugyanazok a gyűlölködő vércsehangok csattogtak, mint a kocsmában. A nézőknek felállított padsoron négy-öt gyerek fészkelődön izgatottan, meg a jámbor félkegyelmű kuporgott még a fölső soron, bokájánál szorosan öszekulcsolt kézzel. — Hagyják a fenébe! Szereljünk le és együnk! — vágott öklével a kocsi ponyvájára Jacqueline. — Maradt még egy borunk a múlt hétről... — Csodás egy népség! — merengett el keser-édes bohócarccal Fernand, majd fölpattant, levágta a kezében agyongyűrögetett festékes vattát, s fölcsattant. — Ma nem szerelünk le. azért is játszunk! Fogta a dobot, vadul megpergette és kiáltott: — Mélyen tisztelt publikum! Kezdődik a fergeteges produkció! A gyerekek arca kigyúlt, abbamaradt a nyüzsgölődés. Ekkor asszonyok trappoltak a térre magabiztos léptekkel, s lerángatták a pádról síró, toporzé- kolp csemetéiket. Aztán kopogó sarokkal eltűntek a kapualjakban, döngjve csapódtak be utánuk a tölgyfaajtók. Csak a félkegyélmű lány gubbaísztott tovább, s mosolygott bárgyún. Fernand-ék csak egy számot adtak elő, amit a függönyök mögül leselkedő népek meredt szemekkel figyeltek: a parasztnak öltözött Jacqueline furkósbottal kergeti a pipacsarcú bohócot, és mindahányszor le akar rá sújtani, a bot elrántja, s maga vágódik hasra. ernand-ék abbahagyták, és csendesen leszerelték a színpadot. Fernand letörülte arcáról a festéket, s a szekérből egy csálé kis asztalt penderített elő. Három farönköt állított mellé. Kenyeret, bort, érett kecskesajtot tett az asztalra, majd intett a bolond lánynak. Az otthonosan letelepedett, arca suta mosolyra rándult, s békéién falatozni kezdett. Reggel Fernand friss ,,hé-hó”- jára ingva, zötyögve megindult a szekér. Jacqueline hátul, az aszfalton sustorgó gumikeréken állt. Kinyújtott kezével a szekér vasába kapaszkodott, a másikkal meg integetett hátrafelé. A félkegyelmű lány vállára kókadó fejjél ült az útszélen, s nézte, nézte a lassan távolodó kocsit. Könyvtárakba, kiállításokra járt, és amit látott, mindent felírt. Nem egészen tudta, miért, de valahogy megnyugtatta a tény, hogy regisztrál minden benyomást. A szerelemről korábban olvasott, aztán az utóbbi időben messze elkerülte azokat a könyveket, amelyek ilyesmiről szóltak. — Más is van az életben! — szokta mondani, de valami sajgást érzett mindig a szíve táján olyankor. Viszont erről nem tudott senki, csak ő. Ezen a napon a parkban ült, nagyon szigorúan vette az étrendeket, a kocogást, a levegőzést, emiatt is telepedett egy árnyas platán 'alá olvasni. Amikor a farmernadrágos fiú melléült, úgy tett, mintha nem vette volna észre. Lapozott, Aztán kicsit oldalra pislogott. A srácnak semmi nem volt a kezében, valami vászonszütyő lógott laífadtan a bal válláról, maga elé nézett, és semmit nem csinált. Ez furcsa volt. Nem, mintha nem látott volna még olyant, hogy valaki semmivel nem foglalja le magát, de hogy ennyire csak az üldö- gélés legyen egyetlen tevékenységé, ez azért meglepő volt. Aztán a fiú megkérdezte, nincs-e egy cigarettája? Volt. A dohányzás káros az egészségre, ezt tudta jól, mégis rászokott. Eleinte abban a reményben, hogy így a többiek közé tartozhat majd, hogy valami közösséget jelent w fiatalokkal, kikkel együtt járt iskolába. Aztán magára maradt, dolgozott, s mái' nem tudott leszokni róla. Ez egyetlen szenvedélye volt, — Ne menjünk valahová? — kérdezte rágyújtás után a fiú, mintha legalább hetek óta ismernék egymást. Nem is válaszolt. — Haragszol amiért nem mutatkoztam be neked? Tóth Gyuri va— Ormos Boglárka, gyök. — Ez igen! Ilyen kacifántos nevet is régen hallottam már. — Miért kacifántos? — Tudtam, hogy létezik, csak egyetlen ismerősömet sem hívják így. Mindegy. Tulajdonképpen tetszik. Boglárka. .. szép. Soha olyan nem történt még vele, hogy idegen fiú megszólította, s ezzel együtt különösen először fordult elő, hogy ilyen rövid ismeretség után hajlandó volt eljönni vele ebbe a völgybe. Gyuri ismerte a helyet, azt mondta, gyönyörű, látnia kell. Ültében nézegetett mindenfelé, a völgyet ölelő erdőszéleket is alaposan szemügyre vette, de a fiú nem volt sehol. Csak az óriási csokor, mit akkor szedhetett, amikor ő elaludt Búcsú helyett. Nem volt kedve felállni. Gondolkodnia kellett azon, ami történt, s hoigy mi változott az életében? Nem attól, hogy először ölelte valaki, hanem mert tudta, hogy a fiú emlékét, arcát, hangját nem tudja kitörölni az emlékezetéből. Elképzelte, hogy visszamegy az ösvényen az országúiig, felszáll a buszra, és visszamegy a városba. Éli tovább a korábbi életét — de hogyan? — Eljön-e a nap, amikor ikitörli magából ezt a napot és a fiút? — Én csúnya vagyok — mondta neki, amikor itt a réten átölelte. — Honnan veszed? — kérdezte a fiú. — Mindenki mondta, én is tudom. Csúnya vagyok, és soha nerr> tetszettem senkinek. Hagyj, ne bánts! — Hiszen szeretni akarlak! — nevetett a fiú. — Engem nem lehet szeretni, mert nem tetszem senkinek. — Nem igaz! Most szép vagy! Rádsüt a nap, olyan illatod van, mint ennek a rétnek. Nem igaz, szép vagy, szép vagy! — Mondtál valamit arról — szakította ki magát a fiú karjai közül a lány —, hogy az embereknek szeretni kell egymást. Te biztosan azért hoztál ide. Hogy engem is szeressen valaki, s hogy beteljesüljön, amiben hiszel, amire vágysz. Ügy értem, a szeretetről. — Ne légy kishitű, és ne akarj mindent tudni! — mosolygott a fiú. Gyere, hadd szeresselek, engedd, hogy átöleljelek! — De az általános nagy szeretet jegyében. .. itt elakadt, mert valahogy elgyengültek a térdei. Nem kellett volna egyfolytában a fiú kék szemébe nézni. Akkor nem történt volna meg. Múlt a délután, és hűvösödött. Eszébe jutott a nagy festett virág a fiú vászontáskáján, meg a farmermellény hátán. . . Szeretni kell egymást. .. Felállt, letisztította a ruháját, és kezébe véve a hervadásnak indult vadvirágcsokrot, elkezdte körbejárni a rétet, közben a csokor fogyott, fogyott. Szórta szét a hullámzó fűre a halott virágokat. A nagy általános szeretet... — mondta félhangosan. Szeressük egymást... Ma is egy csúnya lány, jövő héten is egy. Hogy nekik is jusson valami... Furcsa. Egy sziklás szakadékhoz ért, melyet tüskés, kökénybokrok takartak messziről. Közvetlenül a völgy peremén, és az erdő szélén volt. Nem annyira széles, mint amilyen mély. Az utolsó virágokat oda dobta bele, aztán utánukhajolt, hogyan hullnak a mélybe egyik kőről a másikra verődve. Már tudta, nem bírja kitörölni magából a fiút. Ha visszamegy a városba, keresni fogja. Keresni fogja, éjjel, nappal. S ha véletlenül megtalálja? Ki tudja, nem egy másik csúnya lányt fuvaroz-e éppen a völgybe a nagy szeretet jegyében? Amilyen kedves, kék szeme van, az sem lehetetlen, hogy meglátva az ő fájdalmát, kettejüket vinné ki egyszerre... — Boglárka! — Hogyan hangzott ez az ő ajkáról. Milyen édesen! Hogyan lehet továbbélni nélküle? A kökénybokor, úgy látszik, életmentő szerepet akart vállalni, feleslegesen. Végigkarcolva a bőrét, ruhájánál fogva kis híján fent tartotta a szakadék fölött. De a súly alatt lehajlott az ág. és elengedte végül. A rét fölött akkor ragyogott fel a lebukó Nap. fényesen. Ezernyi névtelen virág színeslett a fű között., és magasan fent az égen, fehér felhőfoszlányok úsztak a hall- igató hegyek felé. Önarckép Irodalmi oldalpárunk mellékleteként Kondor Béla képeit közöljük. A művész emlékkiállítása a Magyar Nemzeti Galériában látható. Összeállította: (Rájkasy Ildikó
