Szolnok Megyei Néplap, 1984. június (35. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-02 / 128. szám
8 Irodalom« művészet '««■ június 2. Kis triptichon, Katalin-oltár Károlyi Amy: Posthumus Mikor már megtettem az út kétharmadát s bukdácsoltam árkon, patak-ágyon át s véget nem érő hóeséseken. Most vissza felé ugyanezt? Nem gondolhatod komolyan te sem. A göröngyösön és csalánoson vitt botlasztóan ösvénytelen. Most visszafelé ugyanezt? Nem gondolhatod komolyan te sem. Mikor a szivárványból csak fehér maradt szürkévé porladón, most újra tanuljam a színeket s a könnyűség újra nehéz legyen? Nem gondolhatod komolyan te sem. Ki elindult, valahol célhoz ér, ha nem is találod sehol. Hogy, ami végre test télén, füttyödre „jelent” jelezzen a por - Nem gondolhatod komolyan te sem. G. Szabó László: És eltörpül a baj, mit keserű sorsa rámért, Dühödő ha aggódón lehajlik egy eldobott virágért. Csodák nyáját terelni De ha szavába vágnak, az értelem-akolba, éneke lesz az ökle míg szusza jut szemernyi, elkelne a világnak, költőnek ez a dolga. hogy a ringböl kilökje! A zt hiszem, nagyon jó dolog, ha az embernek vannak szokásai, már úgy értem, olyan hóbortféléi, hogy hány órakor fekszik le este, mikor issza meg a kávéját. milyen cigarettához ragaszkodik, hol, kinél varratja az öltönyeit, melyik borbélyhoz jár, mivel üti agyon a szabad idejét — ha egyáltalán ismeri ezt a fogalmat, hogy szabad idő —; kedvel valamiféle italt, teszem azt. rendeléskor azonnal tudja, hogy Ballanti- nest, lengyel vodkát vagy szilvapálinkát kérjen a pincértől, aszerint, hogy melyiket szokta meg az idők folyamán. Azt hiszem, ez irigylésreméltó. Igazán sajnálom, hogy nem alakultak ki a szokásaim. Egy ideig ugyan szerettem a literes, palackozott burgundit, két-három éven át csakis azt ittam, főleg orvosi tanácsra, hogy jobb legyen az étvágyam. De aztán egy szép napon nem vásároltam többé, s nem is hiányzott. (Nem biztos, hogy azért, mert közben romlott a minősége. S talán azért se, merthogy üzletről üzletre kellett járnom, míg végre találtam egy üveggel.) Olykor kikötöttem egy-egy cigarettafajtánál is, de csak rövid ideig, nem nőtt meg a jelentősége, hogy éppen mit szívok, így aztán a trafikokban meglehetősen sután válogatok, olyany- nyira, hogy azt gondolhatnák, most készülök rászokni a dohányzásra. — Az milyen? — kérdem, mint egy diák, aki az otthonról csent pénzen az első füstölnivalóját veszi. — Hát az? Talán azt, igen, igen ... Kiderül, hogy méregdrága, de már nincs merszem tovább válogatni. Borbélyom sincs, szabóm1 sincs. Utoljára kölyökkoromban jártam rendszeresen nyíratkozni, apám borbélyához, Lauer úrhoz, ha jól emlékszem, kéthetente, ami elég nagy gyötrelmet okozott. A hosszú várakozás a bőrpamlagon, majd a fülem körüli ollócsettintgetés soha nem vált élvezetemmé. Tudom, mások kellemes szórakozásnak tekintik az ernyedt üldögélést ai bor- bélyszákben, barátaim eldiskurálnak a labdarúgás újabb kudarcairól a figarójukkal. Irigylem óikét. Később már a magam uraként csak kényszerből ugrottam be egy- egy sebtiben talált borbélyműhelybe, vállalva a futóvendégeknek kijáró hátrányokat: a kelletlen kiszolgálást, a sopánkodó kri- tizálást. — Jaj, jaj, de elhanyagolt ez a frizura, kérem!. — Ugyancsak apám adott át a szabójának, ki varrt is nekem vagy három öltönyt, s mondhatom, elég jó sza- básúakat, tehát semmi okom nem volt rá. hogy később aztán ne keressem fel, hanem inkább konfekcióárut vegyek, vagy ötletszerűen valamelyik szövetkezetben varrassak magamnak. Ismerőseim úgy emlegetik szabóikat, cipészeiket, mint nélkülözhetetlen társakat, ök mint udvari szállítók tudják, milyen minőséggel kell szolgálni a megrendelőt, s ezek a megrendelők úgy érzik magukat, mintha valóban udvari szállítókkal bírnának. Barátaim időnként megadják a mestereik címét; volt rá eset, hogy egyiket- másikat felkerestem, dolgoztattam is velük, de mindig csak egyetlen alkalommal. Valahogy nem melegedtünk össze. Talán bennem volt a hiba, talán bennük. Valami miatt nem lett szokásommá, hogy felkeressem őket. Aztán itt van a másik bajom is: nincs hobhim. Ha azt kérdezik, mi a hobbim — manapság a riporterek ezt meg szokták kérdezni —, zavartan vonogatom a vállam, s közben becsületesen töröm a fejem: vajon mi is? Irigylem azokat, akik e kérdésre gondolkodás nélkül rá tudják vágni, hogy kedves időtöltésük az utazás, a faesztergálás, a sakkozás, az evezés, a horgásizás, a repülőmodellezés és az isten tudja még micsoda. Kínomban olykor már ki-kitaláltam valami szerény hazugságot, olyat például, mint az autóveztés, a kertészkedés... De ezek egyáltalán nem hobbik. Az autó azért van, hogy ne kelljen az autóbuszok és a HÉV-ek menetrendjétől függővé tenni rend- szertelen pesti szaladgálásaimat; hogy Szentendréről gyorsan bejussak a városba, s onnan meg gyorsabban haza; hogy a fűtőolajat minden héten a kis Trabant kombin hazaszállítsam; hogy rengeteg pénzt költsék az öreg jószág javíttatására. A kertészkedés pedig a kert iránti kötelességem: permetezni a gyümölcsöt, lenyírni a vad iramban növő füvet, felásni a fák alját, gondoskodni a műtrágyáról és így tovább. Munka. Nem akarok a szorgos ember képében tetszelegni, de tény, hogy mindennemű tevékenységem munkaszerű. A munkám határozza meg, mikor kelek, mikor fekszem. Kávét akkor iszom, ha a cigarettával való bíbelődés már nem elegendő ok a munka megszakítására. Egyetlen vendéglőben vagy presz- szóban sem vagyok törzsvendég. Vásárlásainkat kuszán és alkalomszerűen végezzük; a hét minden napja — a vasárnap is — egyformán esik a ■ latba, nincsenek különleges napok és órák. A rá* diót sokszor napokig nem kapcsolom be. Tévénk nincs, tehát az esti műsor nem kötelező. Szakonyi Károly: Mi hiányzik? Megszoktam — lám, hát mégis lenne szokásom?! —, hogy az üzletekben az eladókkal csak a legszükségesebb dialógusok közepette bonyolítsam le a dolgomat. Ez ugyan sokszor nem dialóg, csak monológ: én beszélek, az elárusító konokul hallgat, legfeljebb meg-megrázza a fejét; más esetben párhuzamos monológ: mondom a magamét és ő is mondja — a kollégájának vagy kolléganőjének, függetlenül mindattól, amit a hely és az idő megkívánna. Alkalmazkodom az üzletek már nem éppen újkeletű szelleméhez: csak semmi felesleges gesztus, elpocsékolt szó. — Tessék kérni, mit? hogyan? nincs, van, lesz, kérem, ne tartson fel minket, megmondtam, nem? nahát! stlb. A legtöbb kereskedelmi dolgozó elsajátított valami bravúros módszert, amivel bűntudatra készteti a vevőt, éreztetvén vele, hogy micsoda zavaró és kellemetlenkedő alak, micsoda suta tébláboló, vagy éppen erőszakos, midőn azt kívánja, hogy késizséggel szóba álljanak vele. Készséggel! Mifttha bizony kedve lenne a boltosnak ilyesmihez! Mintha más dolga se lenne! Ugyan! * * * Amelyik üzletben már nem ilyen a hangulat, ott csodát sejt az ember. Van néhány ilyen üzlet. Például Szentendrén. Például a hentesüzlet a Fő térbe torkolló utca végén, a Ferenczy-múzeum közelében. Amikor először jártunk ott, szombat volt, sí a vasárnapi húsadagot akartuk beszerezni. Álldogáltunk a pultnál, nézelődtünk, mit is vegyünk. Lám, milyen jó, ha kialakulnak a szokások, s az ember tudja, hogy például rántott húsnak valót akar, mert az a szokásos vasárnapi ebéd. De mondtam már, hogy nálunk egyre mennek a napok. Mi a csudát vegyünk? — Mit főzzek? — kérdezte a feleségem. — Mit szeretnél? — Nekem mindegy. — De mégis... — Vadast? Pánceporköl- töt? Sombás szeletet? — Mondom, mindegy... — S közben félve tekintettem a pult mögé, hogy mikor dörrennek ránk figyelmeztetően, megelégelvén ácsorgásunkat. Ekkor történt a csoda. A három hentes közül az egyik — egy idősebb dolgozik ott, egy középkorú, meg egy fiatal —, a középkorú barátságosan megszólalt: — Jó kis leveshúst ajánlanék, hozzá marhacsontot, és van friss sertéscomb, lehet belőle pörkölt, egybesült ... Megvettük, amit ajánlott. 0 szabta meg, mennyi legyen, miután megtudta, hányán vagyunk otthon. — És ha vendégek érkeznek? Holnap szép idő lesz, váratlanul betoppanhatnak a vendégek ... Tegyünk rá még ebből a sovány combból... Ez pedig a levesnek ... — Jaj, a faggyús részt ne! — mondta a feleségem, amikor látta, milyen darabot vág le a hentes a marhahúsból. — Ó, csak egy kicsit — szólt ő mosolyogva. — Hát ne legyen semmi színe a levesnek? Kell egy kis szín, legfeljebb majd le tetszik merni a tetejéről... Amikor fizettünk, s mentünk, utánunk szólt: — Ecetes tormát a leveshúshoz! Ne tessék elfelejteni !.. . Ez történt. Pedig azelőtt soha nem jártunk, a boltban, nem ismertük ezt a hentest. Hazafelé szünet nélkül emlegettük előzékenységét; a bolt nem volt üres, láthattuk, másokkal is ugyanígy bánt. Ha én nem mentem, érdeklődött, hogy vagyok, mit csinálok? — Dolgozik — mondta a feleségem. — Igen? — És mit? — A feleségem mondta. — Hát csak tessék vinni neki ebből a felsál-; ból, örülni fog neki... Való igaz, hogy örültem neki, bár nem is annyira a húsnak, hiszen nem vagyok valami híres nagyevő. Inkább annak, hogy van egy üzlet, ahová otthonosan járhatunk. Egy törzshely. Egy biztos pont, ahol mindig vár ránk egy kis hangulat. Üzleti fogás? Miért lenne az? Nem szorul ránk a hentes, a bolt nélkülünk is forgalmast Hiszen másutt éppen ez a baj: az eladók nem törődnek vele, hogy a vevő holnap is bejön-e. Ha nem jön, nem jön. Alászolgája! De itt más a helyzet. Itt számon tartanak minket. Pusztán azért, mért kedvvel végzik a munkájukat? Nem tudom, hogy kedvvel végzik-e? Meglehet: igen. Mindenesetre nem röstellnek némi fölösleges figyelmet pazarolni ránk. M égis: megyünk a kis utcán az üzletbe. Ügy teszünk, mintha ráérnénk a kedélyes csevegésre, mintha a családiasság még nem ment volna ki a divatból. Hobbi: Lám, ez már hobbi. Kisi- város, hangulat. Nosztalgia a nagy kapkodás kurta pihenőiben. De a hentesüzletben valóban előzékeny a kiszolgálás. Bán Zsuzsa BÚCSÚ Nyár volt. Szelíd, gyomvirágos réten egy lány feküdt a fűben, hanyatt. Aludt. Kicsit féloldalra fordította a fejét, mert álmáiban úgy érzékelte még, hogy a fiú, aki az imént ölelte, ott piheg az arcába még. Az ég mintha magasabban szál- longatta volna fátyolos, fehér felhőit a völgy fölött, s körben a hegyek úgy hallgattak, mintha ők is a lány álmát vigyáznák. Nyár volt, amikor minden egyszerűbb, az élet, a szerelem, a megélhetés. A lány aludt, vékonyka szőke haja belevegyült a körülötte zizegő fűbe, gyomba, az arca elsimult, és a száján egy parányi kis mosoly rezgett szüntelen. Almában is boldog volt. De nem érzékelték, nem tudták a hegyek körben, és nem tudta a völgy, hogy a lány csúnya. Nem érdemes részletezni, miért, de az emberek között vannak szépek és csúnyáik, vannak közepesek is, akik néha egyik, néha a másik végletet testesítik meg. De ez a lány egyértelműen, megváltoztathatatlanul csúnya volt. Aludt. Elsimult az arca, mint kicsikorában, talán az álma is olyan zavartalan és békés volt itt a völgyben, közvetlenül a fiú ölelése után. Szálltak a fehér fátyolfelhők fölötte magasan, körülötte zizegett halkan a fű, és a keze ügyében, kinyílt tenyere előtt egy nagy csokor vadvirág. Sárga és lila, az átlagember számára nevenincs kicsi virágok. így, gyökerükről letépve fanyar illatot és szomorúságot árasztottak. Talán erre az illatra nyitotta fel szemét a lány. Homályosan látta csak a hegyeket, mintegy kékes ködön át, még nem tudta hol van, és azt sem, hogy a fiú nincs vele. Megpillantotta a virágokat, felült. Kócos, gyér haját meglibben- tette a szél, mely végigszaladt a völgyön hirtelen, tengert játszott a fűvel, s az hullámokat szalasztott egyik parttól a másikig. Aztán csend lett megint, mozdulatlanság, és meleg tenyerét lejjebb nyújtotta a Nap a lány felé. Körülnézett. Kereste a fiút, de nem látta sehol. Akkor eszébe jutott a délután. A város, ahonnan kibuszoztak, és emlékezett a szorongásra, mely nem engedte, hogy elmosolyodjon a fiú tréfáira. — Miért? Fürkészte, vajon miért akárja vele tölteni a délutánt, vajon lehetséges-e, hogy mindaz, amit magáról hitt és tudott eddig, nem igaz? Középiskolás kora óta beletörődött, hogy ő nem fog megtetszeni soha senkinek, hogy ő csúnya, mindenhogyan az. Nem tud szépen járni, beszélni, nevetni, semmit nem tud, és jobb, ha nem néz a tükörbe.
