Szolnok Megyei Néplap, 1984. június (35. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-16 / 140. szám

8

1984. JÚNIUS 16.

Irodalom, művészet

Kokas Ignác; Háború

A lánc szemei

A

miikor becsukta a kaput, arra gondolt, hogy soha többet nem nyitja ki, s amikor maga mögött hagyta az utcát, megállt, visszafordult, s ugyanolyan komótosan, ahogy jött, hazaballagott.

A kaput most már dühösen csapta be, s egész mozgása, még az is, ahogy leikopte az ajtó előtt keresztbe fektetett seprűt, azt jelezte, hogy Jánoska tudja, mit kell tennie, s hogy ezen a portán Jánoska az úr.

Nem is nyitotta, feltépte az ajtót. s öregapjától tanult hangon üvöltötte be a lakásba.

— Aztán még egyszer ki ne tátsd a pofádat, mert széjjel találom verni.

Gyufaszálat illesztett fogai közé, előbb azonban körmeivel levakarta a piros gyufafejet s mintaki jól végezte dolgát, fenyegetően utánaeresztette fenyegetésének — mintegy jelezve, hogy neki mindenre gondja van — most már indulatmentesen, de annál parancso- lóbban:

— Amire hazajöttem, legyen kész az a mosás, a kirielejzumát. s nehogy meghalljam még egyszer a disznók sivítozását, mert a hajadnál fogva ráncigállak az ólig ...

A házból nem válaszolt senki, s Jánoska, hogy megbizonyosodjon arról, hogy hallották, még egyszer bekiáltott:

— Hallottad-é? A disznóknak enni adj, mert bocskorszíját hasítok a hátadból.

A szomszéd udvaron vénember sütkérezett a napon, s hogy ne tétlenkedjen, egy ággal piszkálgatta gumicsizmája récéi közül a sarat. Aztán zsebéből dohányport szórt az újságra, melyet nemrég hozott a postás, s jó vastag szivart csavart, akkorát, mint egy csusza,. s elégedetten eregette a füstöt.

— Jól van, Jánoska fiam. a kakas is úr a maga szemétdombján.

— Magától se kértem tanácsot

— felelte foghegyről, aztán mintegy szentenciát közölte az öreggel:

— Megint a másét szívja.

— Már hogy lenne á másé? Magam csavartam, láthattad.

— De azt is láttam, hogy a veje újságjából, s a dohány se a maga földjén terem.

— Semmi az, a fogságban elszít- tam a tábori lelkész bibliáját, pedig ott csak krumlilevéi; volt ma- horkával keverve.

— Azért nem jár templomba ? — kérdezte Jánoska. s közelebb lépett a kerítéshez, mintegy alkalmat teremtve az öregnek, hogy meséljen.

— Azért nem járok templomba, mert mikor az első háborúban Doberdóhoz vezényeltek. mint újoncot, éppen Nagypéntek volt, s az akkori tábori 'lelkészünk olyanolyan szép beszédet mondott, hogy akár bajonétrohamra is lehetett volna vezényelni az ezredet, amit máskülönben senki sem nagyon kívánt, s amikor a beszédje végén azít mondta, hogy „most pedig imádkozzunk a győzelemért, testvéreim”, akkor a taliánok lövészárkából felharsant a templomi ének, de olyan csuda szépen, hogy én olyat még a király koronázásakor sem hallottam, pedig azt a napot éppen Pesten értem a kaszárnyában. s ki kellett vonulni felekeze ten ként a templomba. De mondom, hogy olyan szépen még a beír városban sem énekeltek, mint azok a taliánok, s amikor béfejeződött az ének, akkor odaátról szín tiszta magyarul azt kiáltotta egy hang: „Mit hozott nektek a nyuszi, honvédek?” Amire az egyik, átkiáltotta. hogy biza, mi dupla rumot faszoltunk. amire az a magyar tálián visszakérdezte, kell-e a piros tojás, s már dobták is a tojásgránátokat, de olyan sűrűn, hogy ott maradt húsvét hetében az ezred fele. Ki az árokban, ki pedig a szanitécek keze között, s akkor én. habá csak siheder voltam, még vas nem iárt az arcomon, úgy, hogy az ezredben mikor egyik koma pelyhesállúnak nevezett, a Space eugszfűrer azt mondta, hogy e még csak nem is pelyhes, na szóval, azon a Nagypénteken én úgy beteltem a jóistennel, hogy aztán már többet be sem tettem a lábomat a templomba.

Kijött Marika, karján kosárral, mélyben hófehéren virított a kimosott ruha, s a kicsiszéket a szárítókötél alá téve teregetni kezdett.

— Kész a mosás? — kérdezte, de választ nem is várva fordult vissza az öreghez. — Aztán nem volt baja, abból, hogy nem járt templomba?

— Egy cseppet se. Azért szegődtem ide. mert nincs templom, akkor még falu sem volt, csak béresházak, s a gazdát csak az érdekelte. hogy minden rendben legyen, azt mondta, hogy felőle tiszta zsidó ig lehet az ember, csak a munkáját végezze el, s akkor jött a második háború, s Ukrajnában az első sebesülésem után jön egy gé- hás őrmester, s azt mondja: „maga főzte azt a birkatokányt tegnap?” Amire én azt válaszoltam az igazsághoz híven, hogy én csak ízesítettem, mert a tűz főzte, s a bajtársak pucolták hozzá a pityókát, amire a7-t mondja, hogy „magakatolikus, ugye?”, „annak kereszteltek” mondtam, mert nem akartam megmondani, hogy a’ vagyok, csak nem tartom, mert egyik bajtársunkat munkaszolgálatra vitték,

Vári Attila:

Főpróba

mint vörös gyanúsat, mert nem akart imádkozni, s akkor, hogy szavamat ne feledjem, beosztottak a tábori lelkészhez. Kolozsváry őrnagy úrhoz csicskásnak. De szerencsém is volt vele, mert úgy maradt nálam az a biblia, amiből aztán kicsi dohányjövedéket csináltam, s még a legnagyobb ínség idején is volt amit egyek, mert olyan fogolytársam is volt, aki inkább nem evett, s a felsőruhát is eladta volna- magáról, csak hogy füstölhessen.

Marika befejezte a ruhaiterítést, ő is az öreget hallgatta, de Jánoska rászólt:

— Nincs semmi munkád, hogy itt ólálkodsz? Nem fejérnépnek való, amit Józsi bá mesél.

— Ott állok, ahol akarok — mondta Marika, s csípőre tette a kezét. — Az az én dolgom, hoigy hol állok. Értetted-e?

amikor a híd alól

előlopakodik

a reggel megfordulnak a

házak

maguk körül tükröt tart felém a tócsa

Mary Poppins egy felhő

szélén ül

és lógatja le a lábát csodajó lenne egy hatalmas görögdinnyét' dobni a Dunába minden rosszaságomat a templomtorony gombján paskolja a szél jön a kettes villamos megpördül a pilléreken és a sín feltekeredik Szent

Gellért

lábához (ó nem nem földrengés!) az Erzsébet hídon

átcsapnak a hidlámok és két sávban lehet átúszni

Budára

szeretném feldobni a szivem hogy együtt repüljön a

koszi ott galambokkal mert mégiscsak ez a város

a keret a képhez■ ■ ■ ez a városi Céltalan már

bármibe

fogni: kezdenek kísérteni másik életeink

— Ügy? — kérdezte fenyegetően, s közeledett Marikához. akit egyáltalán nem ijesztett meg Jánoska paprika-vörös arca, s hogy haját túrkálva. lépeget felé. — Megmondtam, hogy fejérnépnek kályha mellett a helye? Megmondtam. vagy nem? — kérdezte, most már alig féllépésnyire Marikától.

— Szófiabeszéd — feleselte Marika, s amikor Jánoska meg akarta pofozni, elkanta a feléje lendülő kezet, s beleharapott.

Jánoska felüvültött, féllábon táncolt az udvaron, s fájós kezét felhúzott ballába hajlatába szorította.

— Megharapott — visította, mint egy heréit malac, s torka szakadtából üvöltött, mint akit éppen vágni készülnek.

— Jancsika, na — csitította Marika. — Jancsika, na! Meghallják, na! Ne izélj, meghallják, s megmondják anyuéknak. Ugye Józsi bácsi, nem is fájhat neki olyan nagyon?

— Az tudja, aki kapta — mondta diplomatikusan az öreg, s Jancsika abbahagyta a toporzékolást.

— Csak védje maga is, ’sze ő szedte le a tavaly oltott fájáról az összes körtét. Ö kente be a pipája szárát is kátránnyal. s azt is ő találta ki. hogy drótozzuk be a kapuját — mondta diadalmasan Jánoska, s a hatást leste.

— Szóval te voltál? — állt fel az öregember. — De te honnan tudod, Jánoska? Tán csak nem lested ki? Vagy tán az is lehet, hogy éppen te segítettél neki? Na várj csak, hazajön apád, aztán számolunk — mondta indulatosan az öregember, s bajuszát pödörgetve fölállít, sétabotját karjára akasztva kisántikált az utcára.

A két gyermek tanácstalanul állt.

— Nem játszok többet — mondta Marika. — Árulkodó Júdás, kapsz egy kotlós tojást.

— Akkor minek haraptál meg?

— Azért, mert Ancsa néni is megharapta Tóni bácsit, mikor meg akarta ütni — mondta Marika, és csípőre t©tte a kezét. — Bizony- úristen megiharapta. láttam.

— Folyjon ki a szemed?

— így folyjon ki a szemem — mutatta két ujjával a szem-kiszú- rást a kislány, aztán diadalmasan hozzátette: — De Toncsi bácsi mégsem szaladott, hogy kikiabálja, hogy Ancsa néni lopja a csirketápot.

Jánoska megingott az érv hatására. aztán mint aki érti az összefüggéseket, legyintett.

— Azért nem kiabálta ki, mert ők férj és feleség, és a saját tyúkjaiknak hozza a csirketápot.

— Mi nem vagyunk férj és feleség? — kérdezte a kislány.

— Vagyunk egy francot — mondta felnőttesen a kisfiú. — Ez csak játék.

— Játék. Akkor a malomgátnál miért mondtad, hogy húzzam je a bugyimat?

— Azért, mert Juli is lehúzta.

— Juli — mondta sajnálkozva a kislány. — Nanyó azt mondta, hogy a Juli nagyójának se volt soha bugyija, de nekem nem illik fiúk előtt lehúzni, mert belőlem orvosnő lesz.

A kisfiú gondolkodott egy keveset, aztán odalépett a kislányhoz.'

— Akkor Balta Jóskával miért fürod'tetek csórén?

— Mert nanyó nem engedett el, s nem akartam, hogy észrevegye, hogy mégis a gátnál voltam. Mert akkor vizesen kellett volna hazajönnöm — mondta a kislány, aztán diadalmasan hozzátette: — De Bállá Jóska nem számít. Az csak másodikos. Kicsi.

— Kicsj — mondta elismerően Jánoska is. — Nem is fáj a kezem — közölte békülően. s megkérdezte: Megyünk a gáthoz?

M

együnk — mondta Marika, s a víztől csepegő terítő mellé dobta, szoknyáját, s szaladni kezdett. Kis piros bugyija, mint egy szélben hajlongó pipacs mozgott jobbra-balra a combig érő fűben, s mögötte ott loholt Jánoska is. ö nem volt mit levessen. Egy szál gatyában ment reggel a kislány után, s most mindketten szaladtak, időnként nagyot visítottak az örömtől.

—Marika — kiáltotta a kisfiú. — Dugjuk el a többiek ruháit.

— Jó — kiáltotta vissza a kislány, s nevetése fölhallatszott talán egészen az égig. mert a nap kíváncsian bújt elő egy zsebkendő- nyi felhő mögül.

A dolog úgy kezdődött, hogy a tanácsi ügyintéző minősíthetetlen hangot használt a tisztelt ügyféllel szemben. Hogy mi volt és miért volt ez a minősíthetetlen hang? — Azt most már nehéz lenne bizonyítani, miután a tisztelt és sértett ügyfél felháborodottan távozott mennykőcsapásokat kilátásba helyezve a tanácsi ügyintéző és irodája számára.

A sértett ügyfél történetesen bolti eladó volt, aki mindezek után feldúlt állapotban lépett a pult mögé. és állapotának feldúltságát legalábbis két tényező igazolta. Először is nem megkérdezte a kedves vevőt, mit akar, hanem ráförmedt, nyögje már ki végre, bundát akar-e. vagy tizenöt deka körözöttet. másodszor a tizenöt deka körözött csak tizenkettőre sikerült már ami súlyát illeti, az ára pontosan annyi volt. mint amennyit a vevő kért, — súlyban.

A parázs perpatvar, amely az eladó és a vevő között a három deka okán és ürügyén kialakult, termé•Gyurkó Géza, a Heves megyei Népújság főszerkesztője 1984. június 2-án elhunyt. Ez az utolsó írása halála napján jelent meg lapjában.

szetesen a dolog, azaz hogy az ár korrigálásával végződött. Ám a kedves vevő emiatt már nem a járdán, hanem egy képzeletbeli plafonon indult hazafelé. Hazafelé, ahol a vízvezeték-szerelőnek kellett volna őt várnia, de mert ő parázs veszekedéssel és három deka körözött ügyével töltötte a drága időt, a vízvezeték-szerelő nem várt tovább, “hanem dühösen távozott. Dühének tárgya egy szerencsétlen kis nyugdíjas öregasszony, - következő „ügyfél” lett, aki állandóan ott lábatlankodott körülötte, mintha a kezelt és a szigeteléshez szükséges jogos kóc mennyiségét ellenőrizné. Az öreglány meg is kapta a magáét, és az eredetileg tervezett összegnél vagy húsz forinttal többet kért a vízvezetékszerelő, csakhogy mérgét levezesse, és a bizalmatlan öregasszonyt emígyen is megbüntesse.

Panaszkodott is az öreglány utcahosszat a mai világ állapotára.

A dolog tehát úgy kezdődött, hogy a tanácsi ügyintéző minősíthetetlen hangot használt. . .

Valóban így kezdődött?

Hátha úgy kezdődött, hogy a tisztségviselőt hivatalába menet, jókor reggel, érzéketlenül lefröcs-