Szolnok Megyei Néplap, 1984. június (35. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-16 / 140. szám
1984. JÚNIUS 16. 9 Irodalom* művészet Herceg Árpád: Lapszélre Be kell látni végre: egyszer leszakad, a mennyezet is! A vakolat már hónapok óta hull a szemembe, könnyeket csal ki, törölgetem, elnézek balra, a háztetők fölött, megbámulom a delelő bárányfelhőt, a célfavesztett postagalamb tiszteletköreit Ez a galamb! mióta már, hogy visszatér! Nem sefti még, hogy látom, figyelem, újabban kiszámítom minden mozdulatát: az antennák, a villámhárítók között másodpercek alatt fölrajzolja egyetlen emberélet évezredes verdesését Hull, csak hull a vakolat a fejem fölött, törölgetem szememből a homokot, a meszel, betűket karcolászok megint a terepszínű papírra, jeleket lapszélre, amelyekből még sejthető az emberélet Szabó Zoltán: Szeretet Szenti Ernő: Helyettem is szólt az életigenlés testem szélesre tárt kapuin beléptek a nagyranőtt fények kérleltem a folyton mást maradjon még helyettem is szólt az életigenlés levedletté szokatlanságát az átmenet újra megpróbálkozott szám az örömre is kapható nevetéssel félreértették álmaim a lehetetlent az ittlét vagyonából kiforgatott dolgok emlékként élnek tovább átlátszó emlékezetemben — Ki az? — Csak én. Hát, ki volna? Talán, másnak iá van kulcsa a lakáshoz? — A szívbajt hozod rám, Viktor. Mi ez, repülő-ellenőrzés? — Sajnálom, Ada. Ha érdekesebb látogatóra számítottál, akkor peched van. — Már megint mérgezett a nyelved. Tedd fel a hangfogót, kispofám; épp most aludtak el a gyerekek. — Mosiol? — Kedves vagy, hogy észreve- szed. Örökké csak mosok. De talán öltözz át, légy szíves. Fázni kezdek, ha rádnézek. Csurom víz vagy, Viktor. Űjabban nyitott kocsival jár a főnököd? Reggel arról volt szó, hogy éjfél előtt nem leszeL itthon. A nagy Bakallár meggondolta magát? — Így is lehet mondani. — Szép tőle. Éppen eléggé kihasznál: évek óta csak vendégségbe jársz haza. Repesek az örömtől, hogy programon kívül láthatlak. Legalább Segítesz kilötykölni ezt a vagon pelenkát. A különleges, bőrkímélő mosóporoktól már teljesen tönkrement a kezem. Garantáltan bioaktív, „a háziassizo- nyok öröme”. — Mondok egy újságot, Adél... Úgy áll a helyzet, hogy végeztem a főnökkel. — Csak nem ölted meg? — Végeztem vele. — Talán kiléptél? — Hallgass ide... Lehet, hogy én rosszul értem, de a sumákoló szövegből azt vettem ki, nagyon, is szeretné, ha elmennék. Ügy csinált, mintha vérezne a szíve értem, amiért nem tudja emelni a fizetésemet. Ezzel kezdte. Tudom, hogy maga többet érdemel, mondta. A meglepetéstől szóhoz se jutottam. Azt mondta: Nézze, Takács, bármennyire sajnálom, de egy megveszekedett fillérrel sem tudok többet adni... Semmi „Viktor pajtás”, „Hapsikám” vagy „öregfiú”, ahogy szokta, hanem csak „nézze, Takács” ... Feljebb már nem mehetek mondta, már így is vannak hangok, hogy én mandarint csinálok magából, de hát két gyereket kell eltartania, a felesége se dolgozik, tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ez mit jelent, a mai világban az isten pénze is kevés, keservesen nehéz volna elengednem magát, de, a szentségit, meg kell értenem, hogy senki sem lehet ellensége a családjának... Durúzsolt, magyarázott, szenvedett, éppencsak a ruháját nem szaggatta meg. Végül kibökte, hogy a taxivállalat vezérétől hallotta, milyen nagy dohányokat lehet ott zsebrevágnd; túlóra nélkül játszva megkereshetném a dupláját annak, amim van. Azt mondta, rám bízza a döntést. költe sárral egy autóbusz, s ő kénytelen volt Arany János szellemében viselkedni, mivel mit is tehetett volna mást: ... nem porolt, félreállt és igyekezett letörölni... Akkor és ott nem porolt, ám a munkahelyén, az első értetlen, vagy makacs szóra kirobbant belőle a kora reggel minden mérge, és minősíthetetlen hangot használt a tisztelt ügyféllel szemben. Nemcsak a gazdaság, a termelés szférájában kapcsolódnak egymásba és egymáshoz fogaskerékként az üzemek és az ágazatok, hanem az emberi viszonyok is fogaskerekei az életnek. A társadalomban élve kölcsönösen feltételezzük egymást, hatunk egymásra jó és rossz értelemben egyaránt, nem tudjuk elés bezárni az ajtót embertársaink elől. Igen, a dolgok mindig valahol kezdődnek, és valahol látszólag véget is érnek. Csakhogy a kezdet nem az eredet, és a befejezés sem a vég. Az emberi kapcsolatok bonyolultsága csodálatos módon egyszerre világosan áttekinthető, és ugyanakkor beláthatatlan. A tanácsi ügyintézőtől látszólagosan nyílegyenesen és világosan megfogalmazható volt a történet szála a nyugdíjas öregasszonyig, mintegy módot is adva arra, hogy közhelye- sen idézzük a bölcs intelmet: szeressük egymást gyerekek! Csakhogy itt és most ne erről essék szó! Ne arról a hasonlóan bölcs mondásról, mely szerint mindenkit érhet baleset, vagy hogy már csak ilyen ez a világ, és benne ilyenek az emberek. Másra gondolok, talán kissé meghökkentőre: a megadó türelemre. Igen: a türelemre. Annak tudomásulvételével együtt, hogy valóban, emberi közösségben élve meg kell értenünk, az emberek nem egyformák, néha jók, néha rosszak, sőt vannak, akik bizony kimondottan roszak. Toleran. ciát, megértést hirdetnék a szemtelen hivatalnokkal, a csaló bolti eladóval, ■ vagy az ügyfelét becsapó vízvezeték-szerelővel szemben? Szó sincs róla! De türelmet és megértést igen, egy olyan korszak társadalmi viszonyai iránt, amelyben a társadalom még messze nem kiforrott, és amelyben az eszméket már befogadja az értelem, de a tudat még nem mindig lép gyümölcsöző nászra vele. El kell jönnie majdan annak az időnek is, amikor a tanácsi tisztségviselőtől a nyugdíjas öregasszonyig vezető eme lánc már valahol a kezdet kezdetén megszakad, amikor az egyik sérelem nem lesz kiváltója a másiknak, s amikor nem érezzük majd magunkat védtelennek egy bántás után és okán. Mert a sértettségnél csak a védtelenség érzete lehet a nagyobb és veszélyesebb. Az inspirál engem. téged minket, hogy riadt tanácstalanságunkat bosszúra váltsuk. Bizonyítandón: nekünk is van erőnk. Mi is tudunk bántani, sérteni, fájdalmat okozni. Mindegy, hogy kinek. Akárkinek! Az az anekdota, miszerint az igazgató megbírálja az osztályvezetőt, az keményen a csoportvezetőjét, az még keményebben a beosztott könyvelőt, aki otthon ezek után megpofozza fiát, hogy a fiú végül belerúgjon a riadtan vonító ártatlan kutyába, nos, ez az anekdota hű tükörképe egy társadalompszichológiai modellnek. És ezt a modellt jószerint örököltük a múltból, eresztékeit, most próbáljuk kicserélni, nem mindig a legnagyobb sikerrel. Ám — és ez is igaz, sajnos — ha megfordítanám a történetsor alapállását, és a dolog úgy kezdődött volna, hogy a tanácsi ügyintéző kedvesen és gyorsan tette rendbe az ügyfél dolgát, aki emiatt... nos, nem valószínű, hogy a lánc szemein végighaladva a jó kezdet a boldog, vagy legalábbis a boldogító véghez vezetne. Az emberi kapcsolatok kusza szövevényében valahol és valahogy mégis csak a megértő türelem, a józan belátás lehet az egyedüli idegenvezetőnk. Legyünk hát türelmesek. Az emberi gyarlósággal szemben, a bántó igazságtalanságokkal szemben ? ' Nem, korunkkal szemben, amelyben élünk, amelyet magunk formálunk önmagunknak eszméink és türelmünk szerint. A körözött természetesen ettől függetlenül legyen meg tizenöt deka! Gyurkó Géza Szomorúan venné tudomásul, hogy otthagyom, de ilyen az élet, az ember a maga boldogsága után fut, és senkinek nincs joga ebben bárkit megakadályozni. — Rossz lóra tettél, Viktor. Kezdettől fogva mondom. — Tévedsz. Valami történt. Ezt már napok óta érzerp. Eddig nagyon jól megvoltunk egymással, előttem elengedte magát, nem tett lakatot a ‘szájára. A hosszú utak összeráztak bennünket, szinte barátok lettünk, üt év, Ada, gondold meg... — Én legalább tíznek érzem. De, az ég szerelmére, ne fuvolázz ilyen tragikus hangon. — Reggel óta ez jár a fejemben, és nem jutok semmire. — A te nagy Bakallárod... Én Pintér Tamás: A vesztes meg azt hittem, végre megjött az eszed, és otthagytad. Hogy végre te léptél, azt hittem. Lefogadom, még riimánkodtál is neki. — Egy szót se szólhattam, nem volt rá idő. El kellett mennie. Tegnap még úgy volt, hogy együtt megyünk. — És a kocsi? Csak nem azt akarod mondani, hogy a Nagy Karmester vonatra szállt? — Nevetni fogsz: ő vezeti a kocsit. — Tanulékony növendéked van, kispofám. Ezek szerint nem csak passzióból akart jogosítványt szerezni. — Mintha fenéken rúgtak volna, Ada. Piszok érzés volt látni, hogy beül a kocsiba, és kihajt a gyárkapun, mintha én a világon sem volnék. — Tiszta haszon. Most legalább rákényszerülsz, hogy valami normális hely után nézz, ahol nem nyúzzák le rólad a bőrt, és nem kell teljesítményben nyalni egy kegyesi nagyfőnök fenekét. Állandóan úgy jöttél haza, mint akit kicsavartak. Ha egyáltalán hazajöttél. Én meg bús apácaként tengődtem az ágyban. — Csak ne célozgass!, jó? Mit akarsz mondani azzal, hogy mindig úgy jöttem haza, mint akit kicsavartak ? — Azt, hogy úgy jöttél haza, kispofám. — Szerinted, Adél. Szerintem sosem lehetek annyira kinyiffanva, hogy észre ne vegyem, ha egy nő fekszik mellettem. — Lehetne beszélni róla Tény, hogy leginkább csak aludni jártál haza. Mintha szállodába jöttél volna: beestél az ajtón, gyorsan ettél valamit, és fejest ugrottál az ágyba. Még azt is elfelejtetted megkérdezni, hogy vagyok. Ti mindnyájan, azt hiszitek, ha pénzt tesztek az asztalra, minden el van intézve. Hát, rohadt pénz az, amiért bármit is fel kell áldozni. Például a családot. Mert te feláldoztad. A nagyfőnökért és a kilométeróráért. A gyerekeid nem ismernek, ha a közelükbe mész, rázzák a pályát, ési ijedtükben sírvafa- kadnak. A mai napig nem tudod megkülönböztetni az ikreket. Neked Bakallár volt az isten. Ha intett, ugrottál; ha nem intett, akkor isi A pucérja voltál, még a babáihoz is te fuvaroztad. Alázatosan, bambán ültél kint a kocsiban, míg ő az ügyeletes szeretőjével han- cúrozott. — Sokat köszönhetek neki. Adél. — A karriered, igaz? Vagy amit te annak gondolsz. Néhanapján bekerültél az akváriumba, a nagy halak közé. Ennyi az egész. — Ezt te nem érted. — Én csak a munkához értek, • kispofám. Megmondanád hány óra van? — Mindjárt kettő. Talán időre kell megcsinálnod a mosást? — Ne sziporkázz. Sokkal jobban tennéd, ha kiszellőztetnéd a fejed. Fél éve ígéred apádnak, hogy rendbehozod a rádiót. — Útban vagyok? — Hát, persze. A szeretőmet várom. — Röhög a vakbelem. — Mondd, Viktor, semmi önérzet nincs benned? Meddig akarsz még szomorúan kérődzni? A főnököd nem csinál ebből ügyet, mérget vehetsz rá. Vidáman fütyörész- ve gurul az országúton; ha ugyan ki nem kötött már valami árokban. — Ezt ne emlegesd. — Eszembe jutott. Majdnem kiterültél miatta. Te mesélted. —■ Az én hibám volt. Nem lett volna szabad átadnom a kormányt. De hát kérte. Ha az utolsó pillanatban oda nem kapok, telibe torpedózunk egy kanyarodó teherautót. Soha nem fogom elfelejteni az arcát. Csak ült, markolta a volánt, úgy összészorította a száját, hogy késsel sem lehetett volna szét nyitni. Később, valahányszor megjegyeztem valamit, hogy ezt csinálja, vagy azt csinálja, mindig hang nélkül bólintott, túlságosan is komolyan vette a vezetést, ilyenkor egy tréfát sem engedett meg magának. Tette, amit mondtam. — Szerettem volna látni azt a vircsaftot. Amikor a Nagy Orga- nizátor úgy ugrál, ahogy a kis Takácsi fütyül. — Mi van ebben? Tényleg, Ada, miért kell neked minden levesben hajszálat keresned? — Én csak azt akartam mondani, hogy Bakallár nem az a fajta, aki könnyen lenyeli a kudarcot. Nincs hozzászokva, hogy leckéztessék. Te meg dirigáltál neki, okítottad őt. Kést mártottál a szívébe. Sosem fogja elfelejteni, az ő ügyes, elnéző tanítómesterét. Nagyon hálás, köszöni a fáradozásaidat, de a további szívesi sizolgála- tokra nem tart igényt. És holnap felvesz helyetted egy vadonatúj sofőrt, ugyanannyi fizetéssel, mint amennyit te kaptál. Tudod, Viktor, ez úgy van, mint a szerelemben: a férfiak általában széles ívben elkerülik azt a nőt, akinél egyszer csődöt mondtak. — Fejezd be, Adél, jó? Te csak maradj meg a konyhában, maradj meg azoknál a dolgoknál, amikhez értesz. Rosszul ismered Bakaiért, és mindig isi rosszul ismerted. — Befejeztem, kispofám. Nem mész el az apádhoz? — Nem. — Persze, arra sem vagy hajlandó, hogy levegőzni vidd a gyerekeidet Mindjárt kisüt a Nap— Nem megyek sehová! — Viktor, miért ordítozol? Felvered a házat. — Az idegeimen hárfázol. Ki- kényszeríted belőlem. — Neked itt semmi jogod üvöltözni. — Térj ésizre, Ada. Napok óta várom, hogy veled legyek. Valahányszor eszembe jutsz, szeretnék azonnal visszafordulni. — De még egysizer sem fordultál vissza. És most engedj el, kispofám, jó? — Nem engedlek. — Erőszakos disznó vagy. — Szeretlek, Ada — Akkor mosd ki helyettem ezt a halom göncöt. — Ada... — Ne vadulj, Viktor. — Ada, nem kopognak? — Mondom, hogy kopog — Ne törődj vele. — Hogyhogy ne törődjek? — Bennem is vér folyik, Viktor. Belevittél a dologba. És ha belevittél, akkor most ne törődj mással. — M egbolondultál ? — Hallgass! — Te vártál valakit, Adél. Ki vele, kit vártál? — Így isi jó ... öntsünk tiszta vizet a pohárba, kispofám. Összeállította: Rékasy Ildikó
