Szolnok Megyei Néplap, 1984. május (35. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-12 / 110. szám
8 Irodalom* művészet 1984. MÁJUS 12. tanárúr felébredt első álmából, és körülnézett számos szorongnivalóján, hamarjában melyiken búsuljon. Eltartott néhány percig, mire elmosolyodott, és örömmel vette tudomásul bölcs békességét. Felkelt átmelegedett ágyából, papucsba lépett, és óvatosan kitapogatózott a fürdőszobába, ahol halomban állt a sitt, és csak keskeny ösvény vezetett a vadonatúj fehér porcelánhoz, aminek felállításán tegnap egész nap munkálkodott a vízvezeték-szerelő, aki már korán reggel részegen érkezett az alkalmi munkára, és szakértelmét rengeteg beszéddel pótolta. A tanárúr ivott néhány korty vizet is, amint ilyen holdvilágos, kutyaugatós éjszakákon a gyorsabban csillapodás érdekében tenni- szokta; visszafeküdt az ágyába, és próbált aludni. Mivel nem sikerült, mivel most már előkerültek éjszakai méla kínzói, meggyújtotta a lámpát, és a szinte elviselhetetlen fényben tovább olvasta Krúdy Gyula Lublói, dehogy, Po- dollni kísértet című mesés regényét, melyben valósággal túlvilá- gi dolgok történtek, legalábbis az az egész világ túl van minden felfogható, élő és jelenhez tartozó világon. A szeme lassan megszokta a lámpa embertelenül, világtalanul éles fényét, és akkor már álmosságtól égett a szeme, tehát hátranyúlt az ágya mögött álló kisasztalhoz, óvatosan letette a kihajtott, olcsó kiadású, csúnya könyvecskét, ami nem esett le, mint a napokban, egy ugyanilyen éjszakán, az álmosan hátranyújtott szemüvegével együtt. Most a szemüveg sem esett le, minden szép rendben ideigleneskedett a magas kisasztalon, minden rendben lett volna, csak sajnos a tanárúr, amint eloltotta, szintén hát- ranyújtott kézzel, a lámpát, tökéletesen felébredt. Megvakarta a tenyerét, majd a mellkasát, amin, az orvos szerint idegességtől, apró piros pörsenések viszkettek, összegubancolódott, majd hirtelen kinyújtózott, amitől rögtön görcs állt a lába szárába, mire hevesen és hirtelen kiült az ágya szélére, felállt, leült, dörzsölte a lábát. A görcs igen kellemetlen, valósággal belapul a hús a lába szárán, és míg vissza nem göm- bölyödik. kínos, éles fájdalom gyilkolja. Egyszer, szokta ilyenkor gondolni a tanárúr, ez a görcs a szívembe áll bele, és akkor meghalok. Pedig egyáltalán nem félte a halált, és nem készült rá, bár mostanában sokat emlegette, sőt úgy beszélt, mintha készülne rá és félne tőle. A tanárúr megpróbált rendet rakni gondjai közt... Próbált azon bosszankodni, hogy mi a csudáért kellett neki pont akkor és pont arra kanyarodni vadonatúj kocsijával, ahonnan meghátrálva nekiment egy éles saroknak, ami benyomta a lökhárítóját és egy kicsit a csomagtartóját is. De ez most nem kötötte le eléggé a figyelmét, kilátszott alóla sokkal kínosabb és komplikáltabb kellemetlensége. amiben némileg hibásnak érezte magát, de elhatározta, hogy nem enged. A tanárúr ugyanis eladta a szülei kedves házát, úgy, ahogy van, mindenestől, de aztán mégis, amikor búcsúzóul körüljárt benne, a sarkokból, falakról, ösz- szeszedett néhány csak neki értékesnek tűnő holmit, mélyekről úgy gondolta, míg él, nem illik és nem is tud lemondani, ha pedig meghal, elvárja a gyerekeitől, hogy ők őrizzék tovább, mint a múlt emlékét, bizonyítékát, ördög tudja, minek kell ezt nevezni. A tárgyakról azonban a vevő ügyvédje listát készített, és körömszakadtáig ragaszkodik minden megszöktetett darabhoz, annak ellenére, hogy a tanárúr a saját lakásából jelentősen értékesebb darabokat válogatott, melyekkel harciasán megváltaná a „szívéhez nőtt”, teljesen fölösleges tárgyakat. Ebből már valóságos, hangos veszekedés is támadt, majd jött a tökéletes kibékülés, de egy hét múlva újra felbukkant, mert az ügyvéd kijelentette, hogy ügyfele nevében addig nem „tud” fizetni, míg a szerződéshez mellékelt leltár nem teljes. Móricz Virág; Ejféli mélázás A tanárúr úgy gondolta, fütyül a vevőre és az ügyvédjére, úgyis nagyon olcsón és fölöslegesen adta el az örökségét, nem volt rá szüksége — se az örökségre, se annak eladásiára, hiszen az ember manapság örüljön, ha a pénze ingatlanban fekszik. Mit csináljon pénzzel az, aki már minden gyerekének segített felnőni, diplomát, jó állást szerezni, hozzá szép lakást is, egyiknek szebbet, mint a másiknak. A tanárúr egész életében takarékos és pénzszerző ember volt, igen sokféleképpen tudott kisebb-nagyobb jövedelemhez jutni, viszont az alapkiadásait, alapkeretét se ő, se a felesége nem tágították abban a mértékben, ahogy az anyagi körülmények javultak. Az anyagi körülményeik nem is nekik, hanem a gyerekeiknek ja- vulgatnak. És ha a tanárúr nem volna résen, még jobban gyarapodnának. Az egyik veje — pont a most eladott ház szomszédságában született falusi szegénylegény — agronómus, illetve mezőgazda- sági mérnök, játszva megtehetné, amit a bátyja, a teherautó-sofőr, aki felállított tavaly egy huszonöt méter hosszú fóliasátrat, az alatt paradicsomot termel, és egyetlen tavaszon, két- vagy mondjuk háromhónapi munkával, igaz, nagyon heves és inaszakasztó, idegőrlő, nagyrészt lopott időben végzett munkával megkeresett egy Zsigulit magának. Vadonatújat, tízezer forint ráadással vette attól, aki hosszas várakozás után megkapta rá a kiutalást. A tanárúr vejét szinte kötéllel kell viszatartani, hogy ugyanezt vagy még többet, végre ne hajtson. Ha a bátyja, egy sofőr, primőrt tud termelni — az ő szakértelme és összeköttetése mellett neki ez játszva sikerülne. De a tanárúr és a józan, okos felesége, két marokkal fogják a gyeplőt, hogy a fantázialovak el ne ragadják és bizonytalan utakra ne vigyék a gyerekeiket. Ezt csakis kiegyensúlyozottsággal és vidám szeretettel lehet elérni. így is, Béni örök veszedelem, mert olyan erős, mint egy fiatal bika, alig fér a szűk lakásba és a szűk tevékenységi területére. Senki a családban úgy nem élvezi a helyzeteket, a lehetőségeket, hogy egy ilyen, falu széli Béni gyerek mire viheti a mái világban. Hát még mire vihetnél Hiszen a fóliás primőr csak egy semmi ötlet, ami csak egy sofőrnek való — Béni hatalmas vállalkozásokra volna képes. A tanárúr, a bölcs após, többek között azért adta el a falusi házat, azzal a szép nagy, formás kerttel, nehogy felcseperedeti családja kincsesbányát csináljon belőle, ami a mai világhoz nem illik, ez nem mai életforma, aki ilyenre vállalkozik, nem korszerű ember, és elrontja korszerű karrierjét. A tanárúr nagyon jól tudja, bár senki sem mondta, hogy mind a három gyereke és azok házastársai, vállalkozni szeretne azzal a pénzzel, ami a nagyapjuk házának árából rájuk esik. Még talán leginkább a Béni felesége tiszta a kalandos gondolatoktól, a kedves, gömbölyű Sári, akinek semmi ideje sincs, semmi lehetőség nem kínozza, szülési szabadságon van. hogy is mondják, gyesen, második kis bocsával, aki pontosan olyan, mint az első és mint az apja, piros. kövér, fehér bőrű fekete hajú, valamivel esetlenebb a kívánatos1 nál. Sári egyetemi tanár! Nagyon nagyra van vele, hogy tanársegéd, és annyi esze legalábbis van, hogy a férjét állami keretbe szögezze. Persze, ez nem egészen azt jelenti, hogy mentsvár. Az a vízvezeték-szerelő is, aki most itt gyilkolja a fürdőszobát, állami alkalmazott, mondta is az este, hogy cédulát talált az ajtaján, az állami vállalat ellenőrétől, hogy jöjjön dolgozni oda is, necsak itt fusizzon. Béni is fusi formában szeretne mindenfélét csinálni, primőrt. tyúkászatot, talajvizsgáló kísérleti állomást, laboratóriumot, mindennap mást, mert száz ötlet röpköd körülötte. rdekes, ez a fiú jobban foglalkoztatja, mint a maga gyerekei. A saját gyerekeivel az a baj, hogy mind a három az anyjára hasonlít. Ha nem is külsőleg, hajlamaiban. Margitra. Margit nagyon szép volt, még nem is régen. Szép szigorú tanárnő, következetes, sőt mániákus. Kötelességtudó. Keretet betöltő. Elképzelhetetlenül furcsa dolog a házasság. Mint intézmény. Az ember beleszeret, vagy inkább megkíván egy idegen nőt — és aztán egész életet tölthet vele. Soha nem volt szíve egy ilyen derék nőnek, egy ilyen tökéletesnek nem jó férje lenni. Nem is a csalás, ami szintén kívülesik a látókörén — inkább azt érzi hősi tettnek, hogy elviseli, most már harminc éve, az összetartozást egy ilyen sehogy nem hozzá pászoló lényhez. Olyan sok dolguk volt mindig mind a kettőjüknek: kinek-kinek a maga külön világában és a közös háztartásban, gyerekekkel, evéssel, izgalmaikkal, horzso- lódásokkal kitöltött napokban. Milyen iszonyúan hosszú egy éjszaka vagy egy várakozó óra, pláne ha az ember a saját ügyében várakozik, mióta nem intéződik el a tanárúr legújabb várakoznivalója! — 'és milyen gjyorsan eltelik az egész élet. Margit már nyugdíjas. Akármilyen nagyszerű, kitüntetett igazgatónő volt, amint betöltötte a bűvös évet, nyugdíjba küldték. Állítólag örül neki. Mert a gyerekek, az unokák, mert elég volt az iskolából. Lehet. De a tanárúr most vette észre, milyen borzasztóan megunta ezt a derék asz- szony. Mit lehet tenni? Legokosabb dognak lenni. bolVidor Miklós: Arany és méz A szelek galambdúca volt a kert fölött a tornác Rézsűt érte a fény s olyankor szállni kezdett megkerülte a sürgöny drótokat lefelé a folyóig majd visszasiklott velem észrevétlen a diófák közé A domboldalból néztem az állomást sorsok cseréjét a sínpárokon nagynéha mozdonyfütty hasított csíkot a délutánba Szemközt a szigeten tüzbokor gyűlt ki este s szakállam mint az árnyak a holdtól nagyranőtt Szitakötők szárnyán rezgő idő arany és méz zümmögve a végtelen kaptáraiban s gyűjtve egyre hogy majd a hosszú tél barlangsötétjén ragyogjon egy arc - Eloldották a szelek a kert a tornác az öröklét körötte lebeg Bisztray Ádám: Bertók László: Egy ének És elköveti viszi magát újra a bűnt Egy ének viszi magát sarkosan, kevélyen, lassún és szomorún, ahogy lépek. Eredet nélküli zuhatagából mohos, nagy kövein jövök, s mélyben zeng és hallgat, nem érthetem, mit mond, csak zene, de a léleknek háza, sípnak fája nincs. Fáj a szemem, ködbe a betűk, vesznek a formák egyformába, koponyám alján érzem a tűt, amely testem útjait járja, döcög a vers is, s mintha az űrt utánozná tétova lába, aki érti ezt, megmenekült, harag nélkül néz a világra, Elhagyom, s visszatér, elhagy, és f elf akad újra, halálomig várom hallani Zendült szavait, áll magában a rendbe kövült létben, mintha valakit várna, tenyerében az összeszűkült ■ mindenség sajgó szakadása, sarkosan-kev élyen, frissen, szomorún, ahogy lépek. és elköveti újra a bűnt, hogy a törvény megmagyarázza. Kiínráth Sándor: Hiányzik: Kovács Janika A didergető, locspocsos idő miatt a gyerekek nem várták meg a csengőszót az udvaron, mint másakor, gyorsan bementek az osztályba. Reggelre nyálkás köd ereszkedett a falura, útközben beleivódott a kabátjukba, sapkájukba, most néhányan a kályha mellett fázósan szárítkoztak. Úgy látszik, az idő a hangulatukra is ráült, mert még a nagyhangúak is csendesebbre fogták a szavukat. Az ablaknál álltam, néztem a csöndes udvart, meg azt a néhány gyereket, akik nagy sietve loholtak az osztályuk felé, hogy még a csengetés előtt beérjenek. Aztán észrevettem, hogy a kapunál néhány asszony ugyancsak tárgyalhat valamit, mert jobbra- balra nézelődnek, meg átkiabálnak az utca túloldalára az arra menőknek. Majd kettő kivált közülük, és beléptek az udvarra. Ekkor láttam meg, hogy Kovács Erzsi is közöttük van, aki minden nap olyan pontosan érkezik ikertestvérével az iskolába, hogy az órát hozzájuk lehetne igazítani. De most nem volt vele a testvére, a holmiját azonban ú<?v láttam, rásózta szegényre, mert mindkét kezét szinte a földig húzta a degeszre tömött táska. A kislány arcán ijedtség látszott, s ahogy feltekintett a két asszonyra, apró könnycseppek gurultak végig az arcocskáján. Gyorsan kiléptem az ajtón. A két asszony megállt előttem szótlanul , pedig látszott rajtuk, hogy valami nagyon fontosat akarnak mondani. Egymásra néztek, hogy melyikük kezdje, midőn éles, hátborzongtató vijjogással mentőautó robogott el az iskola előtt. Mindannyian arra fordultunk, a gyerekek meg hirtelenében az ablakhoz futottak, a kíváncsiabbak kijöttek az udvarra is.
