Szolnok Megyei Néplap, 1984. május (35. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-26 / 122. szám
1984. MÁJUS 26. Irodalom* művészet 9 JKicsik és nagyok ettem játszottak az udvarban, egészen hátul, a kert első fái között. Egy kislány és egy kisfiú, egyik sem volt idősebb nyolcesztendősnél. A fiú egy fadarabbal négyszögeket rajzolt az agyontaposott földre, három, négy méter lehetett minden oldala. A kislány figyelmesen nézte a fadarab útját. A karjában kis játékbaba lapult. — Azt szeretném, ha először az ágyat rajzolnád meg, rettenetesen álmos a kicsi, alig tudja nyitva tartani a szemét. A fiú felegyenesedett, összehúzott szemekkel vizsgálta a vonalakat, aztán belépett a négyszög közepébe. — Csak beszélsz összevissza...! Az egyik vonal mellé három vonallal berajzolta az ágyat. — Most az asztalt... — mondta a 'kislány. — Azért is a kályhát rajzolom be először, s legközelebb a bútorokat, és csak azután a falakat... Tovább lépett, és egymás után rajzolta a köröket, kockákat — szekrényt, kályhát és a többi bútorokat. Aztán eldobta a fadarabot. — Menj, és kösd meg a kutyát! A kis kuvasz körülöttük lebzselt. Amikor a kislány közelebb lépett hozzá, félrefordított fejjel tekintett fel. — Gyere, Bodri.,.. most mást játszunk, addig te szép nyugodtan itt maradsz. — Az egyik fához vezette, és gyors újjakkal hozzákötötte. — Jaj, istenem, milyen késő este van már, és az én emberem még mindig nincs idehaza, a kicsit sem fektettem még le, istenem, de szerencsétlen vagyok!... — Kész? — kérdezte a fiú. — Megyek már, megyek... A babáját ringatva a melléhez szorította, és belépett a szobába. Egy pillanatra megállt, és visszanézett a másik gyerekre. Az zsebre dugott kezekkel nézte. — Gyerünk, gyerünk, gyerünk... Az ágyhoz lépett, és óvatosan lefektette a babát. Melléje térdelt, falevelekkel betakargatta, aztán nagyot sóhajtva melléje dőlt. — Jaj, a derekam, sohasem lesz vége ennek. Aludj, csillagom, én is alszom azonnal, apuka is hazajön mindjárt, és hoz valamit az ő csillagának... A kutya felcsaholt, és jobbra- balra ugrálva rángatni kezdte a kötelet. — Én édes istenem! Istenem, mikor szabadítsz már meg... — hallatszott a kislány motyogása a játékszobából. A fiú odatekintett. Kezét kivette zsebéből és kiegyenesedett. Kigombolta végig az ingét, két tenyerével beletúrt a hajába, fejét hátra vetette, és szemét az égnek emelve felkiáltott. — Huuu... keserves Isten.. . — és tántorgó lábakkal, erre-arra dülöngélve megindult a szoba felé. Belekezdett valami énekbe, aztán abbahagyta, felordított. — A keserves világ... fúj, betyár Krisztus!... — Édes istenem, Szűz Máriám — Édes istenem. Szűz Mártám. .. — mondogatta a kislány, és összetette a tenyerét, mintha imádkozna. Aztán felemelkedett, és a baba fölé hajolt. — Aludj, egyetlenem... nincs semmi baj! — Hejjj... — Kint a fiú kiköpött a földre. Bizonytalan, részeg mozdulattal beletörölt az arcába, mintha szét akarná morzsolni az orrát. — Nyisd ki!... — kiáltotta a szoba felé. A kislány felemelkedett, arcát a kezébe temette, vállai rázkódtak, úgy tett, mintha sírna. Tétován, ijedten lépett erre-arra, mint aki nem tudja, mit tegyen. Közben szétnyitott újjai közül figyelte a fiút. — Nyisd ki!... Bezárta, a jó istenit. .. Nyisd ki az ajtót, te!... A lányka a négyszög oldalához szaladt, és a lábával eltörölte egy darabon a felrajzolt vonalat. — Jaj, dehogy zártam... Dehogy zártam. . .! — Ott dögölj meg, ahol vagy... — tántorogva közeledett a nyíláshoz, de mielőtt belépett volna, megingott, és ott haladt keresztül, ahová a szekrényt rajzolta. A kislány elvette a kezét az arcáról, és kacagni kezdett. — Megint a szekrényen jössz be... A másik visszatámolygova, újra nekiindult az ajtónak... — Bestia, minek zárod be. mondtam, hogy nyitva álljon. Hányszor mondtam már... — Jaj, teremtőm — mondta a kislány, és maga elé tartott kezekkel hátrált az ágyhoz. — Feküdj le, ne kiabálj, mindenki felébred... — Majd lefektetlek én, lefektetlek én, megállj... — Ne kiabálj, az isten szerelméért. .. Gyere, levetkőztetlek... — Mars!... — Segítek, csak ne kiabálj... felébred a kicsi... gyere szépen... Egészen a fiú mellé lépett... Egymásra néztek. A lánynak barna szeme volt, a fiúé kék, mint az ég vagy akár a játékbabáé az ágyon. Egymást nézték pár pillanatig, aztán a fiú gyorsan megszólalt, halkan, hogy alig lehetett hallani. — Most akard levenni a kabátomat. .. Kabát nem volt rajta, az ingéért nyúlt a kislány. — Gyere, feküdj le... — Feküdjek le, mi?... — Jaj, istenem, miért teszel tönkre — aztán vékony gyermekhangja sírásba görbült. — Keserves, nyomorult élet! Megfordult, és a gyermek mellé vetette magát. Arcát a karjába temette és zokogott. Ha valaki mesz- sziről hallja, azt hitte volna, felnőttnek a sírását hallja. — Bőg! Aztán holnap végigjaj- gatod az utcát, hogy megvertelek. .. A kislány mondani kezdte, mintha sohasem akarná abbahagyni. — Hagyj engem, hagyj enmeg... — Fogd be a szád... — Hagyj engem, hagyj engem... A fiú odatámolygott hozzá. — Elhallgatsz végre. ..? Megmarkolta a lány ruháját, és rángatta, míg le nem húzta az ágyról. A kislány felkapta a fejét. — A hajamat kell fogni — suttogta. — Amióta levágták, nincs mit fogni rajta — suttogta a fiú is, de elengedte a ruhát, és igyekezett belemarkolni a másik hajába, ami rövidre volt vágva, szinte olyan rövidre, mint a fiúé, mert már nyár volt. — Bánt az urad, mi? Részeg az urad ? Húzni kezdte végig a földön. A kislány feltérdelt, és összeszorított ököllel védekezett. — Eressz! — kiáltotta. A fiú szemben állt a nappal. Arca pirosra gyulladt. A bőre finom volt és érintetlen, de a szemei kegyetlenül összehúzódtak, és idegenül ültek a homloka alatt, mintha odalopták volna. — Fáj! — kiáltott a kislány, megfeszítette a testét, és kiszakította magát a szorításból. A fiú mozdulatlanul nézte, karjait lelógatta az oldala mellett, és szemed egészen megszűkültek. Aztán elindult a lány után. —1 Bestia... A kislány kinyújtott karokkal védekezett. Lábuk alatt felgyűrő- dött a föld, széttúrták a megrajzolt vonalakat. — A gyermek! A kislány megtántorodott. Egyensúlyukat vesztve végigvágódtak a földön. A fiú mély, hosszú lélegzetet vett aztán körültekintve, halkan rászólt a leányra. — Én most elalszom, és te akarj levetkőztetni... A hasára fordult. Karját a feje alá tette, és dörmögve, érthetetlenül motyogva lehunyta a szemeit. kislány megigazította a haját, ujjaival elrendezgette az ösz- szeborzolódott kis tincseket, aztán négy- kézlábra ereszkedett, és óvatosan a fiúhoz mászott. Végigtapogatta a zsebeit, kődarabok, kulcs, kis spárga, színes üveg hullottak a földre. — Nincs semmi — mondta halkan —. nincs neki pénze — és kezébe temette az arcát. Csurka István: Arabs számok A megboldogult ötvenes években, amikor még a színiakadémián is a tanórák harmadát a honvédelmi oktatás foglalta el, résztvevője és közreműködője voltam egy főiskolai pamfletnek. Eme merész, sőt vakmerő ifjonti vállalkozás egyik jelenete az akkori túlburjánzó éberséget, a mindenre kiterjedő értelmetlen titkolózást figurázta ki. Bejött a színre az oktató tisztet alakító növendék, és elrendelte a padokban szorongó nebulóknak: — Füzeteket eltenni, ceruzákat összetörni, kezeket hátra! Miután ez megtörtént, körölte, miért van erre szükség. — A mai óra anyaga hadititok. Semmit nem szabad feljegyezni, nehogy az ellenség kezébe kerüljön. Azután odaállt a táblához, és elkezdte az előadást. — A mai órán az arabs számokkal foglalkozunk. Az arabs számok a következők: 1, 2, 3... Ezzel szemben a múlt héten szülői értekezleten vettem részt. Csodálkozva észleltem, mennyire megváltozott az iskola hangulata. Eltűnt az olajszagú és olajszínű padló, tükörsima fényezett parkett van helyette. A rézsűt döntött zöld padot vízszintes lapú íróasztal váltotta föl, és a katedra sem katedra már, csupán egy nagyobb íróasztal — szemben. Minden sima lett, világos és vízszintes. Miután a szülők elhelyezkedtek ebben a vízszintes világban, a kedves és csinos tanító néni elkezdte a szülői értekezletet. Először is szeretettel üdvözölte a megjelent szülőket, majd ismertette a III/A jelenlegi helyzetét. Megtudtuk, hogy a III/A helyzete általában jó, de vapnak bizonyos problémák is. A közösségi szellem kielégítő, a gyerekek aktivitása valamivel az átlag felett van, élénkek, sokat jelentkeznek, nagy általánosságban, az összességet tekintve szorgalmasak is, és a magaviselettel sincs különösebb baj — általában. A hiányosságok közül elsőnek az egyéni feladatmegoldásban mutatkozó lemaradásról hallottunk. Ugyanazok a gyerekek, akik együtt igen aktívak, és sokszor jelentkeznek, egyidejűleg bizonytalanok. Általános tünet ugyanakkor az is, hogy az osztály figyelme szétszórt. Nem tudnak eléggé koncentrálni — általában. Ültem, szokásom szerint a hátsó padban, és nem tudtam kiverni a fejemből, hogy ezt a beszámolót én már hallottam valahol. Hallottam, láttam, olvastam, nekem ezt már kommentálták a tévében, sőt diák koromban nekem ezt már egyszer ki kellett jegyzetelnem. Az összefüggés az egykori pamflet és a mostani szülői értekezlet között akkor még — bocsánat a kifejezésért — nem ugrott be. Hanem aztán amikor a kedves és csinos tanító néni a „konkrét esetekre” kerített sort, akkor már beugrott. A konkrét esetek ugyanis a következők voltak: „egy bizonyos tanuló” előregurított a parkettán egy üveggolyót, „két másik tanuló” hajba kapott egy tolltartón, „valaki” rendszeresen otthon felejti valamijét, „egyesek” ugyanabban a zokniban jönnek, amiben tornáznak a tornaórán. És így tovább. Az államtitok felsorolása eléggé terjedelmes volt, de a tanító néni még csak titokzatos mosolyának egy-egy anyukára vagy apukára irányításával sem jelezte, hogy melyik gyerek a bűnös a különböző esetekben. Először, felületesen, arra gondoltam, azért tesz így, mert nem akarja megsérteni a szülőket. Attól tart, hogy szégyenletében a pad alá bújik a derék szülő, ha nyilvánosságra kerül, hogy az ő gyereke gu- rigázott az üveggolyóval. Igen ám, csakhogy a dicséretes esetek, a piros ponttal díjazott ügyek is éppen így személytelenek maradtak. Egyik szülőnek sem kellett pironkodnia, és egyiknek sem dagadhatott a keble k büszkeségtől. Végezetül pedig a tanító néni summázta a dolgokat. Hivatkozott az elhangzottakra, amiből világosan kiderül, hogy a III/A helyzete általában jó, s „minden alap” megvan arra, hogy a jövőben még jobb lesz. Majd pedig feltette az obiigát kérdést: „Van-e valakinek kérdése az elhangzottakkal kapcsolatban?” Miután senkinek nem volt kérdése, megköszönte a szülők konstruktív részvételét, és mintegy mellékesen megemlítette, hogy a következő szülői értekezleten majd konkrétabban is foglalkozni fog az egyes gyerekekkel. Ettől az odavetett megjegyzéstől, ettől a szemérmes mentegetőzéstől aztán nyomban megszűnt bennem a háborgás, és megsajnáltam szegény tanító nénit, belátva, hogy csak a kötelességét teljesítette, amikor az év első szülői értekezletén megadta a szülőknek az általános tájékoztatást. Hogy aztán ebből a tájékoztatásból titkolózás lett — hát istenem, arról bizony nem ő tehet. Az általánosságok, a meghatározatlanságok mögé bújó titkolózás ma népszokás. Fent, a csúcson valamikor valaki elkezdett általánosítani, és ez az általánosítás azóta szépen süllyed lefelé. Régebben is így volt ez. Valamikor egy madame Récamier nevű francia főúri dáma egy nyitott sima kereve- ten fekve társalkodóit a szalonjában a vendégeivel, ma a kispolgári lakások dísze a rekamié. Nemcsak az utánzókészsége, de a szükség is arra szorítja az embert, hogy „felülről” vegyen át bizonyos formákat, szokásokat, magatartásokat. Hogy miféle szükség? Nos, a konformizmus szüksége. Ha ugyanis valaki nem veszi át a fenti szokásokat, ha valaki nem általánosít úgy, mint a főnöke, az igazgatója, a csoportvezetője, akkor azzal azt is elismeri, hogy ő nem olyan, hogy neki nincs meg a megfelelő hatalma. Mert az általánosítás egy hatalmi felségjelvény. Ha valaki ma konkrétan beszél, számtani kell arra, hogy semmibe veszik, mert arra gondolnak, nyilván azért teszi ezt, mert nincs mit általánosítania, mert nem bíztak rá még egy csipetnyi államtitkot sem. Aki tehát egy szemernyit is ad magára, az kihasít magának a nagy általános, közös államtitokból egy darabot, és azt általánosítja. Hogy meddig mehet ez így? Nem titkolom: nem sokáig. Ha ugyanis mostanra már az általános iskola alsó tagozatáig ülepedett ez az általánosságba burkolt államtitok, akkor nyilvánvaló, hogy telítve vagyunk vele. Ügy elnehezül tőle a gyomrunk, hogy majd még a szódabikarbóna sem segít, le kell dugnunk az újjunkat a torkunkra, hogy megkönnyebbüljünk. Mellesleg megjegyezve, a szülői értekezletről hazatérve megkérdeztem a kislányomat, hogy ki volt az üveggolyós ügy vétkese. A gyerek arcán nagy-nagy megkönnyebbülés ragyogott fel, hiszen sokkal súlyosabbakra volt előkészülve. — Közlöm /veled, apu, hogy nem mondom meg — mondta, és láttam rajta, hogy életében talán először meg van elégedve az iskolájával. Némi lendülettel kezdett foglalkozni az arabs számokkal. Összeállította: Rékasy Ildikó Irodalmi oldalpárunk anyagát könyvhét) vendégeink Írásaiból állítottuk össze.
