Szolnok Megyei Néplap, 1984. május (35. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-26 / 122. szám
8 Irodalom« művészet 1984. MÁJUS 26. Gyurkovics Tibor versei Túlélni B. Zs. E. emlékének Hazugság hogy túlélni mit gyomor nem bír el hazugság meglapulni amikor ütni kell Altatás megmaradni lelkünk sebeivel szabadságot pótolni nem lehet semmivel Lakók Elszeretetlenedtünk, mint két öreg dió, pedig, épp most a végén szeretni volna jó. Ülünk, halotti csöndben, összezsugorodottan, képről sem ismerek rád, te sem tudod, ki voltam. Betört arccal ülünk csak, sorait fölkínálja a néma rádió, a székek ármádiája. Kimész. A válladon föltündököl a gyász. Es kinyitod a szekrényt. Rakosgatsz. Háttal állsz. Értsd meg - ezt mondanám még. Ez ugyanaz a péntek. Kinyúlnék, s nem tudom már magam se, hogy mit érts meg. Fondorlat az alázat, bogy majd valamivel kijátsszak mit a börtön Krácsával ránk lehel Csalás bunkerba bújni itt csalás elaludni és csalás szemet húnyni ki-ki maga felel Árulás egyezkedni árulás elfeledni sebet vagy igazságot ha belehalni kell. Madár Zúg a madár a táj felett, szétbontja vastag levegőjét, ahogy a pára áramába belevágja keserű csőrét. Bedobja izmai csomóját az elébe torlódó égbe ez a nyers gumi, zúgó labda, húsok s csontok repülőgépe. Ahogy a tóba hull a kő és széttöri a vizek arcát, a nedves égbe úgy zuhan be s rácsobban, mint a vízi sajkák. Verődik, lebben, zúg, hasít s rugaszkodik e fényes állat, elébe száll lehelletével a félig értett elmúlásnak. Mint elhajított kézigránát bukik, csapódik, sistereg, saját szive áldozatául szétrobban a mezők felett. Arc Bejön egy arc és nem megy többet el. Egészen behajol a képbe. Tapogatózó ujjunk alatt ver a homlok érverése. Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc. Nem néztük jól meg az ablakkeretben. De tarkójára tűz a nap és értjük őt már egyre fényesebben. Nem gondoltk, hogy ez lesz az az arc. Szabálytalan az orra, szája, de közelebb jön s pontosan kirajzolódik mindegyik vonása. Mert hátulról kap megvilágítást, hogy fölragyognak könnyű ujjai. Bejön, leül, levetkezik. Es nem tudjuk már elbocsátani. Farkaséhség Farkaséhség fehér fogon, idegenek szaggatása, a belsőben farkaséhség farkasoknak jajgatása. Hörgése a farkasoknak, keveredve vér ízével, fejük fölemelkedése, verve farkas éhségével. Tüdők farkaszihálása, farkasok mikor loholnak és a végén nekiesnek farkasok a farkasoknak. Áldozatok elejtése, nem egy bárány, hanem, három, üres mezők elérése mindenáron, mindenáron. Szizifusz Emelkedik az életem a nap a hegyre nő aztán lehull s a mélybe lenn türemkedik elő Már annyi izom megszakadt recseg a levegő már nem is Szizifusz vagyok hanem a kő. A sókkal és nagy szatyorral felszerelt kicsiny csapat haladt előre a poros lágymányosi úton-. Az ember vitte az ásókat, az asszonyka kezében himbálózott az elemózsiás szatyor, s a két gyerek úgy ugrándozott mögöttük, mint két kutyakölök. Egy ócska, dülöngélő drótkerítéssel körülvett telek előtt megálltak. — Ez az mutatott előre Zsóka, a fiatalasszony. Zele Lajos feltolta a sapkáját és megvakarta a fejét alatta. — Lesz ezzel munka elég — hümmögött. Az egész föld tele volt kővel, meg tarackkal. A Zsóka ötletére bérelték ki ezt a vacak telket, amelyik mesz- sze feküdt a háztól, vagy félóra járásnyira, és tele volt kövekkel, mint egy közepes sárgadinnye. De a jobb földeket már mind elkapkodták előttük és Zsóka nem hagyott az urának addig békét, míg be nem adta a kérvényt az elhanyagolt darabra. Kukoricát fognak belevetni — így tervezte a család —, hogy legyen majd a hízónak. Ha jól kapálják és nem ég ki, terem itt elég, nem kell jövőre levágni a malacot soványan, mert nem bírják etetni. Egy terebélyes galagonyabokor volt a telek túlsó szélén, az alatt letáboroztak. Zsóka még le sem tette a szatyrot a kezéből, máris ikörülviháncolták a gyerekek. — Anyu, adjál enni! — Majd adok én nektek mindjárt, megmondom mit, most reggeliztetek! — zsörtölődött Zsóka, de nehéz ám szóval betömni az éhes gyerekszájat, s így a dolog vége mégis csak zsíros kenyér osztás lett. Zele meg eközben körülnézett a telken. Ö nem avatkozik bele a gyerekveszekedésbe, az a felesége dolga. Kimérte, mit ásnak fel aznap. ezt a darabot ő, emezt meg Zsóka. Ügy számította, két vasárnap elég lesz rá, ha közbe kijön ide délutánonként. Nem kellett nagyon sietni, április eleje volt még. — No, gyere anyu! — kiáltott a feleségének — fogjunk hozzá. Zsóka elpakolta az ennivalót és már jött is fürgén, világoskék ruhája úgy lobogott a friss szélben, mint egy nagy tavaszi virág. — Segítenek a gyerekek is — tanácsolta — úgy hamarabb megy. — Nem tudnak még azok segíteni mit csinálnának? — Kihordják utánunk a köveket, meg a tarackot a szélére. Marika — fordult a tízéves kislány felé — te segítsz apádnak, Ferkó meg velem jön. — A Ferkó velem jön — ellenkezett az ember — gyere kisfiam, mi férfiak, megmutatjuk majd a nőknek. . . gyere csak. Felálltak kétfelől és hozzáfogtak. Ferkó — ötesztendős volt csak — hatalmas ordítással nyargalt fel-alá a fűben. Ahogy az apja megforgatta a földet egy kis darabon, az előkerülő kövekkel egy nem messze billegő búbospacsirtát vett célba. Később egy gilisztát talált, ami egészen lekötötte a figyelmét. — Apu, mi ez. miért mozog? — Fogott aztán egy szöcskét is. Amint erőlködött a szöcske, hogy elszabaduljon, leszakadt a lába. — Apu, nézd, letörött a lába a butának, fáj ez neki? Apu, fáj neki, ha letörik a lába? Zele látta, hogy ez így nem lesz jó, azok a kövek sose lesznek elhordva, ha meg nem rendszabályozza a gyereket. — Édes fiam, ne játsszál, tedd le azt a szöcskét, hallod? Tedd le szépen. Nem teszed le?! — ráütött a Ferkó kezére. — így, most gyere és hardjad a köveket. Hanem Ferkó megsértődött, bőgve elvonult és durcásan leült valamivel odébb. Nem segített volna semmiért sem. Zsóka hajoltából nevette a „férfiakat”, és nem szólt semmit, - csak összekacsintott Marikával. Az elértette és fürgén hordta a sok követ, még az egészen aprókat is, alig fehéredett ott Zsóka után a földben. Zele meg egyezkedett közben a kisemberrel. — Ferkó, így nem lesz belőled rendes munkásember, csak utolsó csavargó, ha nem szeretsz dolgozni! — magyarázta a kölyöknek nagy komolyan. — Nem baj. Valahogy másképp kéne, vakarta Zele a fejét, ez így nem lesz jó. — Ha segítsz apukának, veszek neked estére csokoládét — próbálta lekenyerezni. — Múltkor is ígértél, mégse vettél. — De most veszek, gyere szépen. — Nem akarok dolgozni, játszani akarok. Ügy látszik, itt csak a fenyegetés használ. — Ha nem jössz dolgozni, nem kapsz hurkát a disznóból. — Nem is kell, a hurka. Nem szeretem. Rémes az a kölyök, makacs, akaratos, olyan mint az anyja. Fel kellene pofozni, de akkor kész a veszekedés a Zsókával. Abból meg nem kér. Ügyis, már hogy előrehaladt, még utóbb lehagyja őt. Az asszony. Még egy utolsó kísérletet tett a Ferkóval. — Ide figyelj, kisfiam, nem szégyened magad, hogy a Marika, aki csak egy lány, így dolgozik, te pedig férfi létedre félsz a munkától? Gyere, mi férfiak megmutatjuk a nőknek, hogyan kell dolgozni. Majd mi megtanítjuk őket, gyere! De Ferkóban meddő talajra hullottak a férfiúi szolidaritás igéi. — Ilyen apával, aki megveri a fiát, nem dolgozok. Zele reménytelen kézlegyintéssel otthagyta a gyereket. Nekilátott a munkának egyedül. A Zsóka szörnyen lehagyta már és győztes nevetéssel pislogott felé. Marika meg cinkosan kuncogott az anyja mellett, alig lehetett bírni vele, majd szétvetette a vidám munkakedv. Zele egész magára maradtan fürdött a verejtékben, a követ hagyta a fenébe, azt majd utoljára, most be kell hozni az asszonyt feltétlenül, mert különben oda a becsület. Dehát ez majdhogynem lehetetlen. — Te Zsóka — kiáltott oda — aztán nem ám csak megvakarni a földet, hanem tisztességesen megforgasd, mélyről! Zelét most elöntötte a düh. Még gúnyolódik is! Pedig az nem létezik, hogy olyan mélyre ásson, mint ő, akkor nem haladna így. De oda így megy, meg is nézi! És odacsörtetett. Ha lehet, hát még mélyebbre volt ásva. — Nos, Zele úr, mit szól hozzá? Nem is tud szóhoz jutni, mi? Ja kérem, dolgozni tudni is kell, nemcsak szeretni. Zele gyilkos tekintettel visszafordult, Különösen Marikára haragudott, olyan pimasz-vidáman kacagott a felsülésén, hogy az már igazán arcátlanság. Egyre szemtelenebb lesz ez is, az anyja meg csak lovat ad alája. így aztán nem csoda, ha nincs előtte semmi tekintélye. — Hé. Zele úr — folytatta Zsóka — a Kiszelével miért veszett össze? A jó munkához a munkatársakkal való ügyes bánásmód is hozzátartozik. Maga gyárban dolgozik, magának ezt jobban kellene tudni! — Süsd meg a fiadat, neked adom munkatársnak — morgott vissza az ember nekikeseredve. Még froclizza is! Dühöngve markolta meg az ásót, izzadt már, mint egy ló, csupa lucsok volt mindene. Egyszerre csak hangokat hallott. Felnézett: hát a Marika meg a Ferkó szorgalmasan hordták ám a köveket. Zsóka meg a telek szélén a bokor alatt az ebédet készítette már. Lecsapta Zele az ásót. — Hogy van megelégedve a segítséggel Zele úr? — Zsóka úgy nevetett a bokor alól, hogy a köny- nye is csurgóit. — Én sem jövök ki még egyszer ásni veled, az szentség! — és ment volna már akármerre, szerette volna itt hagyni az egészet a csodába, hogy így lefőzte őt az asszony. Hanem a Ferkó most hatalmas kanyart írt le egy nagy kővel a kezében, fel is bukfencezett a puha földben, csupa masaa+ lett a kis pofája, de felugrott megint, és szaladt tovább a kurta lábain, szőke fejecskéje csillogott a barna föld fölött, — trrr... — berregett, mint egy autó, és szállította a követ a telek szélére a rakáshoz. F elkapta az apja a karjára — gyere Kiszele, délelőttre elég volt, menjünk ebédelni — és letette az anyja elé. — Ne — mondta neki —, itt a fiad, etesd is, ha megdolgoztattad. Kertész Ákos: Vasárnap
