Szolnok Megyei Néplap, 1984. április (35. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-07 / 82. szám

1984. ÁPRILIS 7. Irodalom* művészet 9 Hunyadi István: Nem bújtunk csigaházba? Mielőtt elhamvad a kóc kikopnak a kerékfogak a szürke állomány malma is megáll elejtik megszokott szolgálatuk a hormonok, te válaszolj: dobtunk-e serpenyőre verébsúly-többletet hogy vénkorunk is lakható legyen? Nem bújtunk csigaházba maradjon észrevétlen hűlő napunk, szándékunk legbelül? Az oktalan vad így rejtőzik el ha perce közeleg. Lehet lélekharang is, indulhat a menet, valahol kérik a gyászdobokat! Szenti Ernő: Girhesen sovány felhők girhesen jsovány felhők fénygyűlölő homály az erdő fái közt szél botorkál szanálta a perc az időtlent tort ül a nincs tovább lehurrogta a sötétet a világosság Pákolitz István: Várakozás Háta megett kicsit megmosolyogják a köpcös ópapa-jelöltet, ki a várakozás (rügyező napjaiban minden érzékszervét \ mozgósítja: virágbaborult almafákat nézdegél, zsonduló hnéhek muzsikájára fülel, emberszabásúbb holnapot szimatol, elbóbiskálva rózsatestű Kisdedet simogat, leány- és fiúneveket ízlelget — rejtezkedő hatodik érzékével napra-nap módosítja a' dátumokat, jósolgatva a várvavárt Érkező eljövetelét. Összeállította: Rékasy Ildikó artvelológus vagyok — K kezdte meséjét Moszk­vában, a Rosszija szál­loda északi szárnyá­nak hetedik emeleti büféjében a szőkebajúszú kartve- lológus. — Vagyis: régesrégi, grúz nyelvű szövegemlékemből próbá­lom kihüvelyezni az esetleges ma­gyar vonatkozású célzásokat. Na- mármost ez igen nehéz, de hagy­juk. Inkább az én egykori nagy hó­dításomról szeretnék Magácskának beszélni, ha megengedi. És ha már a jó szomszédság ebben a hatalmas hotelban egymás mellé vetett ben­nünket. A kartvelológussal úgy ismer­kedtem össze, hogy a Tbilisziből Moszkvába tartó belföldi repülőjá­raton kissé rosszul lett. A zöldszí­nű szörpöt kínáló léginénivel együtt mi támogattuk háromszor végig a mosdó felé, ahonnét mind- háromszor kissé sápadtan került elő. — Körülbelül huszonnégy éves voltam akkor — folytatta a most is meghatóan sápadt grúz nyelv­emlék kutató. — Szeptemberben fölvettek az egyetemi könyvtárba, ahol gyakorlóéves kutatóként dol­goztam, egy valószínűtlenül kar­csú, elképesztően csinos és feltű­nően jó alakú munkatársnő mel­lett. Én akkor minden voltam, csak gyakorlott nőcsábász nem. De azt a lányt a gyönyörű melle, s a szelíd pillantása miatt egyszerűen lehetetlen volt nem tudomásul vennem. De mert ő a vadászó Dianához hasonlított, én azonban semmiképp se voltam Adonisz, közelebbi ba- rátkozásunk érdekében egyelőre egy olyan kolléga szerepét vállal­tam magamra, aki segítőkész és tartózkodó, visszafogott és kutatá­sokba merül. Általában olyan ked­ves tudósjelölt, aki szerelmi szem­pontból fiatal kora ellenére ártal­matlan. Elhatároztam, hogy nem fogom nyomasztani jelenlétemmel, sőt nem kísérlek meg ellene jó magyar szokás szerint huszáros lerohanást sem, hogy ellenállását megtörve a várát bevegyem. A tüncféri lány a maga részéről hamar belenyugo­dott abba, hogy engem nem sorol­hat se a szemtelenkedők, sem az alázatos ácsingózók és nyálcsurga- tók közé, akik ahogy megpillant­ják őt, rögtön olyan érzelmesek lesznek, mint a nedvesszemű ku­tyák. Kimondatlanul barátok lettünk, s ez abból is látszott, hogy viselke­désem élesen különbözött összes többi hódítójáétól. Ő ezt a külön­legességet nemsokára hálás köszö- netekkel, gyöngéd találkozásokkal, bársonyos visszanézésekkel, végül olykor könnyed kézsimogatással viszonozta, ha munka közben még­is össze-összeakadlunk a könyvtár szeszélyes sarkokat képező kataló­gusszekrényei, meg a lépéseink nyomán acélosan pengő padlójú könyvraktár végtelen polcsorai kö­zött. Talán mondanom-, se keli, hogy átszabott köpenykéjében könyv­raktáros lett a drága. Addig is, amíg a fővárosi filmnél vagy a reklámiparban föl nem fedezi va­laki. Második lépésem az édes jelen­ség lassú, de tervszerű bekerítésé­re természetesen az lett volna, hogy a büfében vagy a dohányzó raktárban, hol a hozzám hasonló, de sokkal idősebb kutatókon kívül csak hosszúhajú raktárosíiúkkal találkozhatott, akik ismerkedésü­ket minden esetben azzal kezdték, hogy belemarkoltak. Az álmodozó szemű, hollóhajú lány, tekintettel közeli barátsá­gunkra, kezem vezetve többször meg is mutatta az elhagyott reggeli folyosón, hogy hol, hogyan fogták meg a hippigyerekek. Sőt, selyem­Iszlai Zoltán: Hódító hadjáratok folyosón, ahová újabban mindket­ten gyakrabban járogattunk, meg­hívjam egy esti randevúra. Szín­házba, esetleg vacsorázni vittem volna, később meglátnám, gondol­tam, hogy mi lesz; lesz ami lesz. Attól tartottam azonban, hogy könnyedén visszautasítja futóla­gosnak minősíthető ajánlatomat. Hódító hadjáratom második pont­jaként ezért még azon a télen em­lítést tettem neki egy igen szoros régi kapcsolatomról, amely sajnos megakadályozza, hogy valamelyik este eltölthessek vele akár csak egy röpke órácskát is. Te a hűség és megbízhatóság mintaképe lehetsz, mondotta só­hajtva szemembe a szurokhajú lány, miután egy könyvtári névna­pon koccintva összetegeződtünk. Szeretném megismerni azt a bol­dog nőt, akihez ilyen szoros szálak fűznek. Kénytelen voltam megkérni bá­tyám roppant jó humorú feleségét, aki nálam jóval idősebb, de bor­zasztóan érdekes, feltűnő asszony volt, hogy jöjjön már be egyszer kávét inni a büfénkbe, hadd mu­tassam meg titokban a világítóan fehér bőrű lánynak, mint hosz- szantartó szerelmi kapcsolatomat. Sógornőm először alaposan lego- rombított. Ordítani kezdett velem, hogy milyen kis lehetetlen alamu­szi vagyok, de aztán vállat vont, és Párizsban vett angolos tavaszi kosztümjében meglátogatott. Majdnem a derekáig érő, puha ha­ját is megmosta, leeresztette. Űgy- hogy, bár életkorát teljesen le nem tagadhatta, hódításom kiszemelt tárgyára, aki mégis csak tizenki­lenc éves pályakezdő volt, igen meggyőző hatást gyakorolt a nagy­világi megjelenésű asszony. — No most — folytatta elbeszé­lését a kartvelológus a Rosszija szálló hetedik emeleti büféjében, vékonyfalú vizespoharát harmad­szor is egészségünkre ürítve és ki- pirultan — képzelheti kedves asz- szonyom, hogy alakult viszonyunk a tengerkék szemű fekete lánnyal. Ö különben, úgy hallottam, elég sűrűn váltogatta szeretőit, hisz mi­nél hamarabb be akart kerülni a reklám- vagy filmszakmába. Egy­szer még háromgyerekes turista­igazgatóhelyettesünket sem utasí­totta vissza. Cserébe kiülhetett nagy forgalmú folyóirattárunk köl­csönző pultjához. Itt sokkal na­gyobb közönségnek mutathatta magát derékon felül, észbontó se­lyemblúzaiban, mint mondjuk a blúzát egy újabb közös pezsgőzés után a dohányzó sarkában meré­szen és incselkedően kigombolva megkérdezte: szerintem miért biz­tatja szinte minden férfit hasonló mozdulatokra az ő melle, aminek sem a formájáról, sem a méretéről nem tehet senkise, igaz? — Ezekután megértettem — folytatta kezemet megcsókolva a kartvelológus —, ha nem is vagyok Adonisz, filmrendező vagy rek­lámszakember, tervem szerint máris annyira bizalmas viszonyba keveredtünk, hogy egyetlen sza­vamba kerül, és meghívhatom a boldog, barátságunkat megpecséte­lő találkára. Inkább kényszerűség­ből, mint tudatosan, mégis halo­gattam ajánlatomat. Bátyámék jú­lius eleje helyett csak augusztus közepén mentek nyári szabadság­ra, s egy ilyen különleges szépsé­get, mint ez a tűző napsütésben is elefántcsontfehér bőrű lány, még­sem akartam holmi albérletben, időközben barnára sült, s a rend­szeres súlyzózástól egyre erősebb karomba szorítani. Az ajka fölött alig látható pillé­ket viselő Tamara egyszerre kivett, kétheti szabadságunk után bor­zasztó szomorúan érkezett vissza balatoni vitorlázásából, ahonnan egyébként három képeslapot kül­dött nekem, mindháromszor kiegé­szítve ugyanazzal az erőteljes fér­fialáírással. Sógornőmék szintén készültek spanyol körútjukra, s én már alig vártam a napot, hogy a bánattól csak még virágzóbb lányt felcsal­hassam a gondjaimra bízott lakás­ba. A kartvelológus csuklómat csó­kolgatta. Én elhatároztam, hogy miért ne. Előbb azonban ismét pezsgőt kortyintottunk az öblös poharakból. Ö pedig mindkét ke­zem valóban erős markába fogva fejezte be történetét. Attól sem za­vartatta magát, hogy a szállóven­dégek közül „magyaros nemtörő­dömséggel" már csak mi üldögél­tünk, térdünk összeértetve, a fél­homályos büfében. — Augusztus tizenegyedikén az­zal lepett meg Tamara, hogy ő hí­vott föl elvált édesanyja budai há­zacskájába. A régi villa a Tövis ut­cában volt. Valósággal elborította a vadszőlő és a -másodszor virágzó, tűzpiros futórózsa. Gyöngéden nyomtam ujjamat a kapucsengő gombjára. Sokáig vártam a délu­táni árnyékok között a bogárzüm­mögésben, míg fent az első emele­ten kinyílt egy vadszőlővel futta­tott ablak, és kiszólt rajta, gyere­kesen rekedt hangján, Tamara. Megjelent a kerti úton. Mögötte egy hatalmas, sötétbarna macska. Hátulról tűzött rájuk a nap, a fa­kópiros pókhálóruhán áttetszett tö­kéletes alakja. Hosszan megcsókoltuk egymást a kapuban, s mögöttünk a furcsa macskával, karonfogva mentünk a házba. Megittuk a finom hideg te­át, az ajándékba hozott vörös Cin- zanóhoz Tamara régimódi metszett poharakat hozott be. Koccintot­tunk, meleg volt, gyöngéden ki­gombolta az ingem, a hátam mögé kemény párnákat dugott, fejét az ölembe tette. Simogattam a haját, a nyakát, morzsoltam a fülét, ő a szemét be­hunyta, s kezemet — időnként — dobogó mellére szorította. Beszélni kezdett. Részletesen elmondta, hogy hitegette egy hosszú éven át az a rendező, kivel futó kalandjai és barátságunk hónapjai alatt mindig is járt, s akinek aláírását ott láttam a nekem küldött levele­zőlapokon. Sírt, arcát fuldokolva a mellem­re tapasztotta, szorongatta a nya­kamat, könnyei átnedvesítették a hajam, leperegtek a mellemre. Ki­derült, hogy búcsúzni hívott. Fel­hagy az álmodozással, mondta, visszamegy a vidéki színházba, ahol kórustag volt, és megint meg­próbálkozik a felvételivel a szín- művészeti főiskolára. Előbb azon­ban le kellene érettségiznie, és ezt Pesten, albérletben végigcsinálni nem tudja. Megittuk az összes Cinzanót, ve­lem is újból felidéztette állítólagos kapcsolatom történetét, aztán megmosta az arcát, és arra kért, hogy hívjak taxit, kísérjem az ál­lomásra. — Tudja, miért lettem kartvelo­lógus? — kérdezte a kartvelológus az utolsó pohár pezsgőt pohara­inkba csurgatva. — Azért, mert ezt a lányt, akiből nem tudom, mi lett, ugyanúgy hívták, mint a grú­zok leghíresebb királynőjét. ülön-külön mentünk K le a hátsó lépcsőn a hatodikra, ahol mind­ketten laktunk. Elkér­tük kulcsainkat az ügyeletes naposnőtől. Megállapod­tunk, hogy a kartvelológus nyitva- hagyja az ajtaját. Lezuhanyoztam, felkaptam köntösömet, és besur­rantam a szobába. A kartveloló­gus ruhástul feküdt az ágyán. Aludt, párnáját arcához szorította. Megnéztem magam a tükörben, el­oltottam a villanyt, bekattantottam az ajtaját. A hatalmas termetű gyezsurna- ja barátságosan kívánt jóéjszakát, és tovább kötögetett, nagyokat ásítva. prímást — bocsánat: A ma zenekari vezető a neve — régóta isme­rem. Még az öreg Kar­csinak a bandájában játszott — mert az banda volt. Karcsi pedig prímás: jó humorú, nagyon derék cigányember, itt muzsikált, ugyanebben az étterem­ben, ugyanezen a pódiumon. Kar­csi még prímás volt, a bandája pe­dig klasszikus cigányzenekar: prí­más, kontrás, brácsás, bőgős, klari­nétos, cimbalmos. Sokszor hallgat­tam a zenéjüket. Annak idején gyakori vendég voltam itt: Karcsi szeretett bennünket, fiatal újság­írókat, büszke volt rá, hogy cim- borálunk vele, el-elkérte megze­nésítésre a verseinket, a szövegük­re ezután szörnyű giccs-melódiát szerzett (csak úgy emlékezetben, mert a kottát nem ismerte), ezeket sűrűn eljátszotta nekünk — és mi dicsértük is: „Nagyon szép, Kar­csi! Ezt Dankó Pista se szégyell­nél" De hát ez régen volt. Két-három évtizede már csak itt-ott nézek be ide (ha vendégeim vannak), Karcsi rég meghalt, a banda többi tagja is, csak ez az egy szál muzsikus van már életben — akkor a legfia­Hegedű talabb volt a zenekarban, brácsás, talán Bélának hívják. Nincs meg a régi banda, de nin­csenek az akkori zeneszerszámok sem. Ez itt amolyan szokásos, mai éttermi zenekar: Béla gitáron ját­szik, kívüle még egy gitár, dob, szaxofon, villamos orgona. Szor­galmasan űzik az ipart. Becsület­tel megszolgálják a fizetésüket. Alaposan nyűvik az erősítő beren­dezéseiket is: olyan ricsajt csap­nak, hogy az ember a saját szavát se hallja —, de nem is bánom: alig ismerős hivatalos vendégem­mel ülök itt, nemigen akad közös témánk, és most csak udvariasan mosolygunk egymásra: ugye, ilyen hangzavarban beszélgetni... Hanem egyszer csak történik va­lami. Az egyik zeneszünetben előkerül valahonnan a villanyorgona mögül egy hegedűtök. Béla gondos kézzel emeli ki a hangszert, egyetlen egy­szer pengeti végig a húrokat, már­is fel van hangolva, szemmel lát­hatóan valami .jóleső rutinnal húz­za meg a vonó szőrzetét, zsebken­dő az álla alá, s már az egész ze­nekar feszülten figyel. Figyel a Bé­la vonójára, mert az most zene­szerszám és egyszersmind karmes­teri pálca, dirigál, és maga is han­gokat csal elő. Az erősítőket már kikapcsolták, a nagyhangú insru- mentumokat pianóra fogták, a dob pihen, s hegedű vezérszólama osz­tatlanul uralja a termet. Klasszikus darabot játszanak. Brahmsot, és nagyon jól (később megtudom, hogy Béla közben esti tagozaton zeneművészeti szakisko­lát végzett,) A prímás majd elszáll a zenével. Eddig a fizetéséért ját­szott. Dolgozott. Becsületesen, ke­ményen. Most pihen, és eddigi munkájáért megjutalmazza magát: hegedül. Hegedül, hegedül, hegedül — az egész zenekart magával ragadja a hevülete: beleadnak apait-anyait. Végighullámzanak a termen az utolsó akkordok. Pillanatnyi csend. És ekkor öt-hat asztalnál íelállunk, megtapsoljuk a produkciót. Béla hálásan hajlong. Tagadhatatlanul boldog. Boldogabb, mint Karcsi volt, mi­kor a szerzeményeit dicsértük. Bállá László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom