Szolnok Megyei Néplap, 1984. április (35. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-04 / 80. szám
Irodalom, művészet Tandori Dezső: A közkeletű évszakok Milyen sötét van! öt perc múlva négy, és a hosszabbodó nappalok szerint ez: rendhagyó március; mentők ... a kérdés, a kimondatlan, hogy: „velünk is így lesz ...?” Reggel kabátban meleg, s a szélvész délre port s szemetet csapdos a vízhez, aztán a pára, s mint valami végzés: hófelhők. Ne csodáld, hogy nem feszítesz büszkén ma sem, s néha csak megkapaszkodsz asztalod 'peremében, a tavaszhoz lenne néhány kérdésed; hallgatod helyette a madárzsivajt a parkból, ők maradtak meg, túlélők tavalyról, meg mind a közkeletű évszakok. Pásztor Gábor rajza lövöldözést, az állandó életveszélyt az első két-'há- rom nap után úgy megszokta mindenki a fronton, mint a viselt ruhát, s a kitaposott lábbelit. Abban éltünk, az volt a normális; — a csönd már sóikkal jobban izgatott. Hányán pusztultak ott csak azért, mert ugyan mit is törődtek már az egyhangú, távoli gépfegyverkattogással, elvisító aknával! Nem kúszott a baka a földön, ahogyan tanították neki, mert meg is feledkezett róla. Láttam a vonalban váltásra vonuló katonákat hetykén félrecsapott sisakkal, mintha bálba készülne — s hozták visz- sza tíz perc múlva sisak nélkül, véres arccal. Tehát: megszoktuk. Nem törődtünk vele. De ha sebet kapott valaki, akármilyen vacak semmiséget, karba, lábikrába, puha húsba:. hideg víz ütött ki a leg bátrabbnak a homlokán is. Éjszaka jött a konyha a vonalba, s a szakácsok kocsija vitte hátra a napközben megsebesülteket. De aki sántítva, kúszva vagy négykézláb mozdulni tudott, nem várta meg az éjjelt. Rémült, vacogó, hirtelen támadt erő remegtette a sebesültet; akkor kezdett félni, amikor már elengedhette a puskáját — s nem lehetett visszatartani: botladozott, vergődött hátrafelé. Hat kilométerre volt az első kötözőhely ... Csak tetanusz injekciót adtak, mást nem tudtak kezdeni velerh. De onnan már sebesültszállító kocsival kerültem hátrább. Nem emlékszem a falu nevére, ahol operáltak. Arra sem, hogy barakkban volt-e a tábori kórház vagy iskolaépületben. Elaltattak a műtéthez, s fogalmam sincs, hány óra múlva eszméltem: vagonban ébredtem, szalmán valaki a vál- lamat rázta, az arcomat paskolta: — Magyarország!... — eztsúg- ta {de lehetséges, hogy kiáltotta). Alagútban haladtunk, piros lámpát láttunk: — ez jelezte az országhatárt. Husztra szállítottak. A börtönt rendezték be kórháznak. Ketten feküdtünk egy cellában. Közel a fnennyezethez négyzetméternyi rácsos ablak ... Aki tudott, kikuporodott délutánonként a kapualj közelébe az udvarra, míg vissza nem zavarták a cellába. A kapuból ki lehetett látni az utcára .. . Két hét múlva, ahogy a front fokozatosan befelé .szorult, Szatmárnémetibe kerültünk. A tornateremben a bordásfal tövében feküdtünk szalmán és pokrócon. Nyár volt, s aki mozdulni tudott, kifeküdt az iskolaudvarra a fűbe; bent nem lehetett megmaradni a sebszagtól. Közeledett, közeledett a front... Budapestre szállítottak. Az Abonyi utcai vörös köves iskolaépületben már két év óta működött a kórház. Helyi, hátországbeli betegek kórháza: vakbélgvulladás, lábtörés, sárgaság, gyomorfekély. Mi voltunk az első frontosok, koszos zubbonyunk mellén a tűzkereszttel. A teakonyhában, az ápolószemélyzet szobáiba is sebesülteket fektettek, s a folyosókon operáltak. A sárgaság, a vesebaj, a lábtörés miatt fekvők fintorogtak tőlünk: — pizsama ugyanis nem volt velünk, furcsa színűek lehettünk, s nem szerettünk beszélgetni. Az első napokban még magam voltam a szobában „frontos”. Rajtam kívül nyolcán feküdtek, s hol az egyiknek, hol a másiknak akadt valami kívánsága; — de amilyen ütemben érkeztek a sebesültszállító kocsik, úgy egyre ritkábban jelentkezett a hívásunkra ápoló vagy orvos. Ha Schrammel úrnak szüksége volt valamire: csöngetett, felült, s úgy várakozott. — Fegyelmezetlenség! — mérgelődött. — Órákig hiába jelez az ember! Néhány nap múlva egy páncélos katonát fektettek be hozzánk. A fején sebesült, s akkora turbánt hordott, mint egy mohamedán. A nevét se tudtuk jól. De ha Schrammel úr lázongott, azt mondta: — Majd jövőre! — Mit jövőre?! — Akkor nyaralhat! Schrammel úr a Thököly úti tömbépület házparancsnokaként tevékenykedett mielőtt idekerült. — Ki a fene akar nyaralni?! — csattant föl. — Mondom, hogy jövőre! — Még hogy jövőre! Kiűzzük az ellenséget! Utána még éppen elég dolgunk lesz! A páncélos katona nagy nehezen megfordult az ágyán, és a hátsóját mutatta, melyről lecsúszott a takaró.., Egyszer tárva felejtődött az ajtó. Kint azt hiresztelte valaki, hogy Kecskemétre ért a front. Schrammel úr kiült az ágya szélére, de így se láíta, kik beszélnek a folyosón. — Azt hiszik, olyan egyszerű! — ingatta a fejét rosszallóan. — Vészmadarak! — Maga belehalna, ha vége lenné! — mordult a páncélos. Kende Sándor: álmatlan éjszaka után — Ez a fegyelmezetlenség, ez... emiatt... Akkora indulat feszítette, hogy nem tudta befejezni; a sebesült katona ezen nevetett a legjobban. — A Thököly úton nagyobb a fegyelem mi?! — Én nem is tűröm! Az én házamban tudja mindenki, hogy ... — Fenét tudja! — Mi?! Mit mond?! — dühöngött most már a házparancsnok, mert a fejkötéses fiú újra hátat fordított, s azt tartotta feléje most is, ahonnan lecsúszott megint a takaró. Két másik betegből is kipukkadt a csúfondáros jókedv. De abban a pillanatban felbő- dült a sziréna a kertben, s már kezdték is verni a folyosók végén fölfüggesztett vasdarabokat. Fölrántották a szobaajtókat. Schrammel urat hordágyon kellett a légópincébe vinni — mi, többiek, egymást támogattuk le. Az alsóbb emeletekről, s a földszintről hordták le a magukkal tehetetleneket. Messze valahol bombáztak, s órákig tartott a csönd. Izzadtunk, elfogyott a levegőnk, kötéseket kellett váltani. Akadt, aki félrebeszélt, s olyan is, aki kártyázott. Aki eszméletlenül feküdt, azzal nem kellett törődnie senkinek. Zelk Zoltán: SZABADSÁG Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet... József Attila Hány év volt? Három? Huszonöt? Úgy vélnéd, ezer éve: s Un fölbukunk a föld alól s a téli napnak fénye a kínt, a rettegést, penészt lemossa rólunk végre. Még botorkálunk, mint vakok, de arcunkat az égnek emelve, édes italod kortyoljuk s drága fényed Zabáljuk, mígnem jóllakik lelkünk, Szabadság, véled. Micsoda éh! Mily szomjúság! Hány évnek éhe, szomja! De légy hozzánk most még kemény, ints mipket buzgalomra, tnert kevés, aki megmaradt és mindnek sok a dolga: Jaj, holtan fekszik városunk, s a falvak, bányák, kertek egy jajongó ország ölén, anyjuk ölén hevernek - ints munkára, de Te segíts, hogy vélünk fölemeljed! Ints munkára, de Te segíts, hogy vélünk fölemeljed dúlt falvaink, hullt városunk s harsogjanak a kertek! — Te légy Napunk, és kenyerünk, Te szüld nekünk a rendet! — Schrammel úr, maga tulajdonképpen légóparancsnok! — szólalt meg a bekötött fejű páncélos katona. — Nincs ilyenkor semmi dolga? — Hallgasson most! Csönd tehát megint! Nyögés, horkolás, váratlan följajdulás, és csönd. Hogyan kezdődött mégis? ... Föl se figyeltünk arra, hogy itt-ott beszélnek. Ápolók, szakácsok, orvosok. Innen is, onnan is elindult a hír, hogy.. . hogy: továbbmegyünk. Nyugat felé, Veszprémbe talán, az egész kórház. Két nap, három nap múlva; először a nehezebb betegek, aztán ... ... A lépcsőkön fölfelé, amikor a folyosókon végre megint villanyt lehetett gyújtani, és Schrammel urat előre, vitték hordágyon, mi összekapaszkodtunk, s a bepó- lyált fejű megállt a kanyarodó- ban a falnál: — Kid van Veszprémben? — kérdezte, s világított a szeme. Értettem. Aztán a szobaajtóban újra megállt. Odaintett Schrammel úr ágya felé: — Jobb is, ha elviszik! Nem aludtunk el. De senki sem beszélt. Később betoltak valakit. Délután amputálták, észnél volt, de mozdulatlan és teljesen érzéketlen : föl se fedezte még, hogy nincs lába. Mondom, nem aludtunk el. A laktanya udvarán két éve fölállították a vesztőhelyet úgynevezett katonaszökevények számára. Olyan tisztán láttam most a sötétben ezt a gyászos alkalmatosságot, mint akkor, ügyeletes szolgálatban, a folyosóról: — salakdomb a fal előtt, egy szál deszka, semmi más. Cigánykatonát hozott be a készültség a városból, nem szökött, otthon találtak rá, részegen aludt. — Négyen álltak. előtte, kivégzőosztag, négyen a saját szakaszából. Tegnap együtt kártyáztak. Három méterre álltak tőle, puskájuk csöve majd a fejét érte. — Bajtársaim! Bajtársaim! — kiáltozott a cigány a salakdombon ... Nem aludtunk. Schrammel úr felnyögött, csöngetni akart csillapítóért. — Veszprém? ... — Szükségük van légóparancs- nökra! — mondta a páncélos katona. Az amputált váratlanul ordítozni kezdett; — észrevette, hogy nincs meg a lába. Nem aludtunk. Veszprém ... Aztán majd tovább . .. Vagy ... Bajtársaim! Bajtársaim!... — hallottam a cigány kiáltozását hangosabban és közelebbről, mint a láb nélkül maradt katona jajveszékelését -a szomszéd ágyról. Reggel, amikor ébresztő ürügyén ránk nyitottak: a bekötött fejű ült már az ágyban. Én is ültem. Néztük egymást. — Na? — kérdezte. — És te? Schrammel úr nem ült fel. Csillapítóért nyögött. ... 0 szerzett valahonnan ruhát, a páncélos katona. Űjságpa- pírosba göngyöltük a zubbonyt, nadrágot, bakancsot, és levittük a Dunára. Késő délután volt. Semmi szél nem fújt. Sötétedni sem akart. — Félsz? — szólalt meg társam; idegennek tűnt így civilben. Válaszolni nem tudtam, csak a vállarrí rándítottam: — Miért? ... Beeresztettük csomagunkat, a katonaholmiit a Dunába, és azt hittem, hogy ezzel a magam részéről befejeztem a háborút. Nem sejtettem, hogy négy irgalmatlanul hosszú hónap van még hátra, s hogy hányszor alszunk majd nyilvános óvóhelyen, mennyi hamis iratot kell szereznünk, s hogy télen az utca lesz a legalkalmasabb búvóhely. isszafordultunk a parttól, szembe a várossal. Ö tur- bánosan, bepólyált fejjel, én felkötött karral. A fekete ernyőkkel védett, háborús világításban úgy állt a város, mintha kapaszkodna, hogy el ne süllyedjen a sötétségben. — Találtunk barátokat... — intett a mellettem álló a fénytelen ablakok felé,
