Szolnok Megyei Néplap, 1984. április (35. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-04 / 80. szám

Irodalom» művészet

ikar az öregasszony felébredt, nem tudta megállapítani, hány óra van. Az utcára nyíló ablakokat minden este vastag zöld függönnyel takarta le, a 'konyhában pedig bezárta a súlyos faajtót, úgyhogy fény alig szivárgott be hozzá. De nem is volt kedve nézelődni. Ismert a szobában minden tárgyat, ha csukott szemmel heve- részett, akkor is látta a szekrények csíkos oldalát, a falon függő kép keretének szétszáradó sarkait, látta a ikályhacső melllett a füstös falat, melyet újra meszelni kellene. Nem is nyitotta hát ki a szemét. Magigazgatta a feje alatt a párnát, és a hátára fordult. Az ólban visították a malacok, ez volt az egyetlen zaj, mély behatolt hozzá. Megmegújuló hullámokban visítotak, a hang sohasem szűnt meg. Néha csak egynék hallatszott a sírása, néha többnek. Mintha felváltva csinálnák. Nem egyszerre vettek lélegzetet, s így a visítás folyamatos lett, csak a hang színe és erőssége változott. Hogy felfigyelt rá, a szoba megtelt a hanggal, a visítás átfúrta a homályt, hullámai ide- oda hömpölyögtek az ágy és a szekrényeik között. Az öregasszony a teste mellé fektette két kezét, ökölbe szorította őket, mintha tőle független lények volnának, akik- nék parancsolni kell, hogy maradjanak békében, mert akaratával szemben is mozdulni szeretnének.

— Csak ordítsatok — motyogta.

— Velem se törődik senki, miinek törődjek én veletek?

Maga előtt látta az' ólat, s benne a három malacot. Tudta, hogy melyik hang melyik malacé. A legvékonyabban és legkitartóbban a legnagyobb visított. Már a világra jötte után megf igyelte, milyen mohó és milyen gyáva. A legapróbb szokatlan mozdulat az ói sarkaiba kergette, onnan pislogott rémülten az emberre. A szeme fölött és a homlokán göndörödött a szőr, valamelyik őse nem fajtiszta állattal keveredett.

— Csak ordítsatok — motyogta az öregasszony. — Engem ugyan nem hattok meg.

A visítás néha egészen kzeiről hallatszott. Mintha közeledett volna az ól. Az egyik állat nyöszörögni kezdett, hangja időnként elmélyült és szaggatottá vált, a másik kettő ilyenkor elhallgatott, mintha azt akarnák, hogy teljességében érvényesüljön társuk könyörgése.

— Csak ordítsatok — motyogta az öregasszony. — Két etetést hagytatok ki, hadd lám, meddig bírjátok.

Az utcáról kocsizörgés hallatszott. Az ablaküvegek megrezzan- tek, ahogy erősödött a zaj. Az öregasszony lecsusszant az ágyról, de nem vette le az ablakról a függönyöket. A sötétben is megtalálta a ruháját, gyorsan öltözött, mint aki nem akar sok időt veszteni. Szája hangtalanul járt, motyogott magában.

Velem ugyan ki törődik, mondta. Azt szeretnék, ha megdöglenék. A saját gyerekeim. A két lányom, a fiam, a vejem, a menyem. Mind idejárnak a nyakamra. Mama, ne mozogjon, mert megárt. Mama, ne

kapáljon, mert megárt. Mama, ne etesse a tyúkokat, mert megárt. Mama, adja el a disznókat, mert megárt. Miért nem mondják tisztességesen, hogy édesanyám? Azt mondják, ne csináljam, mert megárt, de a szemük azt nézi, megártott-e már.

Mikor kinyitotta a faajtót szemébe csapott a nap. Fehéren sütött, a tyúkok az udvaron bogarászták, a malacvisítás fölerősödött. Az öregasszony kitámasztotta a külső ajtót, kis fejőszéket hozott elő a konyháiból, arra ült. Szeme az egyik oszlopra esett, arca összerándulit. Az oszlopból téglák estek ki. Kettő ott hevert a földön, sarkuk leütődött, sárga port hintettek maguk köré. Az öregasz- szony mereven nézte a vonalát vesztett oszlopot, a szabályos négyszögből kiugrani készülő újabb téglát.

Gobby Fehér Gyula:

— Csak ordítsatok — motyogta közben. — Ki segít énnekem? Senki.

Fehéren sütött a nap. a tyúkok odagyűltek a kerítés mellé, mert meghallották az ajtó csapó- dósát. De nem sokáig várakoztak. Pár pillanat múlva néhány már újra az udvar túlsó végében kapiigált, a kakas meg az udvar közepén kukorékolt. Az öregasz- szony arra fordította a fejét, de nem mozdult.

Azt mondják, ne tartsak állatokat, mondta. Hogy llehet meg ekkora -ház állatok nélkül? Azt mqnidljáki, nem keH már nekem tyúkokkal vesződnöm. Majd ők hoznak inekem enni. Minek kín- lódok a disznókkal, majd ők hoznak nekem enni. Attól fordulnék én föl, amit ők hoznának nekem enni.

Fehéren sütött a nap. a malacok az ól deszkájára ugráltak. Visításukat kicifrázta, ritmikussá tette körmük időnkénti kaparászása. Egyszer, mintegy vezényszóra, egy pillanatra elhallgattak, valamire füleltek, de csak egy pillanatig tartott a csönd, rögtön folytatódott visításuk.

— Csak ordítsatok — motyogta az öregasszony. — Azt hiszitek, könnyű az élet. Valaki elébed önti a moslékot, csak zabálinod kell.

Fehéren sütött a nap. A kút tetejére veréb szállít, vidáman billegett a deszka szélén, feje jobb- ra-bálra forgott. Az öregasszony odanézett, a veréb huncutúl félrefordította a fejét, egyik szemével fürkészte az udvart, csőre kissé kinyílt.

Nincs szükségem a disznókra, mondta. Nincs szükségem a tyúkokra'. .Nincs szükségem a kutyára. Nincs szükségem a földre.

Nincs szükségem a házra. Nincs szükségem a szobára. Nincs szükségem a bútorra. Nincs szükségem az ágyra. Nincs szükségem a ruhára. Nincs szükségem az ennivalóra. Nekem semmire sincs szükségem. Akikor mi szükség van énrám?

A veréb tollászkodott. A fejét mindig csak egy szemvillanásnyi ideig dugta a' tolla alá. Utána körülnézett. Miikor az öregasz- szony fölállt, a veréb pittyegett, és szárnyát szétcsapva elmenekült. Az öregasszony hátraindult, kinyitotta a kamraajtót, sarlót hozott elő. A mozgást hallva a tyúkok ismét a kerítés mellé gyűltek, a malacok visítása fokozódott, s előjött házából a kutya.

— Csak ordítsatok — mondta az öregasszony. Azt hiszitek, majd valaki meghallja. Meg lehet itt

döglend, és senki sem veszi észre.

Hátraindult a kertbe. A tyúikok gyorsan köilijfl.fogtá(!c, a maíacok visítása az őrjöngésig fokozódott, a kutya hevesen csóválta a farikát. Az öregasszony rájuk se nézett, behúzta maga mögött a kert- ikaput. -Fehéren sütött a nap, a vete- ményék között haladó ösvény száraz göröngyei szétporladtak az öregasszony talpa alatt. A sárgarépa sorai közt lobogói]- futott, az öregasszony utánaihajolt, és szétmorzsolta az ujjai között. Egy kis ideig tétovázott, hallotta maga mögött a tyúkok kérlelő kárállását, aztán félredobta a bogár tetemét. Mikor vágni kezdte a he- rát, valaki ráköszönt:

— Jó napot, szomszédasszony! Hogy van?

Az öregasszony fölemelte a fejét, bólintott, de nem szólt semmit. A szomszédos kertből piros kend ős asszony integetett feléje. Az öregasszony újra nekilátott a herének.

[Ez is utánam kémkedik, mondta. Ellenem biztatja a gyerekeimet. , összetapossa a kertemet. Lopja az almámat. Mindenbe beleköt. Minek nekem a here? Kinek vágom a herét, ha nem akarok a jószágnak adni? Már azt is megtiltanák, hogy herét vágják a saját kertemben. Annyit vágok, amennyi jólesik. Amennyit bírok.

A szomszédos kertben a piros kendős asszony újra felbukkant, kíváncsian nézte, hogyan szedd össze szálanként a herét az öregasszony. Párszor kérdően bólintott, de az úgy tett, mint aki nem 'látja, hogy figyelik. Nyalábra fogta a herét, bal kezével fölemelte a sarlót, s visszatotyogott az udvarra. A tyúkok rögtön mellette termettek, a kutya vakkantott, a malacok ugráltak az ólban.

— Csak ordítsatok — motyogta az öregasszony. — Meg keli hogy dögöljetek. A saját gyerekeim mondják, hogy nem vagyok képes etetni benneteket.

A herét a kamráiba vitte, a sarlót a helyére tette, újra a fejőszékre telepedett. Kezei meg- megrándultak az ölében, de nem nézett rájuk. Az oszlopból kihulló téglákat nézte, a kút korhadó deszkáit, a füvet a pincelejárat téglái között.

Fehéren sütött a nap, élesen megvilágította az udvart, kétszer - te jobban látszott, mint különben, hogy mi romlik, hol korhadt a deszkakerítés, hol hiányos a téglajárda, hol esett le cserép az eresz' fölül. Az öregasszony nézte a pusztulás jeleit az udvaron, csak a szója mozdult, néha a keze megrándult az ölében. Egyszer csak fölállt.

— Az öreg hol van? — kérdezte hangosan. — Az öreg miért hallgat?

Hátrasietett az ólhoz. Közeledtére nyomban összesereg lettek a tyúkok, a kutya rángatni kezdte a láncot, és szűkölt. Az öregasz- szony nem törődött a malacok visításával, a kettéosztott ól második rekeszében hajolt be.

— Hát te? — kérdezte. — Teveled mi van?

Az ólban nyugodtan feküdt az anyaállat, most csak a fejét emelte föL

— Neked mindegy? — kérdezte az öregasszony. — Te nem tiltakozol ?

A disznó -lassan föltápászikodott. Először elülső lábára emelte nehéz testét, aztán nekirugaszkodott, földobta hátsó részét is. Szemmel láthatóan erőfeszítésébe került, hogy szilárdan álljon.

— Csak a gyerekek ordítanak? — kérdezte az öregasszony. — Arra te nem adsz. Csak ordítsanak.

A disznó fejét ingatva ballagott oda az öregasszony kezéhez. Lusta volt mozogni, röffent egyet, s csak állt, nézte a gazdasszonyát. A tyúkok kitartóan kúrálták az ól mellett, a kutya neki-nekiszaladt a lánc végének, a másik rekeszben folyamatosan visított a három malac.

— Igazad van — mondta az öregasszony. — Mit törődök vele, mit beszélnek, amíg bírom magam.

eszkető keze benyúlt az ólba, a disznó fölemelte orrát, ,nem engedte megsimogatni magát. Az öregasz- szony szipogott. Visszafordult az udvar felé. A tyúkok a lábát lök- dösték, a kutya ugtani kezdett. A malacok tomboltak a háta mögött. Az öregasszony hunyorgott. Keze meg-megrándult a kötője előtt. Fehéren sütött a nap.

— Várjatok! — mondta az öregasszony, és botorkálva megindult a kamra felé.

Benke László:

A várakozó

Levél a fáról ahogy lezörren - úgy elszakadni! nem lehet könnyen.

Üldögélni kell padomon, csöndben s hagyni az időt, million fölöttem.

Ülök és várok.

Nem tudom mire.

Ha csak nem a tél csontkezeire.

Magamat végleg kezébe tenném, úgy dermednék meg észté se venném.

Vállam ha néha megveregetnék, még szebben ülnék csak üldögélnék.

Ügy elszakadni nem lehet könnyen, levél a fáról ahogy lezörren.

Zvolszky Zita rajza

Mezei András:

Mintha hívásra

Mintha az erdőn minden ág éjszaka szárnyat bontana, gyökerestől szakadna ki erős talajából a fa,

mintha hívásra törne föl önmagából a jegenye, úgy hallani a zúgását, ahogy a lélek száll vele:

mintha hazám, mintha hazád szállna veled, szállna velerfi. Felismert édes szabadság lélegzete: lélegzetem.

Sértődés

Kopré József:

Fokföldi ibolya

A férfi a virágospavilon előtt áll. Nem tolakszik. Többen állnak előtte. Türelmesen vár a sorban. Különben is ráér. Szabadszombatos. Arra gondol: milyen virágot vegyen Angélának? Nézegeti a tálkákban a virágokat.

A hóvirág eléggé kókadt. Némelyik szál már sárgul. De lassan le is jár az ideje. Az ibolya éppen- csak bontogatja lilaszínű szirmát. Kis csokor. Alig néhány szál. Újdonság még. És olyan semmi az a kis csokor! AngéLa nem. rajong az ibolyáért. A hóvirágért sem. A gyöngyvirág, az igen! De az még nincs.

Csomagolt tulipán! Az még drága. Vagy az az apró, kékszirmú virág? Nem. tudja a nevét. Szégyellj megkérdezni. A sor ritkul előtte. Odaér a pulthoz. Közben meglátja a fokföldi ibolyát. Az jó lenne Angélának. Sokáig megmarad. Alá egy kis tálka, bele a víz. Tavaszi illat, szín. Vagy egész évi? Mindenesetre szép!

Amíg ezen meditál, testes asz- szonyka furakszik elébe. A válla

fölött markában, tartja a pénzt. Az előre kiszámolt aprót, egy csokor hóvirágért. Siet az asszonyka. Csak ennyit mond:

— Hóvirág.

— Egy? — kérdi az eladónő.

— Na hallja, hát hány? Nem elég egy csokor?

Sem az hogy „kérek egy csokor hóvirágot”, sem azt, hogy „köszönöm”. Máris furakszik kifelé az ajtón.

Menetközben beleszagol a hóvirágba. Pedig_ tudja, hogy annak nincs illata. Fűillat, zöldillat. Ha van illata egyáltalán — gondolja ia férfi, és maga elé mosolyog.

Az előtte álló beleszagol a pultra kirakott ibolyacsokrokba. A virágárus nőnek látszólag nem tetszik. De nem szól rá. Egykedvűen nézi, hogy megszólaljon. Ám helyette ő szólal meg:

— Melyiket tetszik? — kérdi az eladónő.

Nem kap válas'zt. Sok virágot eladhatott már életében — gondolja a férfi. Gyakorlott mozdulattal rendezgeti a csokrokat. Úgy

fordítja némelyiket, hogy jobban lássák a vevők.

— És önnek uram? — kérdi az eladónő és mosolyog.

— Még nem döntöttem. Ha szabadna. ..

— Tessék, csak nyugodtan.

Kiáll ia sorból, és lehajol némelyik virághoz. Szemét körbefuttat- ja az üzleten. A pavilon szép. Új. Körül üveg. Egy kis villany hősugárzó ontja a langyos meleget. Odafordítva a lábhoz. Ahol az eladónő áll.

Kint csípős az idő. Olykor kisüt a nap, de nem lad meleget.

— Segíthetek? — lép hozzá az eladónő.

— Kérem. Nagyön megköszönném. Tessék javasolni valamit. Szép legyen. A feleségemnek viszem. születésnapjára.

— Nálam minden virág szép. Csak friss árut tartok.

A férfi egy tokban nyújtózkodó virágra mutat.

— Ez uram? Orchidea. Sokáig él. A kis tartályába csak vizet kell tölteni, ha elpárologna. Most töltve van. Hónapokig eláll. És' szép. Üde! Csak ez az egy van.

A férfi vakargatja az állát. Az árat soknak tartja. De nem mondja. Habár Angéla megérdemelné. Inkább más kifogást talál.

— A nejem nem szereti a sárga

színt. A piros a kedvenc színe. Meg hát ez...

— Drága, úgy gondolja úriam? Tudja, mi a drága? A muzsikaszó. Meg a patika!

A férfi arcán enyhe szégyenpír fut végig.

A virágárus a keskeny pultra rakja a virágokat. Külön la cserepeseket. külön a vágottakat. A férfi kezében egy piros1 százas. Csak a csücske látszik ki.

— És ehhez mit tetszik szólni? Világoskék, fokföldi ibolya! De van fehér, meg rózsaszín is.

— Talán a rózsaszínt! — mondja a férfi bátortalanul.

Fehér selyempapír zizzen. Az eladó gyors mozdulattal bebugyolálja a rózsaszín fokföldit. A százas- ból visszajáró fémtízesek koppan- nak a pulton a férfi előtt. Zsebre- gyúrja. Ölbaveszi a fokföldit, köszön. és siet vele az utcán.

Angéla a presszóban éppen a hamutálcákat üríti ki. Az ajtónyitásra fölkapja a fejét. A vendégek is odanéznek egy pillanatra. A selyempapírból kibomlik a rózsaszín fokföldi. Angéla összecsapja a két tenyerét.

— Gyönyörű, igazán kedves tőled! — mondja, és két oldalt megcsókolja a férfit.

Mély hamutálca kerül elő ia presszógép mellől. Csorog bele a

víz. Odakoccan a pohár a hamu- tálka széléhez. Kicsit hátrál, és onnét nézi. Két keze a kötény zsebében. Öröm sugárzik az arcáról.

A presszógép gőzt lehel ki magából. A férfi elé teszi a poharat. .Halkan odasúgja a fülébe:

— Hazafelé vigyél magaddal tojást. Hatot. De tízet is. vehetsz, hadd legyen otthon. Ma rántotta lesz a vacsora. Nem kaptam bélszínrolót! Vagy grillcsirkét vegyünk inkább? Nem, jó lesz a tojás. Ugye nem hiaragoszol?

A férfi homlokon, csókolja.

A feketében ázik a cukor. A férfi mosolyogva kavargatja. Belekóstol. Körülnéz a teremben. Angélát nézi, ahogy libben asztaltól-aszta- lig. Magasszárú fűzős fehér cipőben van. Kivillian térde fölött a barna lábszár, ahogy ráhajlik némelyik asztalra.

A vendégek megnézik maguknak a férfit. A pillantásukból kiolvassa: azt gondolják biztosan a férje! Szeretné azt mondani: — az! Angéla a feleségem. Én vagyok a férje! Ráhajol a pohárra. Mosolyog. Hátradől a széken. Rágyújt egy Marlboróna. A füstkarikák mögül úgy látja, a fokföldi ibolya rózsaszín virága mind, mind Angélára néz. ..

Összeállította: Rékasy Ildikó