Szolnok Megyei Néplap, 1984. április (35. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-30 / 101. szám

Irodalom, művészet

asútimunkás-élétem- , ről még annyit, hogy

V

~ "■*%> később, amikor már eHméletiil)eg tisztázat- tabb meggyőződésű szocialista lettem, az itt lefolyt életem tanulságai erősítették meg végleg a kollektivizmusban való hitemet. '

A barakkban folyó élet ugyanis annyi különbséggel, hogy nem egy tálból ettünk, tiszta kollektív élet volt. Nem olyan, mint a katonák, foglyok és rabok élete, akik fölött egy rendszerint ellenséges íelsőbbség uralkodik, hanem a maguk körében meglehetősen szabad szellemű és önkéntes közösség. Munkavezető nem élt velünk, az csak a munkában parancsolt, de viszont mert gyakorlott emberek voltunk, s mert a vezető értelmes és jó ember volt, nem sok baj volt vele. Ami baj volt. az mindig felülről jött, és azt a munkavezetővel együtt kellett kivédeni. Például többet és másképp kellett dolgozni, mint eddig, vagy megkerülni a parancsot, mert teljesíthetetlen volt, és közös akarattal félrevezetni a felsőbbséget, ezt az előmunkással közösen csináltuk. Sőt, ebben ő volt a vezetőnk.

Itt győződtem meg arról, hogy minden csak mese, amit az emberi természetről, főleg annak végleges és alapvető rosszaságáról írnak és beszélnek a tudósok, írók és politikusok. Én, legénykoromat is beleszámítva, tíz évet töltöttem egyhuzamban már addig is csoportos munkában, amiközben több száz ember fordult meg körülöttem. De nem emlékszem, hogy valaha, valakivel személyes összetű zésem lett volna. Sőt abban a csapatban, amelyikben a legállandóbban dolgoztam, a vasúton, nemcsak köztem, de a többiek között sem igen volt baj. És nem lehet mondani, hogy ezek az emberek szocialisták lettek volna. Nem. Átlagos földmunkások, legfeljebb, hogy önérzetes, rendes emberek és jó munkások voltak. De mert, amint mondtam, a felsőbbségtől meglehetősen távol éltünk, törte- tés. szolgaszellem nem férkőzhetett közénk, így elég jól megegyeztünk. Eleinte persze csak az igazság'■útján. Minden munkát, akár az államit, akár a magunk! közül valót, a barakk tisztán tartását, seprege- tését, vízhordását, favágást, stb., még a hideg hajnalokon való tűzgyújtást is, úgy igyekeztünk beosztani, hogy az a lehető legigazságosabb sorban menjen. Még ha ?.z emberek változtak is. Más hasonló csoportok szokása az volt ilyenkor, hogy minden terhes, közös munkát az újoncra nyomtak, miáltal a bizalmatlanság, a gyűlölködés szelleme mindjárt beköltözött a csoportba. Mi azonban mindig inkább a nehezebbjét választottuk a dolognak, hogy az újonc ne mondja, hogy kibánunk vele. S a házi kötelességekből úgy mutattunk példát, hogy mi kezdtük. Természetesen a legtöbbször én, hogy ezzel is példát adjunk.

Mindez persze nem volt olyan szándékos, olyan kiszámított, mint ahogy így leírva látszik. Ez természetes volt, a csoport szelleméből jött. Ez a szabad közösségek szükségképpeni, mert egyedül lehetséges rendje.

Később azonban még ezen is túlmentünk. A jól beosztott igazság is gyatra dolog még, tökéletes beosztást úgyis lehetetlen csinálni, s mi elértük azt az állapotot, amit minden emberi csoport elérni óhajt, s

Veres Péter;

Munka

és

erkölcs

egyáltalán elérhet: a törvény nélküli kollektivizmus állapotát. Mert később, amikor megismertük egymást, amikor már mindegyik természetesnek tartotta, hogy semmilyen munka alól nem szabad kihúznia magát, nem sokat törődtünk az igazság hajszálhasogatásá- val, hanem ha tévedés volt a beosztásban, vagy különböző felsőbb intézkedések következtében összezavarodott a sor, nem kerestük, hogy ki nova következik, kinek hol van a sora, hanem beálltunk, ahova éppen estünk. És nem martuk egymást, mint a rossz szellemű csoportokban, mivel bíztunk egymásban, hogy szándékosan egyik sem húzza ki magát. Így alakult ki közöttünk az igazi, jó munkás- közszellem, amely tulajdonképpen a jövő társadalom legbiztosabb alapja lehet. És elértük azt is, hogy az erősebbek olyan természetesen, olyan magától értetődően végezték el a gyengébbek számára túl nehéz munkát, hogy ez a gyengébbeket egyáltalán nem sértette, nem alázta meg. Mindegyik tudta, hogy nem ravaszságból, néni kibúvásról van szó. hanem az emberi akaraton kívül álló erőkülönbségről.

És ez nemcsak arra a néhány emberre vonatkozott, akik összeszokva megszerették egymást. Sok esztendő miatt sok ember megfordult a csapatunkban, sok újonc jött és tanult be köztünk, de a rendhez és az igazsághoz mindegyik hamar hozzászokott. Ha voltak is, akik a zavaros szolgaéleti-’ bői, a napszámossorsból naplopó erkölcsöket hoztak közénk, az 'itteni szellem hamarosan átalakította őket. Kigyógyultak, mert máskülönben nem bírták volna ki köztünk. Még a legnehezebb volt a helyzet a zsugori, magának való, elzárkózó paraszttal szemben, de sokára az ilyeneket is átalakította a csoportszellem, legalább annyira, hogy szégyellték ezeket a vérré vált tulajdonságaikat, és igyekeztek, legalább közöttünk, legyőzni.

És érdekes, hogy odahaza a családban, ezer baj közt, sokszor bosszúsak és türelmetlenek voltunk, de itt, a munkában hétszámra, sőt hónapszámra nem volt rá ok, hogy egymásra megharagudjunk. Különösen, na akkordrendszerű napszámban dolgoztunk, amikor a feljebbvalók hajszája nem rontotta meg a kedvünket. Esténként, ha sorban megfőztük a vacsoránkat, elbeszélgettünk, olvastunk vagy durákoztunk, s éjszaka nyugodtan elaludtunk, ha nem fáztunk.

Igaz, hogy ez a mi csapatunk kivételes volt, hiszen körülöttünk olyan csoportok voltak, amelyek mindig veszekedtek. Macerálták egymást, egyesek stréberkedtek meg árulkodtak, aztán a munkavezetőt pálinkával, borral traktál- ták, a pályafelvigyázónak tojást, tyúkot, az osztálymérnököknek hízott libát hordtak, emiatt aztán bizalmatlanság, lógás, naplopás, a közös munkából, a piszkos és nehéz munkák alól való kibúvás szinte közszellemmé vált. De egyik is, a másik is a vezetéstől és a belső rendtől függött. Mindegyik lehetett volna jó csapat. Mert ugyanezek az emberek, ha más vezetés alá kerültek, mindjárt rendesebb emberek lettek.

égy évig arattam egy aratócsapatban, Fige Gábor keresztkomám bandájában, ahol

szintén alig volt veszekedés, pedig véleménykülönbség ott is volt, míg más csapatokban meg sokszor kaszára kaptak az emberek ingerültségükben. Ezekből meggyőződtem, nemcsak arról, hogy az ember1 alapjában jó is, rossz is. a körülmények szerjnt, tehát a körülmények a fontosak, de az a régi hitem is megerősödött bennem, hogy az emberi társadalom átalakításával párhuzamosan, de ebben is élen járva, magunknak a kollektivistáknak kell először átformálódnunk, jó példával előljárva, mert egy mozdulatnyi tett többet ér, mint önmagában véve bármennyi jó beszéd. Nehéz dolog, tudom, de nem lehetetlen. Mert aki különb akar és tud lenni az átlagnál, csak akkor ér a mi szempontunkból valamit, ha ezt a különbséget nagyképűség nélkül tudja érvényesíteni. Ellenkező esetben, bármilyen hős is a mozgalomban, de a mindennapi életben ellenszenvessé és gyűlöletessé válik, mert megalázza a többit.

(Részlet a Számadásból)

Huh István;

A földhöz a kalász

Keringek fény-tükör körül Ropogó rőzse-tüzben Gyöngyvirág-szirmú lelkem Vacog a fagyos űrben Élek a jómód, peremén Vagyok vak-vágány sínen Vigyázza őrzi a remény Tűzben dobogó szívem Engedjétek hogy lobogjon Szívem égesse parázs S égre kössön a lélek S a földhöz a kalász

Kiss Benedek;

Virrasztó

Tenyerébe vett a langyos este, mint szeplős lány szőke kiscsibét.

Rajzuk körém kerítő seregben léptek emlékeként a sötét.

Cipőkoppanások szívverések!

Messze guruló üveggolyók!

Zsovák László:

Tavaszi

montázs

Tétován lép az ember, mint amikor első szerelmével találkozik szembe az utcán.

Zsenge levelek gyűjtik a fényt, akár szerelmesek tenyere egymás arcát simogatva.

Száraz falevelet vesz hátára a tavaszi szellő, vonszolja mint óriás tojását a hangya, böködi őz-orrával:

most rebbennek szét a csillagok.

De aki virraszt, bújhat az

magába,

dughatja szárnya alá szép fejét!

Rajzik körém cipőknek

koppanása, kiket imént nyelt el a messzeség.

életrekeltené Az ég kaptárát ellepik a

méhek Apáti Miklós:

Váltótársak

Nem esett semmi eső már napok óta. A kertekben kókadtan dőltek oldalt a virágok, s ahol csak öregek laktak, és nem volt kinek cipelni a locsolókannát, hordani a vizet a kútról, a csapoktól, ott ki is száradtak.

Száraz, meleg nyár volt, de Skurcék kertjéből dúsan orrig érő felleg-pamacsok- ban szállt ki az utcára a begónia, az est'i-i ke és kukacvjrág illata. Skurc János erős volt, bírta a munkát a gyárban is, a kertben is. Bár a kert nem az övé volt, 1946-baln költöztek ebbe a nagyudvaros, négylakásos házba, a bérlők többsége ugyanolyan melás volt, mint Skurc János, Már két éve laktak itt. Az asszony is, született Tar Mária ugyanabban a gyárban dolgozott, mint Skurc János. Tar Mária' villamossal járt dolgozni, Skurc János naponta, akár délelőttös, akár délutános volt, gyalog tette meg á nyolc villamosmegállónyi utat. A kert a háztulajdonosé 'volt. de ő nem ebben a házban lakott, így a lakók magukénak érezhették a kertet, az udvart, gyerekeik szabadon játszhattak a tágas térségben. Hogyan és miért, sohase derült ki, de tény: ez a ház valahogy elkerülte az államosítást.

Skurcék négyéves, sovány fia nem járt óvodába, ezért ha Skurc délelőttös volt, Skurcné délutános műszakot vállalt, így a gyereket segítség nélkül is el tudták látni. Skurc Jánikának igazán jó dolga volt. Hol apjával, hol anyjával töltötte a napokat, de szükség szerint vigyáztak rá a ház asszonyai is, a két Ilonka, meg Wittich mama. Ha nincs ez a hoszzú szárazság, ez az eszelős hőség, ez a mindent elpárologtató, fonnyasztó, sárgító kánikula, egészen kellemes lett volna az élet. A lakbér 25 forint volt. Azért ilyen kevés, Mert Skurcék „lakásában”, ami egyetlen szobából állt, nem volt se víz, se Villany. De — mondtuk már Skurc János erős volt, és bízott az életben.

Délben, mikoris Skurc már készülődött, hogy fiával együtt elinduljon a gyárba, váratlanul megérkezett 'Skurcné.

— Azt üzeni a művezető, hogy nem kell bemenned.

Skurc megtorpant, rutinos mozdulatai, melyek a mindennapi készülődést irányították, megálltak, szinte összetörtek. A magas, nyílt arcú férfi meggörnyedt, hunyorgott a fényben.

— De miért?

— Mert nem kell. Az Öcskös gépével baleset történt.

— Mi?

— Levitte az Öcskös karját a gép.

Skurc János elsápadt. Az Öcskös fiatalabb volt nála több mint tíz évvel, ő vitte be a gyárba, az idősebb testvér jogán. Esküvő előtt állt az Öcskös, a szép Abo- nyi Éva a gyűrűs menyasszonya volt. Abo- nyi Éva gyönyörűen ejtette a szavakat, szája ropogtatta az erreket. kedvvel formálta a hosszú magánhangzókat; hatalmas tiszta szemei, törékeny dereka, asz- szonyos csípője, nyúlánk alakja migigézte a Skurc testvéreket. János ismerkedett össze vele, az ismerős trafikosnő lánya volt, elég könnyen kezdtek el beszélgetni, aztán Öcsköst is elvitte a trafikba. Hármasban sétáltak, eleinte csak a. főutcán. Aztán a Ligetbe; később a meccsekre is eljött velük a szép Abonyi Éva. A dolog hamarább és egyszerűbben oldódott meg, mint Abonyi Éva szerette volna, mert János egy, nap eléjük állt, és azt mondta: „Nekem feleségem és gyerekem van". A karakán mondat mögött ott volt persze Skurcné, született Tar Mária karómerev szigorúsága is, aki egy két mondattal

rendet tudott csapni maga körül. Nem sokkal ezután Abonyi Éva és az Öcskös eljegyezték egymást.

— Éva tudja?

— Kitől tudná. A szép menyaszsony?

— És az Öcskös? Vele mi van? — Elvitte a mentő.

— Leállt a gyár?

— Miért állt volna le? Csak neked nem kell bemenni.

— De én vagyok a váltótársa.

— A művezető azt mondta, hogy nem kell. Hogy mondjam meg, hogy nem kell. Hogy ő nem vadember.

— Itt a gyerek. Én megyek. Már összecsomagoltam.

És tempós lépteivel elindult a gyár felé. Abonyi Éva járt az eszében. Szegényke! Most lehet egy nyomoréknak a felesége. Vagy megússza az Öcskös? A kártológép nem olyan veszélyes, a szögecsek közül is kihúzhatja az újját, aki ügyes. És Öcslkös. nem ügyetlen. Igaz, most szerelmes Évába. „Dehát én is szerelmes vagyok bele!” Mint villámcsapás, vágott bele a fölismerés. „De‘ és mégis tudtam vigyázni magamra...” Megtántorodott a hőségben, meg kellett állnia. Itt az a trafik. Csak be kéne mennie és... megmondani. Nekitámasztotta hátát egy hirdetőoszlopnak. Pihent. És ful- doklott.

Jött egy villamos, erősen kilépett, már épp lecsöngették, mikor föllépett a legel- s; peronra. „Nincs is pénz nálam”. A kalauzt szerencsére ismerte valamelyik kocsmából. „Ugyan, Jani, ne bolondozz nekem. . .” — mondta, és Skurc jóval váltás előtt beért a gyárba.

Nagyobb csöndre számított. Azt hitte, hogy csöndben lapulnak a gépek, a műhely, hogy leállt az egész gyár. „Talán nem is olyan súlyos... csak az asszony fújta föl. . A félkarú portás köszönt neki, mondani is akart valamit, de csak grimasz Sett a félbemaradt beszédből. A műhelyig meg sem állt. A műhelyajtót erős

mozdulattal lökte be. Itt végre az a komoly csend fogadta, amire egész úton készült, amire várt. Most mégis belehasított ez a némaság. Mindenki őt nézte.

Szirtes művezető jött elébe, köszönt, és csak annyit mondott: „Jani, menj haza”. „Az Öcskössel mi van?” — „Levitte a gép a jobb karját, tövig. Elvitték a mentők. A gépetek is csupa vér. Nem neked való ez. Menj haza”.

Skurc János bénultan állt a műhely közepén. A sapkáját gyűrögette. nézte a társait. Azok meg őt és a művezetőt nézték. Álltak a gépek, még nem volt itt a váltás ideje, de senki se kínozta, a gépét. Az Öcskös gépe körül álltak a legtöbben.

„Majd én letakarítom a gépet. Űgyis nekem kell melózni rajta”. Csak ennyit mondott, és a már odahordott kapcanagyságú, barna vattadarabokkal, rongyokkal törölgetni kezdte a gépet. Éva járt az eszébe. Most megtehetné, hogy... hiszen nem lehet elvárni senkitől... hogy egy rokkanttal éljen. . . egy egész életen át. Elválhatna, és elvehetné Évát. Az Öcskös se haragudna. Éva szereti őt, és meg is értené. Nem hinné azt, hogy... Mert férfibecsület az is, hogy. ..”

Ahogy a leállított gépet a hengerek közé hajolva tisztogatta a vértől, a mocsoktól, egyszercsak valami fényeset pillantott meg, a gép alatt, a padlón. Az ‘Öcskös újjá volt, rajta a karikagyűrűvel. Az arany átragyogott a véren is, Skurc János fel akarta emelni a véres újjcsonkot, de elájult. Ezen a munkások nem is csodálkoztak liülönösebben. Szinte várták, hogy történjék valami, azzal az emberrel, akinek a testvére néhány órával ezelőtt elvesztette a jobb karját.

De Skurc János nem a vértől vagy csonkmaradék újjtól ájult el. Hanen azért, mert Szirtestől is tudta, hogy e jobb kezét veszítette el. S ha a gyűrűt má a jobbján viselte, akkor az olyan,

Éva és az Öcskös hazasok lef* akkor már késő.