Szolnok Megyei Néplap, 1984. április (35. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-30 / 101. szám

Irodalom, művészet Takáts Idézve messzit Gyula: és forgó közeit A máringó, ha elszáll délután, a fán helye zölddel telik., de röptéből egy villanás bevág, aranyról kék a verseskönyvekig s ez ép elég, hogy megszólaljanak, idézve messzit és forgó közeit. A rácson tífl egy széteső halat sűrű betűin zöld legyeivel a parton, amely fehérre apad. Harsog, suhog a fénylő kvarc-föveny, mint szárnyak tollhegyétől e falak és máringómmal az a menny, ahol villámló felhő hagy jelet, s kagylók viharjai fölzengenek. .. szárnyak ívét idézi lángok lobogását röpte gyorsul pázsiton ág gyűl hegyorom feldobban csörren csörgődob hallik sikogó aranykürt fekete leány hollóként fehér leány zergeként sziklák körül elszökken kavicsot csördít patakba tűzimádók unokái hegyi sasok lányai messzi gondok bongásában szállnak sziklabércen futnak pezsgő hullámon vacogó lábuk megcsobban szalamandrák közt billegnek mohos kövön megállnak járják hűlt avar üszkében málló venyigén zöld havon tavaszváró táncukat csontok sárgult ívein Mikus Sándor: Tánc Szepesi Attila: Őszét tánc lányok földig hajolnak fűbe horgad homlokuk ordas szélben egyikük táncba szökken kígyó-karja égre száll talpa dobban farönkön üszkös farönk visszaszól szálas szikla felfelel hallgasd évek zúgását pirul tested gyümölcse rózsaörvény elsodor érik arcod romlásba égen keselyű keringel horhón bömböl hiéna denevér-barlang megbolydul medve-szurdok visszhangzik táncoló lány aláhull társa szökken magasba Hornyák András: Kozsik Barta ogy nem állhatják egymást, azt min­denki tudta... Mi­kor a veteránságot tanúsító érdemrend átvételére a Parla­mentbe voltak hi­vatalosak, a Pestre utazást meg­szervezők gondosan ügyeltek rá, hogy ők ketten véletlenül se ke­rüljenek egy autóba. „Még képe­sek kiszállni az indulás előtt, ha megtudják, 'ki az utitárs...” Barta, mint fiatal szoedem, úgy 1927 tájékán hallott először Ró­zsikról. A Munkásotthon vezetősé­ge hozott egy határozatot, hogy nyolc vasast, köztük Kozsikot is, mint „szélsőségest” kitiltják az otthon rendezvényeiről, ö is meg­szavazta. . . A döntést pedig egy népes műsoros est előtt hirdétték ki, mikor tele volt az otthon em­berekkel. A kitiltottak közül sű­rű lett a levegő, a hátuk mögöjtt pedig összesúgott a közönség: „komcsik. .. nem lehet miattuk az otthon működését kockára ten­ni. ..” (S hogy a kitiltottak kom­munisták voltak, bizonyossá lett, mert a rendőrség nyomban le is tartóztatta mind a nyolcat). Ko­zsik arca akkor ivódott bele Barta emlékezetébe. A kitiltottak ugyan­is villogó szemmel, szótlan dac­cal vették tudomásul a határoza­tot. Kozsik ' azonban a döbbent csendben történt eltávozáskor a közönség nyitotta folyosón egv- szercsak megfordut, és a vezető­séghez vágta: „Munkásárulók!” Barta volt a vezetőség legfiata- labbja, de köztük volt. Ellentétük Rózsikkal talán innen származott. Egyszer egy munkás sakkverse­nyen a sors egy táblához rendel­te őket. Akkor a kitiltás esete mindkettőjüknek eszébe villant. Kozsik egy pillanatra előre lé­pett, már-már úgy tűnt, Bartára borítja a táblát, aztán mégiscsak megállt, és leült játszani. Ügy döntött: „Egy fölényes győzelem­mel még jobban a pofájába vág­hatom a megvetésemet, mint ha itt botrányt csinálok”. Az első par­tit azonban Barta nyerte, a máso­dikat Kozsik. De így már nem volt igazi az öröme. „Majd még találkozunk...” — morogta a dön­tetlen verseny végén. Egész idő alatt ennyi is volt csak minden társalgás közöttük, no meg időn­ként az, hogy „sakk!” Valamikor a harmincas években aztán egy másik versenyen ismét találkoztak, de nem kerültek ösz- sze. A verseny után Kozsik oda­ment Barta asztalához, s azt mondta: „Van egv eldöntetlen ügyünk”... „Lehet” — felelte Bar­ta, aki ekkor már az építők szak- szervezetének helyi titkára volt. Állta Kozsik tekintetét. Játszani kezdtek. A jelenlevők egy dara­big kibiceltek, aztán lassan min­denki magukra hagyta őket, mert váltva nyertek. Az. istennek sem akart eldőlni, melyik a jobb. Vé­gül Barta unta meg és felállt... Évek teltek el, de újabb perdön­tő játszmára nem került sor. Ko­zsik a háború kitörése után ille­galitásba kényszerült, s nenwsoká- ra ez lett Barta sorsa is. A szoci­áldemokrata párt betiltását köve­tően egy fáskamrában bujkált hó­napokig. A háború után, mikor a. Mun­kásotthon ismét működni kezdett, találkoztak. Kozsik az otthon nagy­termének beszakadt vastraverzeit hegesztette, Barta pedig néhány kőművessel egy lövedék szakította rést falazott be. Csak biccentettek egymásnak. Barta, amikor készen lettek, a söntésben odaszólt Ró­zsiknak: „Ideje lenne már egy kis sakkozásnak. .Kozsik nem tud­ta, mit feleljen. „Pancserekkel, meg... — s azt akarta mondani — árulókkal nem játszom!” De nem mondta ki. Valamiért megakadt, pedig eszébe jutott rendőrségi megkínzatása, meg az is, hogy egyszer megfizet a rohadt oppor­tunistáknak, akkor megfogadta, s tudta, eljön még az idő. Ehelyett szó nélkül leült a söntésben levő asztalhoz, és kikérte a sakkot. Nyert. Egyszer, kétszer, háromszor is. Nagyon koncentrált, hogy ne hagyjon Bartának egyet se nyerni. Dg eközben nem tudta kigondolni, mit vág majd a fejéhez, ha fel­állnak a partiból. így elég sután sikerült: „Na mi van, ha Horthy rendőrsége nem segít akkor már nem megy a dolog?!” Csak később, otthon jutott eszébe, hogy ezt még­sem kellett volna. így ez nem is volt igaz. A régi, feltornyosult düh mondatta vele... Valamiféle bűntudatot is érzett emiatt, csak azért nem rohant be a titkárságra tiltakozni a két párt egyesítésekor. Pedig lehetett vol­na lármázni, hogy „már ilyen ré­gi munkásárulókat is magunk kö­zé engedünk?” Hallgatott. Beszélt viszont, járatta a száját pár év múlva. Ahhoz volt szokva, hogy ő mindent kimond. Egy tag­gyűlésen, egy valahonnan „fent- ről jött okos” azt mondta” a dol­gozók ellátása mind hús* mind zsír s egyéb tekintetében megfele­lő”. Hát ő leistenkedte, „mert elég baj az nekünk magában is, hogy a mészárszék üres, minek kell er­re ‘még hazudni is?!” Mikor emi­att Kistarcsára került, volt is mit füstölögnie. „Most aztán röhöghet rajtam Barta... a hozzá hasonló­ak denunciálása nélkül is a követ töröm”. Hamar rájött, hogy Barta nem röhög a dolgon. Együtt törik a kö­vet. .. Beszélni azonban nem be­széltek továbbra sem. sakk meg nem volt, hogy ellenszenvüknek teret adjanak. Szabadulás után ismét elsodorta őket egymástól az élet.. Régi ellen­tétük is már-már feledésbe ment. A veteránkitüntetésekkor ugyan látták egymást, de úgy tettek, mintha a másik nem lett volna ott. . . Aztán évekig semmi.... Mi­kor a hetvenes években ’Kozsikék lekónegyedében megépült a járda, Kozsik egy hosszabb betegeskedés után rendszeresen délutáni sétára szánta el magát. 'A második alka­lommal botjára támaszkodva Bar­ta jött szembe vele. „Jó napot, sza­ki. Maga is ide költözött?” Mondta már-már megörülve, de aztán eszébe jutottak a régi dolgok, 'és' gondolta: valamit az orra alá ké­ne dörgölni! „Ha valamiben segít­hetek, akkor szóljon. . . A fiam or­szággyűlési képviselő. ..” Barta. akinek a látása megrom­lott, inkább csak a hangjáról is­merte fel Kozsikot. Hát ez a vén forrófejű még mindig él? — tűnő­dött. — És még az országgyűlési képviselő fiával henceg! „Köszö­nöm!” vágta vissza sértődötten. „Az enyém meg vezérigazgató. Gondoskodik mindenről, ami kell!” „Hát ha nem, akkor nem...” — mondta Kozsik és továbbment. Másnap újra találkoztak. „Hát sakkozni még mindig nem tanult meg?” — kérdezte Kozsik köszönj helyett. „Ügy, ahogy maga játszik, már inas koromban is játszottam a sakkot!” — felelte Barta. De er­re már Kozsik is paprikás lett. „Akkor mondja meg, mit lép az én kedvenc világos megnyitásom­ra!” „Majd meggondolom”... ko­pogott tovább Barta, és másnap hozta a választ. Kozsik hazament, meglépte otthoni tábláján, s nap­estig gondolkodott, mit válaszol­jon. Barta is. Nyár lett, aztán ősz, és a délutáni sétán egymás mel­lett elhaladva hol egyik szólt, hol a másik. Köszönés helyett, csak egy lépést: „Vezér g7-re’, vagy Futó üt a C-2 gyalogra’, meg ilye­neket. Késő őszre járt, és a táblán már alig volt néhány figura. Kozsik tudta, hogy ez egy nagyon fontos játszma kettőjük között. Néha már reggelitől ebédig s azután a sétá­ig is csak a tábla előtt ült. Egy nap úgy érezte, néhány lépés után mattot tud adni. Jól meggondolta és kimondta. Barta tudomásul vet­te és hazakopogott. Holnap hozza a választ. Kozsik odahaza elégedetten dör­zsölte a kezét. „Vén szoedem. Azt hitte, revansot adhat nekem. Pe­dig ezt a játszmát már nem javít­hatja ki!” — gondolta, és hosszan' gyönyörködött az állásban. Ekkor azonban beléhasított. Elhibázott valamit. Egy kombinációt kifelej­tett. „Hű a szentségit! Pedig azt hittem ebből a helyzetből már nem menekülhet. S nemcsak hogy van kiútja, de e lépés, ha rájön, matt­hoz is vezet. Nézzük csak! Ha ide lép, akkor nem, de ha ide, a futár­ral a G8-ra, az számomra két lét- pés után menthetetlenül matt. Ki tudok-e bújni?” Ideges lett. Egész éjjel le-fel járt a szobában, és megoldást ke­resett. De sajnos semmi megoldás nem kínálkozott. Legfeljebb, ha Barta elhibázza. Márpedig ha csak nem bolond, ezt a megoldást Bar­ta megkeresi. „Fután G8. . . Futár FG-8. .. és még három nulla volt. Futár G8.. . FG8. . .” — mondogat­ta szinte delejezve, hipnotizálva a táblát. Igen. az FG8-at nem sza­bad megtalálnia. A fene egye meg azt a futárt.. . égre eljött a séta másnapi ideje. Szinte remegve nézte az utcát, jön-e Barta gú­nyos, diadalmas mosolyával, s ki­mondja-e a Futár G8-at. De nem látta jönni. Amikor Barta lépcső­háza elé ért, néhány ember cső­dülete állította meg. A temetke­zési vállalat autója állt a járda szélén. Koporsó mögött zárták be éppen a fekete ajtót. A lakók hal­kan súgtak-búgtak. Döbbenten tudta meg, hogy Barta meghalt. ,iHm...” — morgott megindul- tan maga elé. A szemében még va­lami nedvességet is érzett. Hosz- szan nézett a távolodó gyászos autó után. A kocsi rendszáma: FG-8... és még három nulla volt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom