Szolnok Megyei Néplap, 1984. április (35. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-30 / 101. szám

1984. ÁPRILIS 30. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 0 szentimreiek dupláztak Amikor tavaly a tiszaszentimreiek a megyei telepü­lésfejlesztési verseny egyik kategóriájában — az ötezer lélekszám alatti községek között — a sok társadalmi mun­káért (útépítés, a Samu kastély felújítása, az oktatási és az egészségügyi intézmények karbantartása) az első he­lyen végeztek, akadtak, akik csak legyintettek: véletlen lehetett, szegény falu ez, mire a nagy erőlködés; vak tyúk is talál szemet, jövőre az első tíz közé se kerülnek. Ezeket az imitt-amott je­lentkező lekicsinylő vélemé­nyeket a község vezetői meg a tanácstagok ás meghallot­ták. — Amikor tavaly tavasz- szál összehívtuk a három te­lepülés — Szenti,mre, Tomaj és Üjszentgyörgy — tanács­tagjait, az örömön kívül már sokunkat az foglalkoztatott: És akarták. Épültek tovább a belterületi pörtalanított út­alapok. Ózdről egymás után küldték a vagonokban a ko­hósalakot. összesen két és fél szerelvénnyit. Újólag itt is találónak bizonyult a régi igazság, hogy akad vállalko­zás, amikor a lé többe kerül a húsnál, mivel a szállítás költsége jóval meghaladta a salak árát. Dehát más válasz­tás nem volt, hiszen egyre több utca lakói jelezték: a jó, szilárd útért szívesen ál­doznának forintot, kétkezi munkát egyaránt. Ráadásul a vagonok hét végére érkeztek, és iparkodni kellett a rako­dással. Nem beszélve arról, hogy Kontra Sándor, a rako­dógép vezetője nem is Szent- imrén, hanem Tomajon la­kik. — Mentem, hogyne men­tem volna, hiszen nemcsak a vezetők közösek, a gondok is azok. Némi galibát azokou zott, hogy hízóvágás lett vol­na nálunk, de ennek végül is az ártány örült, mert kapott egy nap haladékot. Hanem ez a rakodás, kutya munka volt! Tudtuk, előzőleg Ózdon hideg vízzel locsolták a va­gonokat, nehogy tüzet okoz­zon a füstölgő, izzó salak. Igen ám, de az éjszaka fújta- hordta, és mire a szállítmány megérkezett, belefagyott az egész. Először ki kellett ver­ni a markolóval, majd úgy rakodni. — A család, az asszony miit szólt ? — Megszokták már, kevés Nem hiányzott a talicská- zók, a kubikosok közül Cser- niczky Gyula ügyvezető kör­zeti főorvos sem. A doktor 18 éve él a községben. — Blokkokat, behemót be- tontömiböket talicskáztunk, szállítottunk saroglyával. Kétszer is részt vettem a szabad szombatjaimon a ma­gamban csak nyúzópróbának nevezett fizikai munkán. Igaz, velem izzadt, kubikolt a tanácsi vezérkar, a párttit­kár is, és ki tudja hányad­szor igazolódott be: a leg­szép ez a zászló, meg a vele kapott 400 ezer forint is jól jön a nem éppen teli kasz- szánkba, de hátha jövőre is sikerülne mindez! 'Arra az elhatározásra jutottunk, hogy az eredmény megismételhe­tő, ha a másik jelentős társ»- község, Toimajmonostora la­kói is akarják — mondja Domokos József tanácselnök. olyan hétvége akad, amikor reggeltől estig otthon va­gyok. Nagy kincs ez a masi­na, sokszor elkérik a község vezetői a téesztől, mert negy- ven-ötven ember munkáját elvégzi. Persze a tomajiak 1983-ban mást is tettek a szűkebb ha­za javára. Lakatos Józsefné szerint nem is keveset. — Milliókban mérhető a segítség. A régi temetőt fel­számoltuk, megtisztítottuk a gazos területeket. Elkezdődött az ezres lélekszámú falu első ravatalozójának az építése. A munkát úgy szerveztük, hogy mindig legyenek, akik segíte­nek a szakembereknek. Em­lékszem olyan délelőttre, amikor százhuszonhárman dolgoztunk, ami nagy szó, mert azért itt a lakásoknál jószág is van az istállóban meg az ólakban, nem is ke­vés. Kii a cserjéket irtotta, ki a földet egyengette, ki az épületet meszelte. El sem le­het mondani, mit jelent az, hogy végre nálunk is meg­szűnik egy-két hét múlva a tisztaszobában a halottvir­rasztás. Ezenkívül a Dózsa György úton jó 400 méter hosszúságban járdát építet­tünk. A tomajiak falucsinosító kedvéhez csatlakoztak a szentimreiek is. A már ko­rábban elkészült Samu-kas- tély, azaz az öregek hetes, bentlakásos napközije kör­nyékének ' parkosításában több százan vettek részt. jobb mozgósítás a példamu­tatás. Az összefogásra, példamu­tatásra még sok esetet le­hetne sorolni a községben. A Sugár úton már tükörsima műút várja a járműveket. Tóth József egyéni gazdálko­dó elismerően állapítja meg. — A lovaim olyanok, hogy a sárban is elhúznák a gu­mis kerekűt, de azért nem mindegy, milyen út húzódik az ablak, a porta előtt. Én még emlékszem rá, a kerí­tésnél akkora kátyút vágtak a szekerek, hogy az erre té­vedt kóbor gépkocsikat úgy kellett kézzel kitolni belőle. — Mennyibe került ez az út magának? — Nekem hatezerbe, mert két portám is van. Most már drágább, de az is megéri, so­kan szeretnének műutat a telek elé. Persze ehhez a pénzhez te­mérdek kétkezi munka tár­sult. A 63 éves Józsi bácsi ugyanúgy lapátolta a földet, egyengette az út szélét, mint a nála tíz évvel idősebb öz­vegy Kerék Gyuláné, vagy a többi fiatalabb, idősebb hely­beli. A múlt év eredményei, he­lyi összefogása közül min­denképpen bővebben kell szólni a régi, már lezárt 150 éves temető felszámolásáról. Bozótos, gazos, átláthatatlan sűrűvé vált az az öt hektár, ahol a hajdani szentimreiek csontjai porladoznak. Ami­kor kihirdették: aki akarja, elviheti a hozzátartozója sír­emlékét, egyedül Bekecs Gyula bácsi jelentkezett egy megkopott kőlapra mutatva: adjátok nékem, felállítom az új temetőben, a szépapám testvéréé volt. Bólintottak, vigye csak. Hogy másról is essék szó, tavaly hogyan, hogyan nem, de május első napjaiban a kultúrház egyik szárnya le­rogyott a földre. Azóta le­bontották az ingatag fala­kat, és az alapozásnál aKÖ- TIVIZIG három szocialista brigádja is segít. Ha minden a tervek szerint halad, az idén tető alá kerül a felújí­tott létesítmény. Az viszont már nyugodtan leírható, hogy a múlt évi, több mint 15 millió forintnyi társadalmi munkáért az idén is maguknál tarthatták a tavaly elnyert zászlót a szent­imreiek. Természetesen az sem mellékes, hogy vele is­mét 400 ezer forint jár. Harmadszor is? A vezetők, a tanácstagok tele vannak tervekkel, ötle­tesebbnél ötletesebb elképze­lésekkel. Már 5,5 kilométer hosszú a szilárd belterületi útalap. Újabb kohósalak- szállítmámyt várnak, ezt a téesz gépei ingyen szállítják az alapba az állomásról. A horgászok két romos házat is lebontottak a központban, helyükre új gyógyszertár épül. Be kell fejezni a toma- ji ravatalozó építését, Szent- irnrén feltölteni a régi teme­tőt, ugyanebben a községben elkezdődtek egy hetvenöt sze­mélyes óvoda terepmunkái, a Samu-kastély mellé park, gyümölcsöskert kerül, a köz­ségben nagy faültetést ter­veznek. Bizakodva hangoz­tatják: ha a lakosság to­vábbra is úgy segít, mint az elmúlt két évben, nem lehe­tetlen a triplázás sem. D. Szabó Miklós Kohósalak vagonszámra „Nyúzópróbán” a főorvos úr Zsebkendőnyi természet Kinézek lakótelepi laká­som ablakán. Szemben szür­ke betontömeget látok, a szomszéd panelházat. A két épület között néhány fiatal fa, ritkás fű. Ha télen nézek ki az ablakon, télen fogad ez a kép (legfeljebb hiány­zik a fákról az a néhány le­vél). ha nyáron állok az ab­lak elé, nyáron látom ugyan­ezt. Unalma« és egyhangú. Nem szívesen sétálok a házak között. Amire minden­ki vágyik, abból itt alig van: fűből1, fából, virágból kevés jutott. Az ember valamikor közel élt a természethez. Együtt lé­legzett a földdel, a fák, a bokrok, a sziklák barátai voltak, óvták, takarták, me­nedéket, táplálékot adtak ne­ki. Aztán, az ember házakat, falvakat, városokat épített, eméletre költözött, s egyre messzebb kerül a fáktól, a virágoktól. Pedig mindenki őriz az emlékezetében kedves. a gyermekkorból ittmaradt ké­peket: puha fűvel borított dombbjldalról, hosszú törzsű fákról, friss levegőjű folyó­partokról. A természetből nyugalom és harmónia árad, megfogja azt, aki tanúja a rügyfaka- dásnak, a természet örök változásának. Mégis, olyan távol van tő­lünk a természet. Mi akar­tuk így. Mi kényszerítettük ki a magas házak közül, hogy dús lombú erdőkbe húzódjék, s csak ünnepnapokon talál­kozunk vele. kirándulásokon, sétákon. Miért olyan kevés a fa, a fű, a virág az ablakaink alatt? Még az sem elfogad­ható magyarázat, hogy nin­csen számukra hely. A vá­rosokban sétálva — például Szolnokon, a Széchenyi la­kótelepen — gyakran botlik az ember elhanyagolt, a be- tonutaktói körülölelt tíz­húsz négyzetméteres föld­darabokra. Csak a dudva te­rem ott, a gaz, meg a szemét. Emberi kéz után kiáltanak ezek a gazdátlan négyzetmé­terek. otthonul kínálják ma­gukat kövér levelű fűnek, pompázó virágoknak, sudá- ran ég felé törő fáknak. Városainkban olyan kevés a zöld, ki kell hát használ­ni minden tenyérnyi darabot, minden szabad ' négyzetmé­tert, hogy a természetet ide­hozzuk ablakaink alá, há­zaink közé. Erre is akad példa, követésre méltó pró­bálkozás. Az előbb említett Széchenyi 'lakótelepen járva azt is észreveszi az ember, hogy például az Orosz György, a Ragó Antal úton a házak előtti — mögötti tatp- alattnyi földdarabokat szépen beültetitek, tulipánok, arany­esőbokrok, találtak otthonra a panelházak tövében. Most már csak arra kell ügyelni, hogy megvédjék ezt a zseb­kendőnyi természetet. P. É. Fiatal értelmiségiek Mit éra diploma? lesz ez az épület. Eu­rópai szín­vonal egy vidéki vá­rosban! — mondta sugárzó arccal a tanácselnök. Kész­ségesen, boldogan beszélt a finom, igényes részletekről, az épület és a környezet tö­kéletes harmóniájáról. Min­den szava a tervező dicsé­retét zengte. A tervezőjét, aki a házat megálmodta. A tervezőjét, akinek ma csu­pán a szerzői jog ad elméle­tileg valamilyen (nem tisztá­zott és nem egyértelmű) le­hetőséget arra, hogy köze’ le­hessen az épülő házhoz. Szakmai kapcsolata a kivi­telezővel gyakorlatilag ille­gális. Egyébként csak titok­ban és szó nélkül figyelhet­né. hogy elképzelései (amely­ből természetesen kollektív munkával lett terv) miként valósulnak meg. Mert euró­pai színvonal ide vagy oda, a negyvenegynéhány éves építész munkájára nem tar­tott tovább igényt a terve­ző vállalat. Írásban foglalt indok: tervszolgáltatási ké­sedelem. Ö ,is, kollégái is érzik, mi több, tudják, hogy mások voltak a döntés valós indítékai. Építészünk konok komp­romisszumokra az esz­tétikum és a minőség rovására nem hajlandó. Való igaz, hogy az épület jobban érdekelte, mint a szűkre szabott határidők be­tartása, mely érdekében nem volt hajlandó lemondani az időigényesebb megoldások­ról. Több, még ehhez hason­ló főbenjáró bűne volt. Köz­tük az egyik legsúlyosabb, hogy nem feletteseivel, ha­nem a kivitelezés közvetlen irányítását végző művezető­vel igyekezett elsősorban a közös hangot megtalálni. Ál­lásával egyelőre elvesztette annak a lehetőségét is, hogy hasonló, a városkép szem­pontjából meghatározó je­lentőségű épületet tervez­hessen. (Valószínű, hogy nemcsak az ő vesztesége). Azt mond­ta, hogy kockáztat­ta és el­vesztette. Fontosabb a ház. Állni fog, és olyan lesz, amilyennek megálmodta. Szerencsésnek tartja magát, amiért építész. Hiszen kevés hozzá hasonló megszállott, maikacs diplo­másnak adatik meg, hogy képességének, esetleg kivéte­les tehetségének olyan lát-, ványos tárgyi bizonyítékát adja, mint egy épület. A példabeli építész törté­nete Pozsgay Imrének, a Segít-e az értékrend? című [íráfát olvas via kívánkozott ki belőlem. Elgondolkodtató a politikus véleménye: „Ma még a gazdasági viszonyok olyan munkamegosztásról ta­núskodnak, ahol a szellemi pályákon elégséges a képes­ségek tört részének felhasz­nálása, ahol a nagyobb ké­pesség, a személyes kvalitá­sok és kezdeményezések je­lentik az elhajlást, a zava­ró körülményt és a szürke, jellegtelen, kockázatot, fele­lősséget nem szívesen válla­ló személyiségeknek kedvez­nek.” > foglalkozá­si ártalom, hogy nem olyan pél­dák tucat­jai jutottak eszembe, ame­lyek cáfolnák ezeket a soro­kat, vagy legalábbis meg­kérdőjeleznék ' általános ér­vényességüket. Egy hónap­pal ezelőtt Szolnokon, a fia­tal értelmiségiek .konferen­ciáján felszólaló diplomások többsége is ennek a véle­ménynek az igazát bizonyí­totta Az ifjú kutató a te­kintélyek túlzott érvényesü­lését kifogásolta. Az agronó- mus az eszét, erejét, szakmai tudását próbára tevő mun­kát hiányolta. Élesen fogal­mazott. Hát akkor miért ta­nultam? Miért alkalmaznak ott, ahol tulajdonképpen nem is kellek? Nem luxus-e a mezőgazdásszal három év után is táblázatokat rajzol­tatni? Felesleges is | mondani; luxus. Az államnak sokba: egyetemi és főiskolai hall­gatóként 300—350 ezer fo­rintba kerül a diploma. Igaz, hogy a munkáltatónak in­gyen van. Kerüljön neki is pénzébe? De kinek és meny­nyit fizessen egy közgaz­dászért, programozó mate­matikusért vagy vegyészért? Elég abszurd megoldás len­ne, ha adnák-vennék a dip­lomásokat, mint a sportklu­bok a futballistákat. Képte­len az összehasonlítás, igaz. De az is igaz. hogy minden jel arra mutat, hogy a gaz­dasági eredmény nagyon át­tételesen, alig tetten érhető­en ösztönzi a munkáltató­kat arra, hogy a lehető leg­nagyobb mértékben aknáz­zák ki a diplomával szavatolt szaktudást. Pedig bebizonyo­sodott az elmúlt évtizedek­ben, hogy a fejlődés azokon a területeken volt a legered­ményesebb ahol azt korsze-' rű szellemi tartalommal megalapozták. hangzott el a fiatal értelimisé- giek kon­ferenciáján is, hogy például Szolnok me­gyéiben az ipari termelés öt­szörösére emelkedésének és a 20 év alatt meghatározó­dott mezőgazdasági terme­lésnek a szellemi befektetés volt az egyik alapvető felté­tele. S ha ez a múltra igaz, a mára és a jövőre néz­ve még inkább az. A megye egyik, legeredmé­nyesebb termel őszjövdikeze- tének elnöke mesélte, hogy az „ifjú titánok” felvételé­nél még arra is kíváncsi, hogy milyen az a diploma. S milyen igaza van. Mert van különbség, és nem is kevés, a papírok tudásfedezete kö­zött. De ez Magyarországon általában csak az ösztöndí­jak odaítélésekor szempont. Később az egyenlősdd alap­ján alakulnak ki a követel­mények is, a bérek is. A bérek! Nagyvonalú és hamis általánosítás lenne azt mondani — bár gyakor­ta így hangzik el —, hogy sokakat inkább visszatarta­nak. mintsem vonzanak az értelmiségi pályára. Nem minden diplomás csoportra igaz ez a megállapítás. Is­mét a fiatal értelmiségiek konferenciáján hallottakra hivatkozom, ahol .például a mezőgazdászok nem a fize­tést, hanem a munkát, a test­re (a diplomához) szabott munkát tartották kevésnek. Fordított helyzete miatt mél­tatlankodott viszont a fia­tal pedagógus. Nem lehet kétségbe vonni, hogy jogo­san. A kezdő diplomások anya­gi gondjai közismertek. Eny­hítésüknek a gazdasági kon­díció erősödése a feltétele. Ezt tudják ők is, de talán meg lehet érteni, hogy a nagyon halványan körvona­lazható, biztató kilátások nem vigasztalják azokat, akik a saját bőrükön érzik, hogy a szülők, a család anya­gi támogatásán több múlik, mint a hivatástudaton, az el­kötelezettségen. Akiknek nincs meg a rajtnál ez a szülői indítás, azok elég ne­hezen tudnak a „nyolc órá­ból” megélni, otthont terem­teni, családot alapítani. Kénytelenek a második gaz­daságban pénz után lohol­ni, tanítványokat vállalni, futószalagon manzárdtetőket tervezni vagy főhivatásúkon kívül nem kvalitásos munká­ra pazarolni képességüket, (taxizni, házat építeni, bo­garat irtani, szobafestő mel­lett segédmunkát vállalni). f»ogy mi­kor van idejük energiájuk arra, hogy képezzék magukat, vagy le­galábbis megpróbálják szin­ten tartani szakmai ismerete- iket ma, amikor a tudás félel­metes gyorsasággal devalvá­lódik. Ahogyah a kétkezi!' munkás az elavult és korsze­rűtlen munkaeszközzel mun­kaerejének csak egy töredékét képes kamatoztatni, ez áll az erkölcsi presztízsében meg nem erősített, anyagi gon­dokkal terhelt, szaktudását könyvekkel felvértezni nem képes szellemi dolgo­zó,kra is. Ha pedig képessé­güknek csak egy töredékét kamatoztatják — vagy azért, mert nem képesek többre, vagy azért, mert nem kí­vánnak tőlük többet —. mi­lyen jogon méltatlankodnak a vékonyka boríték miatt? ördögi kör. Nem valószínű, hogy ebben jó közérzettel le­het élni. S a közérzetet nem javítja minden esetben a közvélemény megítélése. Egy tanár így fogalmazott: „Fur­csa kettősséget érzek magam körül: tisztelnek az embe­rek azért, ami a fejemben van, és sajnálnak azért ami tudásért a kezembe kerül”. iBlizonyára lazámtallan indítéka van. A legkézen­fekvőbb : azért, mert ahhoz értenek, amit négy-öt éven át tanultak. Meg hát az idő is telik. A türelmesebbek az igyekvőek, ha akarják, ha nem, a szamárlétrán csak- csak lépegetnek. Más kérdés, hogy jó-e ez minden eset­ben. Szükségszerű-e, hogy az, értelmiség létfeltételét döntően a munkahelyi elő­menetel határozza meg amelynek az a következmé­nye, hogy azokat, akik csak „dolgozók”, jó (uram bocsá’ alkotó) szakemberek akarnak maradni, erkölcsi, főleg anyagi, de meglehet, hogy még szakmai szempontból is sikertelen embernek köny­velik el? A többség mégis kitart. A diplomásoknak 2 százaléka fordított hátat főhivatásá­nak, és lett főállásban pe­csenyesütő: butikos vagy ef­féle. Túlzás lenne azt felté­telezni, hogy valamennyiü­kért egyformán kár, hogy a társadalom számára haszno­sabb lett volna, ha mind­annyian hivatásuknál ma­radnak. De néhányukra bi­zonyára igaz. Nem vagyunk ilyen gazdagok! Vagy diplo­másokban igen? Tény, hogy ötször annyi ma a diplomás, mint negyven évvel ezelőtt. Vannak, akik presztízsvesz­teségük, anyagi és erkölcsi leértékelődésük eredőjét az értelmiségi „túltermelésiben” keresik. Valóban „túlter­melés” lenne? A 20—24 éves korosztály 11,5 százaléka szerez diplomát Magyaror­szágon. Ezzel az aránnyal korántsem állunk az európai országok élvonalában. él és dol­gozik az országban. Arányuk csaknem 10 százalék az aktív keresők között. Ez több, mint a me­zőgazdaságban fizikai mun­kát végzők száma! Nem szűk réteg tehát az értelmi­ség, és nem is homogén. Vannak szerencsésebb, si­keresebb. tekintélyesebb cso­portjai, a többségnek azon­ban mindebből szűkmarkúb­ban jutott. Ök azok, akik olykor-olykor felteszik ma­guknak is a kérdést: mit ér a diplomájuk. , Mit ér a diploma? Nem az határozza meg, hogy meny­nyibe került az államnak, hiszen olyan mint egy sajá­tos biankócsekk, amelynek értéke annál nagyobb, minél értelmesebben, ésszerűbben hasznosítják a mögötte ál­ló tudásfedezetet. Valameny- nyiünk jól felfogott érdeke, hogy ennek objektív és szub­jektív feltételeit minél széle­sebb körben segítsünk meg­teremteni. Kovács Katalin A város ékessége flz állást nem sajnálja. Talán újságírói Meggyőző érvként Akadémikus a kérdés Miért csinálják? Ötszázezer diplomás

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom