Szolnok Megyei Néplap, 1984. április (35. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-21 / 94. szám
1984. ÁPRILIS 21. Irodalom* művészet Mester Attila: Párhuzamos Felpillantott rám a halál — mozdultam talán, mintha mennék? — Aztán csak néztünk_ arra hol mint egymást metsző nyárfasor ölelkezik a lét s a nemlét Garai Gábor: Gesztenyevirág Egyetlen vigaszom az őszben; újra virít a gesztenye, újra Jehér-gyertyás, miközben rozsdás tavaszi levele földre konyul már, sőt lelibben egyik-másik, zörögve hull az utcakőre, de a friss fenn a gyertya-tőnél csak virul hajnal-zölden, igen, virágnál is ékesebben tündököl a lomb, dicsekszik, szinte ágál, s nyújtózkodik az égre föl, mintha azt hirdetné, tavasz van valóban, s eztán jön a nyár, és a virág, ha már kipattan, beporzásra, termésre vár. Hiába vár, nyílván hiába, lehet, maholnap itt a dér virít, nem gesztenye virága, de valamit mégis ígér; ígéri azt, amit a lélek, ereje fogytán is remél, hogy bár kint s bent korán sötét lett, de talán messze még a tél. haladt tovább, egészen a tisztás közepéig. Ott hanyattfeküdt, nézte az eget. A magas fű tökéletesen elrejtette, csak akkor vehetnék észre, ha erre jönne valaki, vagy ha felemelné a fejét. De erre nem jön senki. És ő nem emeli fel a fejét. Lassan elcsendesedett az erdő. A távoli kiáltozások megritkultak. Pircsák számolt magában húszig, aztán úgy gondolta, hogy már nekivághat. A tábor felé vezető ösvényhez lopakodott, onnan még hallott hangokat. Egész bensője remegett, valósággal fázott, amikor felfedezte, hogy rajta kívül már csak ketten vannak életben. Tasnády és Fedor. Mindkettőjük derékszíja alatt rengeteg skalp lapult. Tasnády nyugodtan állt, a homloka magasságában kétágú, teker- vényes gyökér takarta a fejét. Fedor a hátát mutatva Tasnádynak, igyekezett mögé kerülni. Pircsák látta, amit Fedor nem láthatott, hogy hiába kerüli meg ellenfelét, Tasnádyt hátul is fedezi a gyökér, állása bevehetetlen. Hirtelen visz- szaemlékezett Tasnády számára: 4283. Ebben is szerencséje volt, most már nem kellett mást tennie, mint nyugodtan várni. Akkor fog rákiabálni, amikor Tasnády azt hiszi, hogy az utolsó ellenfelével is végzett... És akkor Tasnády kiáltott. Fedor első három számjegyét láthatta meg, a negyedikre csak találgatott. Pircsák mindenről megfeledkezett, csak azt tudta, hogy Fodornak vége, s hogy neki Fedortmeg kell menteni. Elcsukló hangon kiabálta: — Negyvenkettő nyolcvanhárom, Tasnády! Négyezerkétszáz- nyolcvanhárom} Egy szemvillanásnyi ideig látta Tasnády értetlen arcát, de aztán már csak Fedort látta, akit megmentett, s aki most üvöltve feléje rohan ... — Te tetű, te! Felugrott és menekült. Nem tudta, miért haragszik rá Fedor, szerette volna megbeszélni vele, de most nem lehetett, mert háború volt, és Fedor üldözte, s Pircsák- nak csak kétségbeesésében jutott eszébe, hogy ha megfordul, ő győz, mert neki csak az utolsó számjegyet kell meglátnia ... Megfordult. De nem látott, mert könnyek voltak a szemében. És Fedor kíméletlenül leolvasta. csengetésre vad ugatásba kezdett a kutya. A postás állt a küszöbön, egy levéllel a kezében. — A férjem nyugdíját még nem hozta? — kérdezte csak úgy Anna. mellékesen, miközben nyúlt a borítékért. A feladó helye üresen állt. de a címzés reszketeg betűiből látta, hogy anyjától jött. Először odadobta a kredencre a levelet, hogy majd később olvassa el. aztán úgy döntött, túlesik rajta. „Kedves lányom! Azt írod. hogy felépült a házatok, látogassalak meg benneteket. Te sem gondolod komolyan, hogy ilyen nagy útra vállalkozzam. Szerintem arra voltál kíváncsi, életben vagyunk-e.” Anna elpirult, mint akit tetten értek. „Meg azért sem akarok találkozni veled újra. mert unom már, hogy minden alkalommal a szememre veted, hogy fiatalon dolgozni küldtünk, miért nem taníttattunk. Értsd meg már végre, szegények voltunk, nem tehettük ... ” Anna ledobta a levelet az asztalra. Dehogyis voltak ők szegények! Csak azzá lettek. Mert az anyjának nem volt elég a vidéki jómód, még gazdagabb akart lenni. Apja asztalosként került a faluba, a húszas években. Az anyja azért ment csak hozzá, hogy ne kelljen a földet túrnia, de ez az életmód sem tetszett neki. Csak azt nem tudta senki, hogy mit akar. Irigyelte, hogy férje két segéddel dolgozik, azt hitte, neki is járna cselédlány. Amikor előrukkolt óhajával, a férje leintette, meg a faluban erre nem is kapott volna asszonyt. Sírt-rítt éveken keresztül, hogy költözzenek el onnan, mert ő megfullad. Ez egy porfészek — hajtogatta állandóan. Abban az időben nem volt divat a készpénzfizetés. Az apja mindig az anyját küldte végig a falun, érdeklődje meg, ki az, aki éppen fizetni tud. — Jól van, megyek koldulni! — Felcsapta orrát a levegőbe és elindult. Anna, egyszer észrevette, ilyenkor nem ment sehová, elüldögélt a Tisza-parton jó óráig, és amikor hazament, csak széttárta kesztyűs kezét: — Megint nem fizettek. Ekkor apja olyan dühös lett, hogy ő maga ment át az adósokhoz. Persze, azonnal kiderült, a felesége becsapta. Nem szólt semmit, csak nézett rá szúrós tekintettel. Este, lefekvéskor foghegyről odavetette: — Holnap pedig bemész a városba, és hitelbe hozatsz fát. Anna, amíg él, nem felejti el ezt a jelenetet. Anyja rámordult Hildára, a húgára: — Reggel velem jössz a városba. Ügy készülj! — A kislány ujjongott. — Veszel szalagot a hajamba? — Veszek, hogyne, ne félj! — sziszegte az anyja. — Gyere, már csinálom hozzá a frizurát. — Leültette a kislányt egy székre, az asztalfiókból előkerült egy olló, és heves mozdulattal belenyírt a hajába. — Meg ne mozdulj, mert belédvágom az ollót! — Hilda nem is mozdult, némán folytak könnyei az arcán. Az anyja meg vágta, vágta a haját, amíg teljesen le nem nyírta. Apját ekkor látta először ütni. Másnap pedig hiába várták őket haza. Nem kerültek elő. Ettől kezdve elviselhetetlen volt Annának az élete. Meggyűlölte apját, amiért rajta töltötte ki bosszúját, és meggyűlölte anyját, amiért miatta kellett elviselnie a borzalmakat. Csak hónapok múlva jött egy levél, melynek tartalmát máig sem ismeri, de apja rövid időn belül felszámolta a műhelyt, eladták a házat. Amikor az utolsó bútoros kocsi is elment, feljöttek Budapestre. Anyja és Hilda Óbudán, egy mosókonyhában várták őket, lesoványodva. Aszalt szilvát ettek ... A pénzükből fűszerüzletet vásároltak, amihez kis-luk lakás tartozott. Annának a nyomorúságuk mellett mégis röhögnie kellett azon, hogy egy iparos egyik napról a másikra fűszeres lett. Az üzlet nem vált be, ez nagyon hamar kiderült. Anna és Hilda gyárba jártak dolgozni, hogy legalább a ruházkodásukra valót megkereshessék. „Lánykorodban sírva jöttél haza, hogy munkahelyeden a főnök ki akart kezdeni veled. Mit mondott erre a te becsületes apád? Hogy nem mész oda többet. Másnap óriási botrányt csinált, végül kiderült, egy szó sem igaz az egészből. Amikor hazajött, kegyetlenül elvert téged. Te sértődötten összepakoltál, és kijelentetted, soha többé nem látunk.” Anna egy kupica konyakot töltött magának. Azt tartják, az idő megszépíti a rosszat, de hogy merőben megváltoztassa, ilyenről soha nem hallott. Amikor a háború mindenüket elvitte, majdnem éhen haltak. A két lány fizetéséből éltek. Anna tudta, hogy nem keresnek sokat, de annál azért jobban élhetnének, mint ahogyan éltek. Aztán észrevette, hogy apja iszik. Eleinte csak nótázgatva jött haza. később káromkodva. Egy alkalommal Anna kerek perec kijelentette, hogy nem megy el dolgozni, tőlük, a lányoktól egy fillért sem látnak. Apja azt üvöltötte, ő nem megy sehová, világ életében a maga ura volt. Anyja soha sem vett részt ezekben a vitákban, egész nap csak a városban csavargót!. Volt úgy, hogy elment reggel, és csak este került elő. Anna pedig beváltotta ígéretét, és nem adott pénzt szüleinek soha többé. Apja előtt elsötétült a világ, kikergette őt az utcára, és ott verte meg nyilvánosan. Anna nem habozott, összecsomagolt, anyja sírva jézusmáriázott mellette. De hagyta elmenni. „Nem is írtam még, hogy apád beteg. Aggódom érte. Nem akartam ezt közölni veled, mert fülemben cseng még utolsó mondatod — hiába telt el tíz év —, amikor elbúcsúztam tőled az állomáson. Megkérdeztem, nem látogatnól-e meg bennünket te is egyszer. Azt felelted, addig be nem teszed a lábad hozzánk, amíg apád él. Drága kislányom, ha ettől függ, hogy találkozzunk, akkor azt kívánom, sose lássalak többé. De isten ne adja, drága Annám, ha veled történne valami, az is nekünk lenne rossz.” Anna évekkel később kitörölte emlékezetéből a sok rosszat, és felkereste szüleit. Ajándékot vitt nekik és pénzt. Apja mindent elfogadott. — Csak anyád miatt, mert sokat sír utánad. De ne járj ide szégyenszemre, mert látják azt mások is, hogy bundában jársz, meg autóval. Biztosan nem tisztességes úton szerezted. Férjével, Tiborral, albérletben laktak valahol a Keleti környékén. Az úgynevezett jó mód akkor kez,- dődött, amikor Tapolcára költöztek. Anna ennek örült. Anyja neheztelt rá, az ő elárulásának tekintette, hogy lánya visszament vidékre. — Mindig utáltam a fajtámat. Nem is gondolok rájuk sohasem — mondta, amikor apja felszólította, hogy ne járjon hozzájuk szégyenszemre. Amikor Hilda is férjhez ment, kenyérkereső nélkül maradtak. Apja a felszabadulás után sem dolgozott. Anyja levelekben panaszkodott, hogy takarítani jár, abból élnek. Az ötvenes évek elején, az öreg mégis elment egy vállalathoz, mert akkor már hatvan éves elmúlt. Ahogy fogyott az ereje, úgy jött meg az esze, hogy tíz év múlva mégis csak jó lesz az a kis nyugdíj ,f. „Képzeld, a múlt hónapban ünnepeltük a hatvanadik házassági évfordulónkat. A húgod még sürgönyt is küldött. Nem tudom, ti miért nem szerettétek egymást soha” Ez is nagyon rossz érzés nekem. Azzal vádoltad öt mindig, hogy megalkuvó. Hilda jó lány. Minket szeret, es törődik is velünk. Tudod, mi a legérdekesebb? Az. hogy mégis te hiányzol nekem . . . Kedv es lányom, most abbahagyom az írást. Megyek a kórházba.'' Anna mosolyogva maga elé képzelte Hildát, mint jó lányt. Persze, hogy anyja elégedett vele, hiszen soha nem mert fellázadni ellene, holott belerokkant a mártiromság- ba. Ha néha elutazott hosszabb időre, apja-anyja jajveszékelt. mi lesz velük, mire hazajön, ők talán már nem is élnek. De a jó szomszédok majd gondjukat viselik. Anyja mindig a látványosságra törekedett. A faluban, gyerekkorukban is csodájára jártak a csipkeruháknak. amiben naponta végig kellett sétálniuk a főutcán. Dicsekedett is mindenkinek, ö nem parasztlányokat nevel, hanem kisasszonyokat. Ebben aztán ki is merült a nevelése. Bejárónősége idején is csak budai úriaszonyok lakására járt, mert ott volt üvegcsillár meg sok-sok rézkilincs, amit élvezettel törülgetett, fényesített. Akár egy szarka. Fordított egyet a kockás papíron. Na, már csak egy rövid mondat. Hevenyészett írással odavetve. Szeme akadozva vándorolt szóról szóra. „Szomorú hírt kell közölnöm veled, lányom. Apád tegnap éjjel meghalt. Csókol anyád.” Ez visszarángatta a múltból. Hosszú ideig csak ült maga elé meredve, nem tudta, mit tegyen, mit érezzen. Több mint harminc évvel ezelőtt látta az apját. Megpróbálta felidézni akkori alakját: kicsi, izmos ember, bajusszal, nagy pofacsonttal ... Most pedig halott. Anna tett-vett egész nap a ház körül, aztán hirtelen elhatározással, este hat óra tájban, beszállt kis Polskijába egy friss csokor virággal. Nagy lélegzetet vett, és elindult Budapestre. Most érezte először úgy, hogy mégis kellett volna találkozniok az apjával. Csak egyszer. Kettesben, hogy úgy istenigazában neki is elmondhassa azt, amikkel az anyját bombázta olykor. Mit fog kezdeni most az anyjával? Lehet, hogy számít rá, hogy magához veszi? Ha ezt hiszi, téved. Hilda úgyis rájuk pazarolta az egész életét. Bár az utóbbi időben, ügyvédi stílusban (nyílt levelezőlapon) ír, hogy legyen szíves küldjön az öregeknek pénzt, mert ő már nyugdíjban van. és nem tudja őket tovább tartani. „Késő van már ehhez, húgica! Pénzt ezeknek én soha többé nem adok.” Aszófőnél tilosat jelzett a fénysorompó. Anna ránézett az órájára, háromnegyed hét. Ha nem lesz nagy forgalom, másfél óra múlva Pesten lehet. Belenézett a visszapillantó tükörbe. Jó lett volna azt az Annát viszontlátni, akinek az élete lepereg előtte. De egy öregedő nő nézett vissza rá . . . Fehéren villogott a fénysorompó. Anna beletaposott a gázba. Anna Hildától csak a gyerekeit irigyli. Neki is lehetne, de soha nem merte vállalni. Még mindig tisztességesebbnek tartja magát, mint az anyját, aki csak azért szült, mert nem tudott ellene tenni. Negyed nyolc volt. mire kiért a betonra. Szeretett szürkületben vezetni. ilyenkor élesebben lát. mint nappal. Ez már az öregség? Kilenc körül anyjánál lehet. Vajon mikor lesz a temetés? Igazában nem tudta sajnálni az anyját Ha ő az apjának van. dehogyis'ment volna az anyja -után. Elöbb-utóbb úgyis visszajött volna. De ezek minden rosszba belerángatták egymást. Kudarc volt az egész életük. Egy óra múlva már a Bem rakparton kereste a házszámot. Amikor leparkolta a kocsit, még sokáig benne maradt. Nehezen tudta rászánni magát, hogy kiszálljon. Elszívott egy cigarettát. A ki világi- tat lan kapu alatt, az öngyújtó fényénél kereste a lakók névsorát. Tudta, hogy földszint kettő, de még mindig időt akart nyerni. Már majdnem becsöngetett, amikor észrevette, hogy a bejárati ajtótól jobbra, a szobából fény szűrődik ki. Lábujjhegyen odament. Az ablak nem volt befüggönyözve. A szoba üres volt, egy szál dróton lógó villanykörte világított halványan. Két vaságy állt a fal mellett, és egy baloldalára roggyant szekrény. Asztalosék bútorai — gondolta megvetően. Lélegzet visszafojtva figyelt, de nem jött be senki. Ilyen szöszmötölős volt anyja világéletében. Végre kinyílt az ajtó, és nagykarimájú kalapban egy öregember lépett be. Az asztalhoz ment, szeméhez emelte az órát, majd megrázta, és a füléhez tartotta. Bekapcsolta a rádiót, leült eléje. Annának torkában dobogott a szíve. Kétségkívül ez az apja. Legszívesebben elővenné a levelet, lehet, hogy félreolvasta? Nézte az apját, és ekkor, hosszú idő után visszatért az a kép, amikor ketten ültek a műhelyajtóban, és ő felolvasott egy lexikonból: Kunok, ural-.altáji nép, amely a X. század elején tűnt fel Dél-Oroszor- szágban. Latin nevük cumanus, arra utal — itt Anna elakadt a szövegben, pedig kívülről is meg kellett tanulnia. Apja mindig büszkén mondta magáról, hogy kun. Kiment a ház elé. Elővette a táskájába gyűrt levelet. „Szomorú hírt kell közölnöm veled, lányom. Apád tegnap éjjeL meghalt.” Tehát nem olvasta félre. Mit tegyen most? Erre nem volt felkészüld. Lesétált az alsó rakpartra. Egy lámpa alatt újra meg újra elolvasta a levelet. Egyszerre megvilágosodott minden. Megvan a kulcsmondat: „azt mondtad, amíg apád él, addig be nem teszed hozzánk a lábad”. Igen, ez az! Azon már nem is tűnődik, hogy apja volt kórházban, mégis az anyja halt meg. Tény az, apjának valahogyan kezébe kerülhetett a levél, és ez adta neki az ötletet, hogy ő fejezze be. Agyafúrt egy öregember. Először imponált Annának az apja. de aztán elszállt a jókedve. Sietve visszament, a szobaablakhoz lopakodott ismét. Még egyszer látni akarta az apját. Talán utoljára. Az már lefekvéshez készülődött, hosszú szárú gatyában ült az ágy szélén, bögréből ivott valamit. Mit forgathat a fejében? Anna várt egy darabig, hátha részvétet érez az apja iránt. De nem érzett semmit, csak nagy-nagy ürességet. Hogy új életet kezdjenek egymással, ahhoz már mindketten öregek. eszállt kocsijába, nagy erővel csapta be az ajtaját... Két óra alatt ért haza, mégis úgy tűnt, örökkévalóság. Reszketett a keze, amikor a kulcsot a zárba illesztette. Férje még ébren volt. — Máris itthon vagy? Mi történt. — Hagyj, majd reggel... Egész éjjel nem tudott elaludni. A sötétségből újra meg újra az anyja arca merült fel. Mintha csú- fondárosan nevetne rajta. Gyötrő gondolatok között hánykódott hajnalig, mire megtalálta a megoldást. Reggel nyolckor első dolga volt, hogy elment a postára, táviratot adott fel apjának. „Anya elhunyta alkalmából fogadd őszinte részvétemet. Anna” Összeállította: Kékasy Ildikó Irodalmi oldalpárunkban Barcsay Jenó rajzait közöljük Borsányi Vera:
