Szolnok Megyei Néplap, 1984. április (35. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-21 / 94. szám
8 Irodalom» művészet 1984. ÁPRILIS 21. Tóth-Máthé Miklós: Állattan Pintér Lajos: Vadkacsák Gyerekkorom lámpa-üvegén se füst, se korom, gyerekkorom, hol az út nem psákút: a végtelen völgyéhez futó, hol szép metafora csak a halál, zene s illat, szalag fátyolán áttűnő gyöngybetű — gyerekkorom, hol pengeél ruhák bársony-rétjein nem kaszál, réteiden, gyerekkorom, csak napszítta férfihad kaszál — gyerekkorom, hol wadkacsák s vadkacsák jézusos lábanyoma a vizen! Á csaló Vidéki kiszállásról autóznak ha- za. Az igazgató divatos Ms nyári vászonkalapjával legyezgeti magát, és hol a meleget szidja, hol a vidéki részleg munkáját. Csitglatelep — mondja —. csigatelep ... Legszívesebben leváltanám az egész vezetőséget, de utóvégre én sem vágyóik Isten. Nem nézhetek utána mindennek, nem lehetek örökké a sarkukban, hogy rugdossam őket... Nem igaz? Pohánka az ülés sarkába tapadva helyesel. A könyökét igyekszik még jobban a hasa alá csavarni, hogy ezzel is több teret engedjen a főnökének, aki vaskos bukta testét ringatva percenként nekiütődik. „Bocsánat..— mondja ilyenkor Pohánka. „Nem tesz semmit. ..” — morogja a főnök, és tovább ka- vargatja kalapjával a levegőt. De úgy tetszik ez inkább f áraszt ja, mint frissíti. — Józsi — böki hátba a sofőrt —, ott látok valami erdőt, kanyarodjon oda, klicsit kiszállunk. Egészen átizzadtam. A sofőr az akácerdő mellé kormányozza az autót, és megáll egy árnyékos helyen. Az igazgató kikászálódik, utána araszol Pohánka. majd a sofőr is kilép, és a kocsinak dőlve rágyújt egy cigarettára. A főnöki besétál a fák közé, nyújtózkodik, nagyokat lélegez, szemmel láthatóan kezdi jobban érezni magát. Aztán visszagombolyítja a beszéd fonalát a vidéki részlegre, de már a szellőtől és árnyéktól kjcsit enyhültebben. — Nem mondom, vannak eredményeik, de azok még messze elmaradnak a várakozástól. Valahogy nincsenek tisztában a lehetőségeikkel, de ezen nem is csodálkozom. A vezetés tudományát nem lehet megtanulni, ahhoz érzék kell. Szimat. A jó vezetőnek illik mindenhez értenie, sokszor még olyan tárgykörben is, ami nem függ ösz- sze a szakmájával, de esetleg szükséges az emberek meggyőzéséhez. Nincs igazam? — Igen. iiglen, nagyonis így van .. — mondja Pohánka —, a vezetés a meggyőzés titkát is magában rejti, de ezt igazán csak a jó vezető birtokolhatja . .. — Pontosan — néz rá elégedetten a főnöki, majd odakiált a sofőrnek: — Józsi! Józsikám! Hozza már ide a termoszt, muszáj egy kis hűtött teát innom, a nyelvem mintha kétszer akkora lenne. A fene egye meg ezt az átkozott hőséget! A sofőr odaviszi a termoszt, az igazgató, miközben lecsavarja a kupakot, viccesen megjegyzi, hogy sok embernek így kellene' a fejét is lecsavami és kicserélni egy jobb minőségűre. — Nagyon jó... — nevetgél Pohánka —, nagyon jó . .. — Mert higgyék el — kortyolgatva a teát a főnök —. sok még a bazaltfejű ember, ezért vagyunk elmaradva a világ élvonalától. Ezek a bazaltfejűek egyszerűen nem tudják megkülönböztetni a helyest a helytelentől, és csak tolatnak a bazaltfejűek után. Látni kell, nemcsak nézni! Látni! — Így igaz ... — mondja Pohánka., látni kell nemcsak nézni. . . — No, de ne itt oldjuk meg a problémákat — pillant az órájára az igazgató —, szálljunk most már vissza. Józsikám, kinyitotta a kocsiajtókat, szellőztetett? — Kinyitottam — mondja a sofőr. Az igazgató elindult, és ahogy kiér az akácerdőből, észrevesz egy csomó legelésző ökröt. Lehet úgy kétszáz méterre a nagy fehér csorda, körülötte sebesen guruló fekete rongylaódáknak tűnnek a pulik. — Ez igen! — kiált fel az igazgató. — Jól menő téesz vagy gazdaság lehet, ahol ilyen szép a tehénállomány. Kíváncsi lennék az évi tejhozamukra. — Azok ott ökrök, igazgató kartáns ..-. — szakad ki meggondolatlanul Pohánkából, de ahogy a főnökre néz, már meg is bánja az elhamarkodott kijelentést, és hogy valamit szelídítsen rajta gyorsan hozzáteszi: — Azt hiszem legalábbis . .. — Azt hiszi ... azt hiszi ... — ingatja a fejét a főnök —. itt nem hinni kell barátom,’ hanem tudni. Nem szégyen az, ha valamit nem tudunk de akkor ne is akarjuk mindjárt az elllenlkezőjét állítani. Azok ott kartársam, tehenek! — Márpedig azok ökrök — szólal meg a sofőr is, aztán néhány lépést előbbre megy, mintha még- jobban meg szeretne győződni állítása igazáról. — Megbocsásson igazigató kartárs, de azoknak any- nyi közük van a tehénhez, mint kappannak a tyúkhoz. — Nem értem ... — mered rájuk az igazgató. — Maguknak az agyukra ment a hőség? Nem képesek megkülönböztetni a tehenet az ökörtől? Műszaki ember vagyok, nem állattenyésztő, de ennyit azért még a kisiujjamből is kirázok. Nézze csak meg jobban! Mitől lennének azok ökrök? — Mitől? — A sofőr arcán alig észrevehető mosoly szaladgál. — Hát sökmimdentől igazgató kartárs. Teszem azt például attól is. hogy nincsen tőgyük ... — Tőgyük? Maga innen látja a tőgyüket? Irigylem a szemét! — Éppen az, hogy nem látom .— mondja a sofőr. — Ha látnám, úgy azt is látnám, hogy azok ott tehenek. — Maga most vitatkozni akar, Józsikám — bámul rá vörösre szí- neződött arccal az igazgató —. vagy komolyan azt hiszi rólam, hogy nem tudom megkülönböztetni ezt a két állatot?! Ha álmomból felriasztanak, akkor is tudom, hogy melyik mi! Nézze csak meg a formájukat, a hegyes szarvukat, és ahogy tempósan csapkodják a legyeket a farkukkal... A tőgyük ilyen messziről nem látszik! Az kizárt dolog! A maga szemébe talán messzelátót ültettek be? pen tudom, hogy a tehén az tehén, az ökör meg ökör. Már ne is haragudjon igazgató kartárs. de csak erről van itt szó. — Jó! — Az igazgató ingerülten szorongatja a termoszt, mintha igaza bizonyításául a teát szeretné kifejni belőle. Akkor most eldöntjük a vitát. Ha maga. Józsikám, eny- nyire csökönyös, én sem adom lejjebb. Szemével Pohánkát keresi, aki kicsit hátrább somfordáit a beszélgetés alatt. — Pohánka kartárs — int neki —, tegyen meg nekünk egv nagy szívességet, és menjen közelebb ah- noz a csordáihoz. Állapítsa meg, hogy tehenek-e vagy ökrök. ■— Igenis, igazgató kartárs ... — mondja Pohánka, és sietve inai a csorda felé. „Éreztem — gondolja közben —, hogy ez lesz a vége. Mi a fenének vitatkozott ez a sofőr? Ha a főnök szerint tehenek, akkor tehenek. Nem mindegy? Tovább mentünk volna, és elfelejtjük az egészet. De nem, neki ellenkeznie kellett. Most aztán jól benne vagyok a pácban! Ha azt mondom, tehenek, a sofőr szemében válók nevetségessé. Ha azt mondom, ökrök, a főnököt hazudtolom meg, és aztán megnézhetem magam a továbbiakban .. Izzadtan érkezik a csordához. Megáll, és kétségbeesett keserűséggel bámulja az ökröket, mintha tőlük várná a megoldást, a csodát, hogy hirtelen átváltoznak tehenekké, vagy szétfolynak délibábbá, csak kimentsék ebből a megalázóan szorongató helyzetből — Buuu! bőg rá az egyik, és Pohánka úgy érzi, hogy ez az oktalan állat, látva tanácstalanságát, gúnyolódik, vagy még inkább kineveti, „kibőgi” őt. — Na, mi az ábra...? — kérdezi türelmetlen kívácsisággal a főnök, amikor a beosztott már ismét ott áll előtte. — Mit állapított meg Pohánka kartárs? „Bikák — fut át Pohánka agyán —, azt kéne mondanom, hogy bikák.” — Na, mi az? Megkukult? — Tehenek... — mondja alig hallhatóan Pohánka, és nem néz a sofőrre. — De meg kell jegyeznem, igazgató kartárs, azt is. hogy nagyon kicsi a tőgyük ... — Na persze — veregeti vállon barátságosan a főnök —, mert mostanában annyi fajtát kereszteznek össze, hogy valóban jó szem kell a megítélésükhöz. Lehetséges. hogy most ilyen apró tógyű tehenekkel kísérleteznek, de hát ez már az állattenyésztők gondja, nem a miénk. Látja, Józsikám, maga csak szaporítja a szók vitatkozik, ahelyett, hogy hallgatna az okosabbra. Mert ne feledjék el barátaim, egy jó vezetőnek sokmindenhez értenie kell. különben elvesztené a tekintélyét. Elégedetten nyomja be magát a kocsiba, mellé piéselődik Pohánka is. „Bocsánat...” — mondja Pohánka, amikor az igazgató nekiütődik. „Nem tesz semmit — mondja a főnök —, nem tesz semmit.” Vasárnap délelőtt volt, egy évvel a háború után, nyáron. A tábor lakóinak vasárnaponként nem szerveztek kirándulást, sem más programot: a gyerekek ilyenkor a látogatókat várták. A legtöbbjüket nem látogatta meg senki, ezek aztán inkább fociztak, csak néhányan ültek ki közülük a tábor kapujába, hogy minden érkezőt megfigyeljenek. Ezen a délelőttön is legelőször a Tasnády anyja érkezett, meg- csókolomozták harsányan, aztán — amikor a fekete retikülből a szokásos cukorkászacskó előkerült — valamennyien eléje tódultak. Megcsókolomozták a Fedor apját is, pedig az nem hozott semmit — ezúttal a saját fiának sem —, de mindig kérdezett valami vicceset. — Aztán tudjátok-e, hogy hány millió a trillió? Nem tudták. Megjött Pircsák anyja is, őt nem vették körül a srácok. Pircsák Misi tudta is, hogy miért. Haragudott az anyjára. Amikor kettesben maradt vele, s az asszony kibontotta az élelmiszeres csomagot, Pircsák gyomorrontásra panaszkodott. — Legalább egy almát egyél... — De anyu, mondtam, hogy fáj a gyomrom ... — Az én kedvemért, kisfiam — fogta könyörgőre özvegy Pircsák- né —, hiszen elfúj a szél, olyan sovány vagy aranyom. Később ismét hangot váltott. — Apád azt írta, hogy te már biztos nagyfiú vagy, s hogy erősnek is szeretne látni, mire hazajön. Azt tudod ugye, hogy amit hoztam, azért sokat kell dolgozni. Ha szétosztod, úgyse jut belőle mindenkinek, és te sem leszel erős. Pircsák gondolkodott. Anyja érvelésében nem talált hibát, ő tényleg erős akart lenni, olyan erős és ügyes, mint a Fedor... — De Fedornak adhatok, ugye? 0 a barátom. Az asszony átölelte. — Hát persze, hogy adhatsz, kisfiam. Ha egyszer a barátod .. . Amikor a látogatók elmentek, Pircsák behívta Fedort a sátorba, hogy felajánlja neki a csomag felét. De Fedor nem hagyta, hogy mindent elmondjon. — Te egy tetű vagy, Pircsák! — jelentette ki. — Egy tetű! Még aznap kimentek számháborúzni a közeli erdőbe. Tasnády azt javasolta, hogy ezúttal ne legyenek csapatok, hanem mindenki legyen egyedül, és akit leolvastak, az adja oda a sikalpját az ellenfelének. így végül csak egyvalaki győzhet, aki az összes számot összegyűjti. Pircsák — miután szétszóródtak — elhatározta, hogy győzni fog. Már azt is megpróbálta elképzelni, hogy mit szól majd Fedor, amikor meglátja ’ őt az összes skalppal. Biztos gratulálni fog, gondolta' Pircsák, és akkor barátok lesznek. De hogyan lehetne győzni? Sok esélye nem volt rá, már hallotta is, hogy megkezdődött a háború, tőle nem messze kiáltottak egy számot, bármelyik pillanatban meglephették. Csalni nem akart, hogy eldugja a számot, mintha már leolvasták volna ... nem, ez ötletnek sem volt jó. Ha viszont fennhagyja a számot, és elbújik valahová, az nem csalás. Es akkor csak a végén kell beszállnia, a legvégén, elég, ha egyetlen számot olvas le, és minden az övé lesz... Kikémlelt a bokorból, de gyorsan visszakapta a fejét. Tasnády éppen egy szemközti, vastag faágra tornászta fel magát, a számát is látta: 4283. Egy pillanatra kísértésbe esett, hogy elkiabálja magát, hiszen Tasnádyt leolvasni nem lett volna kis dolog: ő az esélyesek közé tartozott. De ha most kiabál, akkor meghallják a többiek, hogy hol rejtőzik, és még túlságosan sokan vannak ... — Hatvankettő negyvennégy és huszonhárom harminchat! — kiáltotta Tasnády éles hangon, s Pircsák nagyon megijedt. Persze egyik sem volt az ő száma, őt nem láthatták meg a sűrűben. Tasnády már ugrott is le a fáról, hogy a két leolvasott fiútól begyűjtse a zsákmányt, s azonnal menekülnie kellett: hárman üldözték. Pircsák moccanni sem mert, amikor elvi- harzottak mellette. Távolodtak a zajok, de nem érezte magát biztonságban. Talán olyan helyre kellene bújni, ahol biztosan nem botlanak bele. Vagy húsz méterre tőle jókora tisztást látott. Hirtelen elhatározással odafutott, és hasravetette magát a fűben. Hallgatózott. Csak távolabb kiáltoztak. Mindenesetre kúszva — Nem ültettek, abba bele semmit — mondja a sofőr —, csak épZvolszky Zita illusztrációja
