Szolnok Megyei Néplap, 1984. március (35. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-10 / 59. szám
1984. MÁRCIUS 10. Irodalom» művészet 9 Gutái Magda: Szkafanderben Napról napra keményebb próbák kiállására késztet ez a tél. Zúzmarás szkafanderbe bújtat. Az úticél s a végső napiparancs ismeretlen. Addig is: egy tölgy meghalt helyettem, s örökségét elmakkozta a mókus. Igénybe vett az edző gyakorlat. Tekintetemből lassan kihullasz, kedves, kalandor bolygó. Hát kire hagyjalak téged a végrendeletemben? Szenti Ernő: Búcsú magasba emelte Zöld tárcsáját a tavasz a bevagonírozott télnek búcsút intenek a fák. füst-zsebkendőjiiket lengetik a nyurga gyárkémények Botár Attila: Az élet ismeretlené Ahol a Nap, ahol az álom: talán a homlokomnál kezdene---A vonat hozta? Pókfonálon lendült ide? akácló szélben, életem ismeretiem? Átengedem a rezdüléseim, bogozzon gondot, szájtátiságot, törjön dühömből a vékony levesbe, proli cigarettám füstje is ölelje, esti sörhabnál legyen áldott. Legyen áldott. Még megtörténhet itt derűs esthajnal, jánosbogárnyi béke.------A kockakövön századvég kopog s egy pelenkaszél szaggatott verdesése az állomásig kísér valakit. Szikszai Károly: A cím festő és a kék madár D ezső Péter ezen a reggelen a szokásosnál is gondosabban tisztálkodott. Zuhanyozás után vadonatúj alsóneműt vett elő a szekrényből, s hosszas gondolkodás után érettségi-öltönyét is a székre helyezte. Felesége még aludt; arcán látszottak az éjszakai pakolás nyomai: a fehér íkrém hajnalra megkeményedett, s orra körül komikus ráncokká rendeződött. A férfi az ablakhoz lépett, rés- nyire elhúzta a függönyt: a fákról már lepergette a leveleket a szél, s a járdán fölgyülemlett avar visszavonhatatlanul jelezte: ősz van. Dezső Péter felöltözött, és. kilépett az utcára. „Ha ma sem kapjuk meg a lakást, felkötöm magam” — dünnyögte, s fázós léptekkel a buszmegálló felé igyekezett. Munkahelyén megkávézott, átfutotta a reggeli lapokat, aztán dolgozni kezdett. Szerette ezt ia munkahelyet, mert nem kellett megerőltetnie magáit, s a főnökével is jól kijött. Cégtáblákat festettek a legkülönbözőbb vállalatok részére, néha idénymunkát is vállaltak, de ősszel általában megcsappant a megrendelőik száma. Dezső Péter jókora üvegtábla fölé hajolva dolgozott, miközben a lakásra gondolt, amit számításai szerint meg kell kapniuk: hat éve várnak rá. Féltizenket,tőkor elmosta ecseteit, festékfoltos köpenyét beakasztotta az öltözőszekrénybe, és elindult a kerületi tanács lakásügyi osztálya felé. Útközben úgy döntött, nem megy be azonnal: keres vtalami jó kis presszót, iszik féldeci konyakot, elvégre jelentős, nap a mai. A presszó, amit választott, nem tartozott az elegáns1 helyek közé. A kopott, billegés asztalokat kényelmetlen műbőrborítású székek fogták körül. Ak ablakot cigarettaparázstól átlyuggiaitott nylonfüggöny takarta. Konyakot ként, lassan, behúnyt szemmel kortyolta. „El kéne szaladnom a Domusba is — tűnődött közben —, ott biztosan kapok olcsó bútort...’ — Bocsánat, volna itt egy szabad hely? Dezső Péter összerezzent. Fekete hajú nő állt előtte, nem lehetett több husizonbat évesnél, de bizonytalan vonásai ezt kétségessé tették. Arca se nem szép, se nem csúnya, szemei tompán csillogtak, mintha már ivott volna. Egyszerű karton- ruhát viselt, hasa jócskán kidomborodott belőle. A férfi bólintott, majd óvatosan körülnézett; a presszó tele volt vendégekkel .valóban csak laz ő asztalánál volt szabad hely. A nő colát rendelt. Amikor a pincér eléhelyezte a poharat, táskájából gyógyszeres fiolát vett elő, markába rázott két szemet, és lenyelte. — Sajnos, még szednem kell — mondtál, és Dezső Péterre nézett. — Hál’istennefk, már nem sokáig. — Igazán örülök — válaszolta iá férfi, és megpróbált mosolyogni. — Harmadik éve szedem — folytatta a nő —, a doktor úr szerint a jövő hónapban leállhatok vele. — Fejét előbbre tolta, s fojtott hangon megkérdezte: — Az imént kicsit furcsán nézett rám... Mintha lenne rajtam valami rendellenes. Csak nincsen elkienődve a szempillám? — Nincsen. — Hát akkor? — Bevallom, váratlanul ért, ahogy idejött — válaszolta a férfi; tekintetével a pincért kereste. — Mert máshol nem volt hely — mondta a nő, aztán felnevetett. — Most már értem! Maga lazt hiszi, hogy én „olyan” nő vagyok! — hirtelen abbahagyta a nevetést, táskájából zsebtükröt halászott elő, belenézett, aztán megnyugodva ismét a férfira pillantott: — Néha bejövök, elücsörgök egy órácskát, aztán hazamegyek. Szeretem ezt a helyet. — Ezek szerint nem dolgozik? — Leszázalékoltak. Idegi alapon. A férfi nyelt egyet: — És a férje? — Elváltunk. Amióta beteg vagyok, egyedül élek. De inkább maga meséljen... Dezső Péter- testében különös bizsergést érzett. „Végtére is nem csúnya nő, s könnyű esetnek látszik. Majd kitalálok valamit, hogy ne kelljen vele többször találkoznom” — gondolta, é$, magára erőltette ifjúkorában begyakorolt hódító mosolyát: — Magam isi elvált ember vagyok — hazudta, és azonnal a tárgyra tért. — Persze, biztosan sok szeretője van, nem úgy mint nekem... A nő elpirult, ingatni kezdte a fejét. — Tudja, ez az én legnagyobb bajom. A múlt héten kint voltam a Margitszigeten, megismerkedtem valakivel, de a második randevúra már el sem jött. Mintha félnének tőlem a férfiak... Dezső Pétéi- átnyúlt az asztalon, ujjaival megérintette a nő csuklóját. — És ha én nem félnék? — Maga túlságosan is jóképű hozzám... — Na ne butáskodjon. — Komolyan. A második randevúra maga sie jönne el. — Hogyan szólíthatom? — Évának. Villamosra ültek. Dezső Péter a koszos ablakon a külvárosi házakat bámulta. Aztán leszálltak. Szűk utcákon haladtak, a járdákat teljesen benőtte a gaz. A cserzőgyár szagát idáig hozta a szél; a bűz megakadt a férfi orrában. Némelyik kerítés mögött dühödt kutyaugatás hallatszott. I--------------------------------------------------W eöres Sándor: Ferenczy Béni emlékére Károly és Béni, Valér és Noémi: ■ ó micsoda ritka csoportozat, mint a Bach család, vagy eleven Laokoon csoport. Köztük Béni, a szobrász, a szelídség szobra volt. Ha rá emlékezem, ablakokat, üvegajtókat látok élesen metszett napsütésben. El se képzelhetem, mi alkuja lehetett az elmúlással. Elet, halál; ö mindkettőn túljutott, s ahol szobrai sorban állanak, ott e kettőről semmi hír, csak nyugalmas néma tudás van. — Hát itt volnánk — közölte a nő, és szuszogva megállt egy földszintes, vakolatát vesztett ház előtt. Cipőjével meglökte a kerítés ajtaját, mire azonnal kinyílt. Az udvaron néhány kiszáradt fűcsomó kivételével semmi sem utalt a természetre; lyukas lavórok, fazekak, és egy húsz éves autóroncs süttette magát a gyenge napsugárral. A nő a hosszúkás ház utolsó ajtajához vezette a férfit; ezt a részt szemmel láthatóan később ragasztották az épülethez. Odabent sötét volt, és áporodott a levegő. — Nyitva hagyom kicsit az ajtót, hadd szellőzzön — mondta a nő, és a villanykapcsolóhoz lépett. A sápadt fény nem sok holmit tudott megvilágítani; a mennyezeten jókora folt éktelenkedett, ami a tető elhanyagolt állapotára utalt. A vetetten ágy mellett (melynek lepedőjén még látszódott a bele- gyűrődött testnyom) rozoga fotel, rajta néhány női ruhadarab. Az asztalon mosatlan tányér, peremén megkeményedett a zsdr. A férfi félrelökött néhány ruhát, és be- lecsusszant a fotelbe. — Fűteni kéne, de nincs pénzem olajra;. — A nő a sarokban levő kályhára mutatott. — Múlt héten adtam el a tévémet... Az volt az utolsó eladható darabom. A férfi hümmögött valamit; cigarettát rakott a szájába. A nő becsukta az ajtót, aztán nehézkes mozdulatokkal Dezső Péter elé térdelt, combjait a férfi combjai közé csúsztatta. — Akarsz kávét? Dezső Péter megrázta a fejét. — Másom sajnos, nincsi itthon. Ha nem haragszol, én kávézok. A konyha néhány penészes furnérlemezzel volt leválasztva a lyukszerű helyiségből. Vízcsobogás hallatszott, aztán ruhadarabok suhogása; a nő csíkos, agyonstrapált köntösben tért visiz- saa. Az ágyhoz lépett, megigazította a lepedőt, a dunyhát néhányszor megütötte. A férfi csendben nézte a műveletet. — A vécé sajnos kint van — mondta közben. — Szemben, az udvar végiben. — Kösz. — Csak azért, ha szükséged lenne rá. — Kösz. — Föltegyek egy fazék vizet? — Ha nekem gondoltad: nem. A kávéillat beszökött a szobába, elöntötte a helyiséget. Amíg a nő a kávéját szürcsölte, Dezső Péter a feleségére gondolt: fiz éve élnek együtt, de még most is megfordulnak utána a férfiak. Csiak ne kenné be az arcát éjszakánként... A kávéscsésze megcsörrent az asztalon; a nő felállt és kioldotta köntösének övét. — Tudod, valami állást kéne szereznem — mondta, és köpenyét lassún a földre engedte —, különben éhenhalok. Nem tudsz valamit? — Majd utánanézek — válaszolta ia férfi; gyomrában enyhe hányingert érzett. A mezítelen test látványa erotikus vágy helyett nagy adag szomorúsággal töltötte el. — Miért nem vetkőzöl? — kérdezte a nő, Dezső Péter az órájára pillantott. — Ne haragudj, rohannom kell. A nő végágdobta magát az ágyon, vállait rázni kezdte a zokogás. D ezső Péter elfordította a fejét. Néhány másodpercig a padlót bámulta, majd tétova lépésekkel elindult az ajtó felé. Egy pillanatra megállt, zslebébe nyúlt, és kétszáz forintot tett az asztalra. — Ne haragudj... Tényleg mennem kell... Itt van egy kis pénz, olajra... Estére már melegben lehetsz... Futva teitte meg az utat a villamosmegállóig. Ismét a feleségére gondolt: „csak ne kenné be az arcát éjszakánként...” Összeállította: Rékasy Ildikó Irodalmi oldalpárunk képeit Balogh András műveiből válogattuk
