Szolnok Megyei Néplap, 1984. március (35. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-10 / 59. szám
8 Irodalom» művészet 1984. MÁRCIUS 10. Haragot nem viszünk magunkkal a mélybe — Apa!... Ma megesküdtem a ti életetekre ... — mondta ki végülis nagy kínlódás után Dáivid. — Hogy?... — Az apja nem értette, vagy inkább nem akarta érteni a szavaikat. De akkor már percek óta a fia körül keringett. Ügy tett, mint aki csak azért ment be a kis szobába, hogy kinézzen az ablakon. Lent a téren már alig lehetett kivenni az alakokat Az utcai lámpák ködbe fészkeltek, utca és házsor egybemosódott. — Hogyan? — Mondta mégegyszer, és tovább nézett ki a játszótérre. A -köd ellenére is tudta már, hogy melyik utca hol nyílik, és hol komorlanak Józsefváros öreg házainak tűzfalai. Azon a napon Dávid délutános volt, és élete első munkahelyéről, a kerületi könyvtáriból, este kilenc Körül ért haza. Már ahogy köszönt, az is jelezte, valami szokatlan történt vele. „Apa!” Három hete, amióta dolgozik, ezzel a szóval szokott belépni a lakásba, és a szemüvege mögül a szeretet melegsége, a tizennyolc évesek nyíltsága ragyogott az apjára minden alkalommal. S rögtön beszámolt arról, hogy mit kellett csinálnia aznap. Alig két napja újságolta boldogan, hogy főnöke... „A főnököm...” — így mondta, igen komolyan — és a munkatársak meglepődtek azon, nogy milyen jól gépel. Rá is bízták az új könyvek kartotékjainak gépelését. „Képzeld, apa — ezt is komolykodva mesélte — azon is csodálkoztak, hogy mennyire ismerem a könyveket, tudom, hogy a közelmúltban mi jelent meg ... S aapaa... — húzta el a szót mosolyogva — az,t el se akarták hinni, hogy a folyóiratokat is olvasom!” Arca kinyílt, és látható jóérzéssel ült a vacsorához, mint aki tudja, hogy miért van a világon. A könyv- és az olvasás sze- retete miatt helyeselték édesanyjával együtt, hogy érettségi után könyvtártechnikus legyen, és majd ha lesz lehetőség, tovább tanulhat Ezen az estén azonban szótlanul vonult félre. — Történt valami? — fordult vissza az ablaktól édesapja. Már negyedórát táblából t, mielőtt a szobába ment volna. Arra gondolt, hogy ő és a fia, igazi jóbarátok. Éjien is eltűnődött már többször. Ö maga alig beszélt bizalmasan az apjával. S amikor az meghalt, akkor érezte, hogy sokat mulasztottak mindketten. Most kissé neheztelt Dávidra, különösen azután, hogy a kérdésre föl se nézett a könyvből, amit maga elé tett. Ám az apja jól látta, hogy nem olvas, csak nézi az oldalakat. — Aáá ... Semmi, semmi! • Igen, egészem bizonyos, hogy valami szokatlan történt, és Dávid nem tudja, hogyan mondja el. Tipródott még mögötte egy kicsit, majd szó nélkül indult kifelé a szobából. — Apa!... — Pontosan az történt, amire számítottam. Dávid nem tudja elviselni a legkisebb neheztelést sem. Nem tud lefeküdni, akárcsak ő maga se, haraggal a szívében. Még az álomi ömtudatlamság mélységedbe se képes a hozza közeliek iránt való rossz érzéseit „levinni”. Ilyenek mind a ketten. Ezzel a gondolattal többször elidőzött már, s mindig jó érzéssel állapította meg, hogy a fia a legjobb barátja! Töprengett, vajon van-e, lehet-e olyan kérdési, ügy, amiről ne meghitt őszinteséggel beszélne vele? Nem talált egyet sem. Még lépett néhányat -kifelé a szobából. Mii tagadás, megbántó- dott, hogy bizalmatlan hozzá a fia — Apa!... — Dávid újra szólította, és hallotta, amint megrecs- csen a szék is, tehát föl is állt a helyéről. Igen, ő sem akar haragot levinni a mélybe .. . Ezt a mondatot egyik régi, falubeli barátjától hallotta, és igen megtetszett neki. Már Dáviddal is beszéltek róla. Véletlenül botlottak egymásba a kórházban, ö az édesanyját, Dávid nagyanyját, látogatta meg. Régi barátja pedig a feleségét,. . Dehá-t nem ilyen egyszerű ez sem. A kis közeli borozóban, ahová beültek, Kálmán barátja olyasmit mesélt el, amibe beleborzongott. Noha szűkszavú volt, mélyen barázdált arca legalább annyit elmondott sorsáról, mint a szavai. Ami a két borospohár fölött elhangzott, bizony lélekdidergető volt, s aligha felejti el, amíg él. Kálmánt elhagyta a feleségle. Két, akkor még ikicsinek mondható gyerekkel maradt egyedül. Az asszony összeállt valakivel, Kálmánnál fiatalabbal, bár annak is volt családja. „Ráadásul egy bandában dolgoztunk sokáig.” — Mondtta Kálmán keserűen, és sokáig nézett a pohárba. „Együtt? Hogyan lehetséges? Hogyan, bírtad ki azzal az emberrel?” Nem tudta elképzelni a helyzetet! Bányászok, isznak, kemény embereik, és hamar ütnetk is, ha sérelem éri őket... Akkor mondta ki ia barátja a bányászbölcsességet: „Haragot nem viszünk magunkkal a mélybe”. Később még azt kérdezte Kálmántól: „Ma is együtt dolgozol azzal a... pasassal?” — „Nem, már nincs ott. Elkotródott, amikor az asszony beteg lett. Én meg visszahívtam a feleségemet... Rák. Mellrák.” Ott ült előtte az emberi nagyság. A megkínzott, megalázott bányászember, aki irtózatos mélységekből vergődött föl, s közben ösz- szezúzta vonásait. Nézte régi barátját, s miközben a maga sorsára gondolt, saégyelte magát — Apa!... Nem hallod? — Épp csak érzékelte Dávid hangját. Ezúttal mintha megcsuklott volna? Barátja mondása jutott eszébe. A bányában ez fontos törvény! De nem az-e mindenütt az életben is? Az álom tárnáiba se vigyünk gyűlöletet, haragot, mert ki tudja, a tudatalatti finom üzeme miképpen dolgozza föl, és építi a lélek részévé?. .. Mindezek néhány pillanatba sűrűsödtek. A már csaknem teljesen ősz hajába túrt, s lassan visz- szafordult a fia felé. .. Talán rosz- szul lát? Könnyek csillognak a szemüvege mögött? — Tessék — mondta gé- oiesen, és a saját borongását próbálta visszaszorítani. Arna gondolt, ami az ő családjukban is -történt. — Jaj, apa! Te nem is rám figyelsz! — Dehogynem — lépett vissza, és leült a kis heverőre. — Apa!... Ma csalónak néztek!... Nem bíztak meg bennem! Érted, apa?... Hét forint miatt... — Micsoda? — Csak ebben a pillanatban ért vissza a jelenbe. — Az egyik főnököm feltételezte rólam, hogy becsaptam egy nénit!... Apa! Én?!... De az az öreg- asiszony is!... — Elhallgatott Valóban a sírással küszködik — gondolta laz apja és csöndesen, nyugodtan mondta. — Mondd el, mj történt!... Vagy... Ha úgy gondolod, hogy nem tartozik rám... Szóvaj akkor majd holnap elmondod. — Nem apa. Most. Nézte aj fia göndör fürtjeit, amint kissé elfordult, mintha a könyvet akarná megigazítani az asztalon, de jól látta, hogy közben lekapta a szemüvegét, és megtörölte a szemét. — Jó. Hallgatlak— Ma megesküdtem a ti életetekre, apa... Ne haragudj. Még a kezemet is a szívemre tettem, így — mutatta hogyan. — Nem haragszol ezért? Hallod? Megjesküd- tem!... Apa, hét forint miatt!... Aztán részletesen elmondta mi történt. Miközben hallgatta: a szavaik akaratlanul is mosolygott azon, hogy milyen hévvel adja elő az esetet. Az én indulataim, az én önérzetem, erre gondolt. — Apa, te kinevetsz?! — Hangját sértődöttség árnyalta. — Nem!... Dehogyis. — Látom! — A te életedre esküszöm, hogy nem — mondta mosolyogja, és kezét a szívére tette. Ekkor kissé földerült a fia arca is. A történet?... Aznap Dávidot a kölcsönző pulthoz osztották be. Késő délután volt, amikor becsoszogott egy kopott ruhás- öreg néni, és be akart iratkozni a könyvtárba. „Apa, olyan szaga volt... dohos — találta meg a szót —, mint a nagymamának Ercsiben. Tudod, a konyhában... A szatyrából is öregszag csapot,t meg...” Dávid elkérte a személyi igazolványát és beírta. Elvette tőle a gyűrött tízforintost, és visszaadott neki hetet, majd kiállította az olvasójegyet. Azután őt elhívták a pulttól. A néni ott maradt. Később kiderült, hogy a néni szeretetotthonban lakik a férjével, és a szabály szerint nem lehet a könyvtár tagja, mert nincs kezes, aki felelősséget vállalna érte. Azaz, a könyvekért. Dávid azt hitte, hogy egyszerűen nyugdíjas. Már a raktárban volt, amikor szóváltásra figyelt föl. A főnöke méltatlankodó hangját hallotta. Kinézett, de akkor már jött hozzá a főnöknő. Elrendezte a néni ügyét, ha már Dávid beírta, és olvasójegyet adott neki, de egyszerre csak egy könyvet kölcsönözhet. A vita a hét forinton robbant ki. A néni konokul hangoztatta, hogy ő tiz forintot adott, és nem kapta vissza a hetet. — Én visszaadtam, apa!... A vezetőnő nem hitte el. Rögtön azzal kezdte: hol a hét forint?... — Látszott, hogy újpa megvonagliic az arca, és rögtön sírni kezd; a megsértett önérzetével viaskodik, akárcsak ő napról-napra Gyorsan közbeszólt. — Ekkor esküdtél meg?... — Igen, apa... De én vissza... Keményen a fia szavába vágott. — Tudom, fiam! Te visszaadtad. Csakhogy az öregek... Romlik az emlékezetük. Nehéz a sorsuk. Nekik a hét forint is... — De én visszaadtam!... Mondtam a főnökömnek is, hogy visszaadtam, megesküdtem, de azonnal elővettem a saját pénzemet, hogy újra visszaadom, ha akarja... — Ez talán csacsiság volt. — Lehet, apa. De én még nem vagyok felnőtt!... Ez a baj. A főnöknő nem szólt semmit, nem vette el a pénzemet. Otthagyott — Ennyi volt? — Dehogy. Később visszajött, és újra megkérdezte, hogy nem tévedtem-e? De én tényleg visszaadtam. .. Aztán azt mondta), hogy jól van-, ő is visszaadta a néninek a saját pénzéből a hét forintot. — O is? — Igen, apa. Ez keserített el igazán. Csalónak, tolvajnak vélt engem. Te tudod, ugye tudod, hogy nem hét forintért, de semmiért... — újra a fia szavába vágott. — Nyugodj meg, tudom! — mondta határozottan. Nem akarta, hogy Dávid előtte sírjon. Hirtelen eszébejutott az a tavalyi kirándulás, amelyen megmarkolta, váratlan és talán buta ötlet nyomán, a gyerekei előtt a csalánt. Akkor inég úgy látszott, hogy elmegy a felesége. Magára marad a gyerekekkel. Föl akarta készíteni őket a fájdalomra. Dávid húga, a tizen- kétéves Anna, bátran megfogta az apja után. Aztán Dávid is: erőt vett magán, bár nagyon félt mindig a fájdalomtól, összeszorított szájjal megmarkolta ő is. Tenyerét összevissza csípte, föl is hólyagosodott. Sziszegett, nyálazita, dörzsölte- gyúrte laz öklét, de nem sírt. Hát most se sírjon!... Fölállt a heverő- ről. — Nem baj, hogy megesküdtél a| mi életünkre — szólt halkan, és magában azit mondta: „A mi életünk?!” Dávid is tudta, hogy öle is csaknem elváltak. Hasonló okból, mint Kálmán barátjáé volt. Lefekvés előtt Dávid a szemüvegét igazgatva lépett hozzá. — Apa, nem mondtam el mindent. .. A vezetőnő, mielőtt bezártunk, még odajött, és azt mondta, felezzük el a hét forintot. Elfeleztük. — Na látod!... — Mintha ő is megkönnyebbült volna. — Apa — folytatta Dávid —, én már nem haragszom rá. — És az öregasisizonyra? — Fürkészte a fia arcát, de a feleségére gondolt, a saját indulataira. Talán a megbocsátás a legnehezebb a világon. — Arra se. •. öreg. Szegény. Most is az orromban van az a szag. Csak tudod a felnőttség!... Sok ilyen lesz még, amig felnőttnek vesznek? — Alighanem lesz — önkéntelenül is megsimogatta a fia fejét. — Örülök, hogy mindezt elmondtad! — Még valamit, apa Én se akarok holnap haragot magammal vinni. Nem is: tudnék. — Haragot?... Nem is szabad. — Az láblak felé fordult. Már a lámpák is alig látszottak a hetedik emeletről. Befalazta a köd a kinti világot. Az üvegről a saját homályos arca nézett vissza. Annak mondta magában: „Hát én fölnőttem-e már? S fölnövök-e valaha? Még meddig viszek haragot naponta magammal a mélybe?” Garai Gábor: Könnyelműen Könnyelműen, akár a nyárfa pelyhe, szállj el, amerre hord a szél, ne üljön rajtad gondok lusta terhe, légy testté lett szelíd szeszély. Elég volt már az önsanyargatásból; mi rosszat hoz még holnapod? Részedet a kudarc-osztogatásból röptödben is majd megkapod. Ha egy percre talán jó helyre tesz le a bolond szél, a vak szeszély, maradj veszteg, mintha meggyökerezne jövendőd, semmitől se félj. Hidd azt, hogy kisarjadhat még jövődböl valami jó, valami szép, hogy a felszín alól mégis előtör, kibuggyantva forrásvizét megalkuvástól megszűrt tisztaságod szélrózsák, szirmai alatt, s mielőtt elmégy, még gyöngéden átfog egy lány, nőnemű pillanat. í.
