Szolnok Megyei Néplap, 1984. március (35. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-10 / 59. szám
1984. MÁRCIUS 10. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 SZOLNOKON Nyáron újra szabadtéri ijjjj) Elkészül a színpad és a nézőtér jp Programok és hiányzó feltételek A fiatal tanítók pályakezdése A/ Jászberényi TamítaképAhogy közelít a jó idő úgy kerül egyre többször szóba a szolnoki szabadtéri színpad sorsa. Érthető módon, hiszen ha befejeződne felújítása, új színekkel, lehetőségekkel gazdagodna a „szolnoki nyár” kulturális rendezvénysorozata. Nyilván a kellemes, csillagfényes estéken nem maradnának üresen a nézőtér széksorai, lenne közönsége egy- egy koncertnek, színházi előadásnak, filmvetítésnek és még hosszan sorolhatnánk azokat a programokat, amelyeknek otthont adhatna a szabadtéri. Szóval ismét közelít a tavasz, a nyár s most — mint az előző években már többször — ismét a szabadtéri színpad sorsáról szólunk. Az előzményekről csak annyit, hogy a színpadot — s akkor még ifjúsági parkot — a ’60- as években társadalmi munkában építették meg a szolnokiak. Az évek során aztán a létesítmény szép csendesen átadta magát az enyészetnek, alkalmatlanná vált funkciója betöltésére. Felújításának ' gondolata két esztendővel ezelőtt vetődött fel. A KISZ és az Expressz Ifjúsági- és Diákutazási Iroda társadalmi munkaakciót kezdeményezett. A fiatalok 1982 tavaszán tiszteletreméltó igyekezettel hozzá is kezdtek a feladathoz. A legszükségesebb munkákat elvégezvén, azon a nyáron már néhány koncert- tet tartottak a szabadtérin, a moziüzemi vállalat filmeket is vetített. Kiderült az is, hogy pusztán társadalmi munkával nem újítható fel a színpad, a nézőtér, nem hozhatók rendbe az elhasználódott elektromos berendeKözművelődésünk, kulturális életünk gyarapodását, hiteles előrehaladását igazolják az ország minden táján létrejött új múzeumok, galériák, állandó kiállítások. Ez elsősorban művészi fejlődést jelöl, amelyet gyorsan követett az egészséges lokálpatriotizmusban oly érzékeny városaink és az országos művelődéspolitika közös fáradozása. Az elmúlt évtizedekben az a folyamat figyelhető meg, hogy festőink, szobrászaink munkássága a múzeumi szférában hat immár tovább, helyi és országos figyelem összefogás jóvoltából. A képzőművészek — mondhatni — országos elosztásban dolgoztak, minden talpalatnyi helyet megszentelt a gondolat. Ezért épült, épülhetett gyulán Kohán György, Szombathelyen Der- kovits Gyula, Badacsonyban Egry József, Pécsett Csont- váry, Vásárhelyi Győző, Szentendrén, Kovács Margit, Barcsay Jenő, Kmetty János, Czóbel Béla, Vácott Hinpz Gyula, Zebegényben Szőnyi István, Dunaújvárosban Do- manovszky Endre, Kaposvárott Rippl-Rónai József, Debrecenben Medgyessy Ferenc múzeuma, állandó gyűjteménye, képtára. Hasonló' — szerényebb — kezdeményezésekre megyénkből is említhetünk példát: a Szolnoki Művésztelepen lévő Chiovini- vagy a Jászapá- tin látható Vágó-emlékszobát. Külföldön élő hazánkfiai is adakozásukkal jeleskednek, így jött létre Sárospatakon Dómján József, Kalocsán Nicolas Schöffer gyűjteménye. Páratlan gazdagsággal állunk zések, vízvezetékek, a kiszolgáló helyiségek és sorolhatnánk. A felújításhoz szükséges anyagok megvásárlása, a szakipari munkák elvégeztetése nem kevés pénzbe kerül. A megyei tanács és a szabadtéri színpadot működtető Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ szakvéleményt kért a létesítmény állapotáról, felújításának lehetőségeiről. A tervezői költségvetés végösszege 3,9 millió forint lett. (Ez az összeg egyébként csak a minimálisan szükséges munkálatok elvégzésére elegendő, egy minden igényt kielégítő korszerű szabadtéri színpad létesítése napjainkban 13—14 millió forintba kerülne.) A múlt évben a megyei tanács 1 millió forintot s az idén ugyancsak ennyit biztosított a felújításra. A Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ ezzel egyidőben több szolnoki vállalattal kötött — szerencsére igen előnyös — munkaszerződést. A vállalatok többsége bizonyos árkedvezményt adott, a megbízónak lényegében csak az anyagköltségeket kell megfizetnie. A szakipari munkák elvégzésére a Titász, a Víz- és Csatornamű Vállalat, a Mezőgép, a Ganz Villamossági Művek, a SZÁ- ÉV, a KÉV-Metró, a szolnoki Vas- és Faipari Szövetkezet, a Bútorgyár vállalkozott. Sok segítséget adott a Nagyalföldi Kőolajkutató Vállalat, hiszen a nézőtéri padsorok lábazatának elkészítéséhez kiselejtezett fúrócsöveket biztosított. Sajnos a Nagykunsági Erdőgazdaság ezidáig nem szállította a színpad burkolásához szükséges bőszemben, a kérdés csupán az, hogy használjuk-e eléggé e kincstárat, e pompát. A válasz előtt még annyit bízvást tárgyilagosan megjegyezhetünk, hogy e muzeális létesítmények építészeti megoldása korszerű, a belső térképezés színvonalas. Ebben a tekintetben példának említhetjük a győri Borsos Miklós, a debreceni Medgyessy Ferenc, a váci Hincz Gyula és a szentendrei Ke- rényi Jenő múzeumot. A közönség hazai és külföldi látogatókra osztódik, múzeumaink fogadókörzete a szomszéd háztól a nagyvilágig terjed és nem is akármilyen mértékben. Természetesen legnagyobb örömünk az, hogy rendre növekszik az ifjúság, az iskolák vendéglése, sok munkáscsoport és tsz-busz érkezik az üdülőkből, falvakból. Itt már egyre jobban felismerték a múzeumok, az új gyűjtemények köznevelési lehetőségeit, boldogító közérzeti tényezőjét, tudatgyarapító energiáit. Ahol akadozik a bővülés, bővítés, az a propaganda hiányaiban keresendő. Elfogadhatalan az üresség, mindez csak közömbösséget és népművelői ügyetlenséget takar. Az természetesen más kérdés, hogy vannak és maradnak sztármúzeumok, hiszen a Kovács Margit gyűjtemény évi csaknem egymilliós látogatottsága csúcsnak tekinthető. Ide tartozik az is, hogy ami régebben kivételes volt, napjainkra általános jelenséggé vált, mégpedig az, hogy műalkotások dúsítják az oktatási intézmények küllemét és szellemi környezetét. Az rovi vörösfenyőt, ez pedig jelentősen késleltetheti a munkát. Május végéig ugyanis a kivitelezők szeretnének elkészülni a nézőtér és a színpad teljes felújításával. A nézőtéren egyébként kilenszázhetvenen foglalhatnak majd helyet, a 16x16 méteres színpad — amelyhez zenekari árok csatlakozik és a korábbinál nagyobb, korszerűbb lesz — elvileg a legkülönbözőbb műsoroknak otthont adhatna már a nyáron. Azért csak elvileg, mert a színpad önmagában nem elegendő művészeti együttesek fogadásához. Egyelőre nincsenek öltözők, különböző kiszolgáló helyiségek, de még olyan bejárat sem, ahol egy díszleteket, kellékeket szállító nagyobb teherautó közlekedhetne. Idén már a világítás korszerűsítésére sem jut túl sok pénz. Tehát csak olyan programok szervezhetők egyelőre, amelyek nem igénylik a fennti feltételeket. A jövőben azonban mindenképpen jó volna megteremteni ezeket is. _ S hogy milyen programokat nézhetünk az idén szabadtéren? Amennyiben május végéig valóban elkészül a színpad és a nézőtér — a szakipari munkák elvégzése után még társadalmi munkára is szükség lesz, a KISZ ismét vállalta ennek megszervezését — akkor valószínűleg koncerteket, filmeket láthatunk. A Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ szakemberei érthetően óvatosak, nem „kötnek le” olyan műsorokat, amelyekhez a szükséges feltételeket nem tudják biztosítani. A szolnokiak számára viszont alighanem már az is öröm, hogy újra fogad közönséget a Ti- sza-parti szabadtéri. iskola homlokzatára került mozaikok — így Kecskeméten Csik István. Esztergomban Óvári László. Tokajban Bakallár József alkotása — a belső térben elhelyezett szobrok — így Ráckevén Varga Imre Ady portréja, Budapesten Vilt Tibor Kaesz Gyuláról mintázott arcmása, a salgótarjáni Madách Gimnázium előtt álló plasztika „Az ember tragédiája” írójának fennkölt alakjáról, a váci Gépipari Szakközépiskola aulájában felavatott Juhász Gyula dombormű, vagy a nagykőrösi Arany János Gimnázium mellett felállított Stróbl Alajos szobor — nemcsak, a tér esztétikumát fokozza, hanem magatartást indítványoz, nevelő energia. Városaink versengenek e téren, így a képzőművészet lesz a győztes, pontosabban az ifjúság nevelése, amelyet a szobrászat és a festészet is segít. Ma már egyre több olyan általános iskolát, gimnáziumot és egyetemet látogathatunk, ahol a környezet képzőművészeti leg is gondozott. Elég a gödöllői agráregyetemre utalni, ahol Amerigo Tot, Kiss István plasztikái, Fóth Ernő, Domanovszky Endre mozaikjai, Pátzay Pál portréja szerez gyönyörűséget, de Vecsési gyönki seccó- ja az általános iskolások szemléletét alakítja, a fóti gyermekvárosban Nagy Sándor, Szurcsik János, Csohány Kálmán és mások monumentális alkotásai szolgálják esztétikummal a jó közérzetet. L. M. ző Főiskolán folyó tudorná- nyoe kutatómunkáról több ízben adott tájékoztatást a Néplap. Így nemrégiben olvashattunk a közművelődési tanszék kutatásáról is, amely a fiatal .tanítók pályakezdését vizsgálja a képzés és a gyakorlat szembesítése, a jobb képzés és a jobb iskolai munka érdekében. Ez a vizsgálat egyike az 1982—1985 között zajló állami megbízásos kutatásoknak, melyre — pályázat alapján — a Művelődési Minisztérium adott megbízást, s biztosította az anyagi fedezetet. Az 1982-ben megkezdett kutatás túljutott első szakaszán, s bár az adatgyűjtés még folyik, hasznosnak 'látszik eddigi munkánk rövid ismertetése. Főiskolát végzett tanítók A tanítóképzésben a fel- szabadulás óta két jelentős változás volt. Az első 25 évvel ezelőtt a képzés felsőfokúvá tétele volt. A második 1975-ben következett be, a tanítóképzők főiskolává nyilvánításával. Nem mondható, hogy ez a két változás gyors egymásutánban történt, eredményeként mégis különböző képzettségű tanítók működnek iskoláinkban: a középfokú és a felsőfokú képzőben, s a tanítóképző főiskolákon végzettek. Tovább „színezi” a helyzetet, hogy jelentős számban vannak levelező tagozaton végzettek, s nem elhanyagolható a képesítés nélküli tanítók csoportja sem. A főiskolai végzettségűek első évfolyamai 1978—1982-ben léptek ki az iskolapadból. Vizsgálatunk ezeknek az évfolyamoknak a megfigyelésére irányul: hogyan startoltak volt hallgatóink a közismerten nehéz időszakban, amikor az iskolákban a zsúfoltság, a pedagógushiány általános volt. Ezek a tanítók a szakkollégiumi rendszerű főiskolai képzésben végezték tanulmányaikat. Tantervűk a korábbitól főleg abban tért el, hogy a képzés mindhárom éve alatt kötelezővé tette minden hallgató számára két szakkollégium tárgyainak tanulását. A választható szakkollégiumok egyike valamelyik alsó tagozatban tanított tárgy az alábbiak közül: ének-zene, rajz, testnevelés, technika, orosz nyelv. A másik szakkollégium sajátos pedagógiai, illetve közművelődési feladatra készített fel; így a pedagógia, a könyvtáros és a népművelési szakkollégium. A gyakorlat igényelte ezeket a változásokat a képzésben: ne legyen mindenes a tanító sem, hiszen szinte lehetetlen minden tárgyat azonos színvonalon tanítani. Főleg a készségtárgyak felől merült fel a szakosítás igénye: ne tanítsa például mindenki az éneket, de aki tanítja, az alaposan felkészült legyen. Jogos volt az a követelmény is, hogy a közművelődési munkába bekapcsolódó tanítók felkészítést kapjanak erre a munkára is. A hallgatók alapképzése továbbra is arra irányult, hogy valamennyi alsó tagozatos tárgy tanítását el tudják látni, de saját szakkollégiumi tárgyaikból sokkal alaposabb tárgyi és 'módszertani felkészítést kaptak. Kutatásunk alapkérdése az, hogyan tudták érvényesíteni szakkollégiumi felkészültségüket volt hallgatóink. Nem volt könnyű dolguk, hiszen a legtöbb iskolában nem is tudtak a szakkollégiumi rendszerű képzésről. Késve, vagy egyáltalán nem jelentek meg azok a rendeletek, melyek á szakkoUégtumi végzettség munkajogi megítélését szabályozzák. Az iskolai élet kialakult munka- megosztásába kevéssé látszott beilleszthetőnek a fiatal tanítók speciális felkészültsége. Népművelői és könyvtárosi végzettségüket is fenntartással fogadta a gyakorlat. Mindezek ismeretében fogtunk a vizsgálathoz, mely az első öt évfolyamra terjed ki. > A vizsgálat köre és módszerei Főiskolánk hallgatóinak többsége Szolnok, Heves, Nógrád és Pest megyéből érkezik, s jórészt ezekbe a, megyékbe térnek vissza a végzés után. Az öt kiválasztott évfolyamon végzett nappali tagozatosok körében kérdőív segítségével gyűjtünk adatokat, ilieve szőkébb körben interjúkat veszünk föl, amelyekben részletesebb problémafeltárásra van lehetőség. Ebben az adatgyűjtésben részt vesz a jelenlegi főiskolások egy része és néhány volt hallgatónk is. Kutatási programunkat úgy állítottuk össze, hogy nem csak a működő tanítóktól gyűjtünk adatokat — hiszen ők csak a problémák egyik oldalát látják — hanem interjúkat készítünk a pályakezdők gondjairól iskolaigazgatókkal és szakfelügyelőkkel is. 'Munkánk fontos része néhány általános iskola átfogó vizsgálata: a helyszíni adatgyűjtés jó lehetőséget ad a fiatal tanítók tevékenységének közvetlen megfigyelésére. 1983 október—novemberében például a szolnoki dr. Münnich Ferenc körúti Általános Iskolában végeztünk sokoldalú, sok értékes információval szolgáló adatgyűjtést. Programunkban kiemelkedően fontos szerepet kap az 1982-ben végzettek évfolyama: őket ugyanis már a pályára lépés előtt megkérdeztük arról, milyen tervekkel, várakozásokkal kezdik munkájukat, s két tanév után szeretnénk nekik újra feltenni ezeket a kérdéseket. A két időpontban adott válaszok feltehetően aszerint egyeznek majd, illetve térnék el egymástól, hogy mennyire sikerült elképzeléseiket megvalósítani. A második „megkérdezés” formája tervünk szerint egy ankét lesz, amelyet ez év júniusában tartunk a főiskolán. Ez a találkozó jelentené a tanszék számára az adatgyűjtés végét. Ezt követően kerül majd sor a gyűjött adatok elemzésére és közlésére. Az adatelemzés során az általunk gyűjtött adatokat ösz- szehasonlíjuk a Győri Tanítóképző Főiskola által gyűjtöttekkel. A győri testvér-intézmény ugyanis bekapcsolódott kutatási programunkba: volt hallgatóik körében ők is elvégzik azokat a vizsgálatokat, amelyeket mi a saját körzetünkben. A közős munka eredményeként nemcsak a gyűjtött tényanyag meny- nyisége nő, de feltehetően tanulságos lesz az ország két különböző részén dolgozó tanítók helyzetének, pályakezdési gondjainak öszeha- sonlítása is. Bízunk benne, hogy .gyakorlatközeli” kutatómunkánkkal hozzájárulunk a tanítóképzés továbbfejlesztéséhez, s ahhoz, hogy a felsőoktatás és a mindennapi iskolai munka között a jelenleginél szorosabb és termékenyebb kapcsolat legyen. dr. Mrenáné Szakálos Ilona Sikeresen szerepeli a pécsi Doktor Sándor Zso Inay Művelődési Központ August Senca délszláv klubjának asszonykórusa. A Matusck László vezette kórus tagjai bosnyák és horvát népdalokat énekelnek. A képen: Az asszony kórus hangversenye a pécsi délszláv általános iskolában t. e. Emlékmúzeumok, emlékszobák Látogatók a szomszéd háztól a nagyvilágig
