Szolnok Megyei Néplap, 1984. március (35. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-31 / 77. szám

1984. MÁRCIUS 31. Irodalom, művészet

_____________9

B

ényei József:

Majd elfárad

Majd elfáradnak a folyók, medrük sárgára szárad s otthontalanul 'kering fölöttük megrabolt sirály-had.

Majd elfáradnak a szelek s kiszikkad az olajfa, virága illattalanul omlik szomjas avarba.

Majd elfáradnak az esők s a mechanizált űrből fáradt olaj -pereg csak s égető sugár-tűz jön.

Majd elfárad a <két kezem tartani egy világot s a zajba roppant fülemből szelíden vér Szivárog.

Majd elfárad az énekem, rekedt kalomppá romlik s a szívdobbanás ritmusa fásultan meghasonlik,

s ha a világ ember megszakad viselni terhed élet, s— utolsó búzánk szétpereg: szívben Őrzött remények.

Szikszai Károly;

Férfikor

Azt mondod: félek.

Igen. Vacogok.

A szerelem, és az enyészet virága ágyamon.

Azt mondod: veled.

Aztán meg1: mégsem.

Nézd: a vert sereg bakája letérdel.

Rongyokban a láng.

Az asztal ikihűlt.

Pirkad. Egy rozoga batár az égre felkerült.

Huh István;

Hullunk a Tengerért

A Tisza megy a Zagyva jön Zuhogó csobogás ölelkezik a víz-öröm A mindenségig lángolás

ölelkezik a kis folyó Ujjong a nagy folyam Hullámzik, zúgva mormoló Mélységes boldogan

Gördül a szürke hullám Tengerig ér a Zagyva A mélység titkait ha tudnám A hömpöly elragadna

A kis folyó s a nagy folyó örök találkozás Vízcsepp Tengerről álmodó ölelkezésig zokogás

A Tisza jön a Zagyva megy örök forrás a lét Ha cseppenünk az nem öröm De hullunk a Tengerért

Mogyorósi Erika:

Bölcsebb

szerelem

nincs szavam a szépre csak vagyok veled s nem tudom mivégre lobbant rám szemed nem tudom ez érdem vagy csupán kezed melegét hogy érzem mozdulok neked de mintha veszélyben volnék tengeren kékre rózsaszínre bomlik ingemen arcod íze színe és a kedvemen látomások égnek halkan lengenek tündérkedni kéne néhanap veled hogy minden egyébre jusson kegyelem s ha

megtagadni merne gyatra szellemem keres tágra terjedt két karom s kezem tartson vissza téged s bölcsebb szerelem

kőkút mély volt. Víz lelhetett benne, mert amikor ledobtak egy kavicsot, csobbanást hallottak. A lentről érkező neszt csak úgy észlelték, ha mind a ketter a nyílás fölé hajoltak, miközben arcuk szinte súrolta egymást.

— Egy ilyen kútban sok minden van — mondta Járfás, és csengett- bongott hangjától a mélység.

— Hú-hú — kiáltott az asszony, s örült a visszhangnak.

A széles káva a kirándulók tenyerének érintésétől sima és zsíros fényű lett. Járfásnak a szenteltvíztartó jutott eszébe. Azoknak van ilyen peremük. Egyszerre nyirkosnak és templominak érezte a követ, már el akarta venni a tenyerét, amikor hozzáért az asz- szony kisujja az övéhez. Érintése végighaladt Járfás testén, mintáz áramütés.

— Egy ilyen kútban sok minden van — ismételte. — Találtak már cserepeket, érmeket...

Hangja valahogy másképpen csengett, mint az előbb, amikor felkapaszkodtak a szerpentinen. Valamit mondani kellene a várról — gondolta, de reménytelennek tűnt, hogy valami is eszébe jusson.

Még mindig ott álltak a kőkút felett. Az asszony haja kibomlott, ahogy nézte a lenn tátongó feketeséget. Kislányos lett ettől, s mintha vonzotta volna a mélység látványa, nem mozdult el a kút mellől. Hány éves lehet? — tűnődött Járfás, és elég közel volt az aszony arcához, hogy lássa a púderréteg alá szorított szarkalábakat.

—Talán csontváz is van benne? — kérdezte most megborzongva a nő.

Járfás sietve válaszolt, elmozdíthatta végre a tenyerét, s mutogathatott lefelé.

— Minden bizonnyal került bele holttest is az évszázadok során. Janicsárok, kurucok, vagy ...

Az asszony szeme így nagyon közelről a víz kékségével játszott.

Kút volt ez is.

— Vagy? — kérdezte várakozva.

A fiatalember elszánta magát, hogy befejezze a mondatot:

— Vagy egy szerencsétlen szolgálólány, aki szégyenében vetette alá magát.

Kis szünet után azt mondta az asszony:

— Magának jó fantáziája van.

S nevetni kezdett.

Talán attól van, hogy a kút felett nevet — vélte Járfás, mert kissé harsánynak érezte ezt a nevetést.

Szabadulni igyekezett a feszélyezett pillanattól, s beszélni kezdett, akár egy idegenvezető:

— A kút egy kicsit szimbólum is. Tessék csak elgondolni, vajon hány korszak ülepedett le e kút iszapjában. Egy-egy véletlenül leejtett tárgy üzenetté vált. ötőlük kaptunk üzenetet, akiket nem ismerhettünk.

Az asszony most lassan felegyenesedett, a' haját igazgatta, majd fürkészte.

— Csak véletlenül? Ügy hiszis Járfás elvtárs, hogy ide szándékosan nem lehet semmit bedobni?

Támadó volt a hangja, s ő kellemetlenül kezdte érezni magát.

Bólintott.

— Lehet szándékosan is.

A nő közelebb lépett hozzá, s furcsán mosolygott.

— Ha most azt mondanám, hogy gondolkodás nélkül dobjon be valamit?

Járfás ballonkabátjában kotorászott, és előhalászott egy forintost. Az alumínium pénz lebegve hullott alá.

Az asszony mosolyában volt valami lekicsinylő.

— Csak ennyit hágy az utókorra?

A fiatalember megértette, hogy ez kihívás. Most egy marék pénzt szórt le a kút mélyébe. Indulattal

dobta le, némelyik érme nekivágódott a kútgyűrűnek, s csilingelt.

Az asszony hangja puhán szólt, úgy tett, mintha megelégedett volna ezzel. Szemhéját leeresztette egy pillanatra, és Járfás zavarba jött.

— Ó, buta dolog volt, hogy ezt kértem magától.

Hátrafordult, s pillantása a völgyre tévedt. Ott lenn az országút szélén állt a kocsi, mely idehozta őket.

— Majd szólok Bélának, hogy adja meg magának prémiumban azt, amit most rám fecsérelt.

A fiatalember- elsápadt. Voltaképpen nem tudta, hogy mit feleljen erre a sértésre. Akit az asz- szony megemlített, az a főnöke volt az áruforgalmi osztályon. Neki a főnöke, az asszonynak pedig a férje. Súlyos testű, asztmásán lélegző férfi, aki kedélyesen szólt rájuk: „Menjetek csak, én márkinőttem abból a korból, hogy vá- trat 1 ostromoljak.” Megfigyelte, hogy amikor Ebner ezt mondta, a felesége leplezetlen kacérsággal mérte-végig, mintha ennek a bíztatásnak valami rejtett értelme volna Mindketten nevettek, csak ő állt ott sutáin az irányjelző tábla mellett, s mielőtt elindultak volna, látta, hogyan ül le a meiző szélén Ebner.

Már a városból idefelé jövet, a kocsiban, hátul hozzá-hozzáért az asszony lába, de akkor azt hitte, hogy a sok fékezéstől történt így. Ébnerék lakására a sofőrrel együtt mentek, s amikor elhangzott a dudálás, akkor léptek ki a kapun: a főnök és a felesége. Járfás kiszállt a kocsiból, majd udvariasan felajánlotta a házaspárnak, hogy üljenek hátul. Ébnemé orkánkabátja zizegett, amikor beült a kocsiba, és kiszólt neki: „Jöjjön ide mellém, de csak akkor, ha tud udvarolni.” Ö sietve osztályvezetőjére pillantott, mintha attól várná az engedélyt, de az már nyitotta is az első ajtót. „Nekem itt a helyem a Lajos mellett.”

Egy új raktárépületet kellett megnézniük Gécsényben.- A szemlével hamar végeztek, s -visszafelé, amikor a várdomb mellett hajtattak, szólt az asszony, álljanak meg, mert ő kíváncsi a romokra.

Ott álltak tehát a vánkútmál, és Járfás hosszú csend után így szólt:

— Mit kíván, mit dobjak be a kútba?

— Semmit.

A fiatalember azonban makacs- kodott. Az asszony nevetett. Végre felingerelte kísérőjét.

— Már nem érvényes. Mondtam, hogy gondolkodás nélkül kérem.

Járfás hirtelen megragadta a nő karját, úgy, hogy az felszisz- szent a fájdalomtól.

— Mi tetszett volna, mi? Talán ugrottam volna le?!

Ébnemé hűvösen felelt:’

— Maga őrült. Eressze el a karomat !

Újra csak a sima és zsíros fényű kútkávát fogták át tenyerükkel. Járfás. hangja felcsattant:

— És maga ... maga miit dobna le?

Az asszony felemelte a karját, és' amikor az orkánkabát felcsúszott a csuklóján, látható lett egy sárga, nagy karkötő. Ezt oldotta le az asszony és engedte le a mélybe. Amikor a karkötő csobbant, Jártásnak úgy tetszett, hogy most százszoros erővel áradt felfelé a kútból a visszhang.

Némán meredtek egymásra.

— Tőle kapta?

— Igen. Brüsszelből hozta tavaly.

Járfás úgy simogatta meg a templomhűvösségű kútkávát, mintha újból az asszony keze érintené.

— Már az autóban észrevettem. Ugye, két kígyó volt rávésve?

— Kettő.

A fiatalember gyámoltalanul előbbre lépett, de csak egyetlen lépést tett.

— Azt is láttam, hogy arany volt.

— Maga valóban jó megfigyelő — felelte az asszony, és Jártásnak úgy tetszett, mintha gúny bújkál- na a hangjában. „Most odamegyek és megcsókolom” — határozta el. Igen, ezt kell tennie. Csak ez lehet az egyetlen válasz erre a kihívásra.

A csők valahogy félszegre sikerült. Járfás nem tudott attól a gondolattól szabadulni, hogy lentről, az országúiról megláthatják őket Éppen hogy érintette az asz- szony slzáját. egy pillanatra az orrában érezte a kölni- és púderszia- got.

— Ezt most miért csinálta? — kérdezte hidegen a nő.

— Hát... a karkötőért...

Nevetett az asszony.

— Maga félreértette a helyzetet, Járfás elvtárs.

Ez már sok volt. Ledobom ezt a cafkát a kútba — gondolta. Az asszony felfogita szándékát, mert ijedten hátrált. Elfutott volna a fűvel benőtt falakhoz vagy ki az ösvényhez. De nem ment. A kút körül hátrált, figyelve, melyik oldalról akarja megközelíteni a férfi.

Hangtalanul köröztek a kút körül, mint két egymásra leső állat. Hol jobbra, hol balra fordult el az asszony, és köztük tátongott a mélység

Járfás hirtelen komikusnak érezte a helyzetet. Az asszony végül is a főnök felesége. Ebner meg

már vár rájuk lenn a hegy lábánál.

Megállt, és teli tüdővel nevetett.

Ébnerné meghökkenve bámulta.

— Ostoba Mit nevet?

A kérdésre nem válaszolt Járfás, csak nevetett megállíthatatlanul, mintha csak új forrás támadt volna ott lenn a kút mélyén. Az asszony odalépett hozzá, és megrázta a vállát.

— Inkább dobott volna a mélybe, hallja-e!

A fiatalember felvonta a szemöldökét.

— Akkor hogy számoltam volna el magáról Ebner elvtárssal?

— Maguk értenek ahhoz, ho- gvan kell a leltári hiányt elintézni.

indultak lefelé csendesen az ösvényen. Félúton megszólalt a nő:

— Maga már úgyis mindent tud. Azt hiszi, hogy eldobjuk annak az ajándékát, akit szeretünk? Ha akarja, jelentheti máris Ebner elvtársnak a dolgot

Járfás belerúgott egy kődarabba, mely nagy ívben zuhant le az út menti szakadékba.

— Minek gondol maga engem? Majd azt mondjuk, hogy véletlenül esett bele.

— Azt mondjuk — ismételgette meg az asszony, s furcsán, félig nevetve tette hozzá: — Azt hiszem, nem lesz meglepve.

Az út többi részét némán tették meg. Lenn az országúton a sofőr a motorházaf nézte. Ebner pedig egy faágat suhintgatott. Húso6, jóindulatú arca széthúzódott, amikor megpillantotta őket.

— No, megástromoltátok a várat?

Miután ők ketten hallgattak, Ebner beleszimatolt a levegőbe, és nyugtalanul megremegett vastag orreimpája.

— Mi az, mi történt?

Járfás sietve mondta:

— Ott fenn a várkútnál véletlenül beleesett a karkötő, Ebner elvtársnő karkötője.

— Nocsak — szólt kurtán az áruforgalmi osztály vezetője és valóban nem látszott meglepettnek. — Hanem indulhatunk, mert kettőre vár minket a tanácstitkár, s addig még ebédelnünk is kell.

A sofőr lecsapta a motorház fedelét.

— És benzint is kell tankolnunk, Ebner elvtárs.

Elindultak. Az asszony némán ült a hátsó ülésen, most az ablakhoz húzódott, és nem ért össze a lábuk. Hamarosan odaértek egy benzinkúthoz, melynek épületében kis presszó volt. A nő kiszállt, és bement az ajtón. Az üvegen át látta, hogy egy pohár vizet iszik.

árfás ezt a pillanatot használta ki, hogy odaszóljon a főnökének:

— Két embert talán ki lehetne küldeni ahhoz a kúthoz. Nem lehet mély a vize.

Ebner vállat vont.

— Minek az?

— Gondolom, értékes emlék ...

A főnök most megfordult felé

az ülésen, s száraz hangon válaszolta:

— Ugyan. Kis bóvli. Egy utcai árustól vettük, amikor hazafelé mentünk a szállodába.

Már nem volt mit mondani erre. Járfás kilépett a kocsiból, hogy addig is, míg az asszony visszatér, szívhassa a kinti, tavaszszagú levegőt

■■-»Cl

1 " ! í ; í

' \ $ .:

* «T? . , •> í,

? ’ £

' 1" • r

íti 1 OÉk ’---?

! 1 I JpA < M .

ft ...

***. .. <a* ' #0**.

t jsjjiéa-* "í> ' pí| fr «•'V

í ' ' »-3LJt fw;

y*

"iffiffljr- "ti • A*- ■' »* •

— -'3v.r~-í—• V -■ I ....

A Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ

Emlék a szolnoki állomáson

Katkó István:

A főnök felesége