Szolnok Megyei Néplap, 1984. március (35. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-03 / 53. szám
1984. MÁRCIUS 3. Irodalom» művészet 9 Bella István; Egy fordítás álma Ősz szöszmötöl, Egkék egek ködöt szöszöl, lélegzenek. kócozza. Lenvászon A tu ja fa szellő fut a a guzsalya, szellőfútta s a bodza. Egy sereg éj- -nagy seregély emel föl. Szellőzködik, szőlőt eszik kezemből. kaszálón. Tornai József; Hosszú szőrű gebe hátán bevonulásra készülődtem 1944-foen, november vége felé, egy Haller téri háziban. Akkori lelkiállapotomból a hányinger- szerű ijedtség jut eszembe legtöbbször. Váratlanul behívóparancsot ragasztottak ki a falakra. Be keltett vonulnia minden leventének, aki 1928-nál nem később született. Aki hazafias kötelességének nem tesz eleget, szökik vagy bujkál, a helyszínen fel- koncolitatiki Két hosszúnadrágot vettem föl; egy zubbonyt, melynek nyúlprém bélése volt, és apám hosszú, nehéz vasutasköpenyét. Az oldalzsákban kétkilós kenyér, nagy darab hazai szalonna, rum meg, egy pamuttakaró. Apám is, anyám is tudta: a leventéket Nyugatra terelik; vagy bevetnek minket páncélököllel az orosz tankok ellen. Anyámat még sose láttam így kétségbeesni. Magához szorított és sokáig jajveszé- kelt. Már nem is az élőt: a halottat siratta, akit tisztán látott a rémület filmszalagján. Becézhetett, mlint kiskoromban, könnyei összekenték az arcomat: szavait nem lehetett megérteni. Nyílban és bőven nyeltem én is a köny- nyeket. Az egyik budai laktanyába vonultunk be három haraszti jóba- rátommal. Zs., D. és S. ugyanúgy nem volt úrigyerek, mint én. Szüléink éppen, csak kiléptek a falujuk történelméből, hogy Pesten üzemi asztalosok, vasúti altisztek vagy vágóhídi munkások legyenek. Éretlenek és vallásosak voltunk, de a németeket meg a nyilasokat utáltuk. Erről sokat beszélgettünk, volt róla „ideológiánk”. Azt is tudtuk, hogy a háborút az angolok, amerikaiak, oroszok nyerik meg, de féltünk — féltünk? —, rettegtünk a kommunisták istentelenségétől. Elképzeltem: az oroszok mindenkitől megkérdezik, hisz-e istenben? Láttám a falat, ahol nyomban agyonlövik, aki igennel válaszol. Láttam a rám meredő puskacsövek irányzékáit Csak annyit tudtam a kommunistákról, a kommunizmusról, amennyit az újságok írtak. Hogy a bolsevisták kiirtják, aki bevallja, hogy keresztény. A laktanya udvarán csupa hozzánk hasonló, elkeseredett fiút találtunk, ócska fölszereléssel, téli gúnyában. Katonáik nem voltak. Legalább ezren ltocsogtunk a reggeli ködben. Nyolc óra volt és majdnem sötétség. Nagyon keltett vigyáznunk. A sorok között fekete egyenruhás, karszalagos nyilasok jöfctiek- mentek. A menetoszlopokat állították össze. Hármas sorokba állítatták a fiúkat, száz-száz gyereket névsorba szedtek, és indították &yőr felé. Gyalog hajtották őket, ettől egy-egy honvéd, oldalt német géppisztolyos nyilasok. A legtöbb magunkforma levente azonban ácsorgóit és várt. Még nem tudtuk, mi lesz velünk. Egyszerre a sapka- és hátizsáksorok között odajött hozzánk egy fekete csizmás, és ránk se nézve elkezdte hadarni: — Lehet jelentkezni a Hungarista Légióba, a legmodernebb fegyverek! Lehet jelentkezni a Hungarista Légióba! A fiúk nem tolongtak, nem is sorakoztak, de fél óra múlva már tíz-húsz tétova alak gyűrűzött a nyilasok körül. Eközben egyik menetszázad a másik után kanyarodott ki a kapun. A laktanya tárva-nyitva álló épületére néztünk. Senki se kérdezte, mit akarunk. Bementünk a főbejáraton. Az épületben nem volt egy lélek sem. Berendezéséből csak a vaságyak maradtak meg: azokból is elvitték a szalmazsákokat. Fölmentünk a második emeletre. Kuporogtunk a legfölső ágyakon, és figyeltük, mi történik az udvaron. Mire sötétedni kezdett, egy őrmester kedvetlen hangja hallatszott: — Akit még nem soroltak menetszázadba, most hazamehet! Jelentkezés holnap reggel pontosan nyolc órakor! Bemásztunk az ágyról, és kisétáltunk a laktanyából. Ha reggel anyám úgy siratott el, mintha holtan látna a sárban, most úgy ujjongott, csodálkozott, szipogott, nevetett, mintha a sír-' ból bújtam volna elő. Három napig minden reggel beültünk a kaszárnyába — délután pedig hazamentünk a villamossal. A harmadik napon már tudtuk, hogy nincs tovább: alig százan maradtunk hátra a kaszámyaud- varon. A rádióból megtudtuk, az oroszok végleg körülzárták Budapestet. Engedelmesen álltunk a sorban. A nyilasok óriási ötlettel átgyalo- goltattak egy angyalföldi laktanyába. A laktanyából a Tutaj utcai polgári iskolába. A tantermekben padlódeszkából, székekből rakott tüzek égtek, füstöltek. Lementünk az iskola kapujába. Két öreg baka támaszkodott a lépcsőkorlátnak. Erősen, szorgalmasan hullott a hó; aknák robbantak, géppisztolysorozatok kopogtak. Fölmutattuk az előző napi papírost. A két őr megrándította a puskáját.' — Tudjátok, hogy senkiinek sincs eltávozás. A nyitott kapun át a bakancsuk orrára ömlött a hó. Nem volt hideg. Mégis úgy álltunk előttük és néztük a villogásos éjszakát, mintha odafagytunk volna. Egyikük nemsokára megmozdult. — Ide figyeljetek — nem halkította le a hangját —, én mondjam, hogy az udvari kijárat nyitva van? Nincs annyi eszetek? Az első orosszal a Mester utca és Haller tér sarkán szaladtam össze. Többen is jöttek mögötte. Ügy megijedtem, hogy el akartam futni. Ez a fiatal orosz katona, akinek a nyakába ért a téli sapka csúnya, hosszú füle, megállított, és kérdezett valamit tőlem. Aztán még háromszor egymás után megismételte a kérdést. Végül már dühösen, mivel én értetlenül és rémülten bámultam rá — Most azt kérdezi, hogy hiszek-e istenben? Remegni kezdtem. Aztán eszembe jutott egy idegen mondat. Nem tudom, hol hallottam; miikor toi- mondtam, fogalmam se volt, mit jelent, milyen nyelven van. Se angol, se német, se francia nem volt. — Nye znám stáito kázse. A kis orosz káromkodott és továbbment. Négykerekű festékes kocsival húztuk hazafelé, ami megmaradt: apám, a kisebbik bátyám meg én. Anyám a kocsi után bukdácsolt a nővérembe fogódzva A hó oda volt fagyva, rá volt taposva az útra. Pesterzsébet előtt lovaskocsit értünk utol. Lovaskocsdt? Bundás, föltűrt gallérú férfi húzta előtünk a kocsiját a lovával együtt, A ló alig tudott járni, azt is a gazdájának kellett húznia. Tornyai János-i kép: kiálló bor- dájú ló a lapos, szürke, vég nélküli ég alatt. Ki lehet ez a rögeszmés figura, aki nemcsak a kocsiját, hanem félpatával már a lovak menyországában járó lovát is haza akarja menteni? Barátságtalanul néztem a gallérja mögé ö is rám nézett. Mozdulatunk a meglepetés színpadi túlzásával akadt meg. — Atyaisten, te vagy az? — És te? — vigyorgott vissza. D. a. meleg sapkából. Villogott a tatárszeme. Aztán a kérdések, hátbaverege- tések az út szélén. — Emlékszel, hogy lógtunk meg a Tutaj utcából? — öregem, nem maradhattunk bent a füstiben, amikor kint olyan angyalian szakadt a hó! — D. újra meghúzta a Dob utcai udvarban talált lova fejét. gyütt csúszkáltunk hazáig. Ennyi év sokkal messzebb van, ■mint a naptárban. Az idő ilyen hatalmas hálózatában mégsincs tévedés, nincs véletlen. Ha visszanézek, két topron- gyos kamasz röhög egyenest a szemem közé. Egy hosszú szőrű gebe hátán lovagolnak ki a háborúból. Huh István: Lélegzem A levegő bűvös volt és hideg Meg akart dermedni mielőtt Belélegzem A kékségbe belekékült Könnyűvé vált amikor kileheltem S elmagasodott a rideg Az esővé nehezült felhők fölé Egy sóhajnyi szépiát Leheltem az égre Hihetetlen Hogy élve Tart Ez az oda vissza start Számig érnek a kék sóhajok Belélegzem S belém csikarnak Földet kerül a szél S meghozza amit elvisz Mint kékmadár távozik S úgy tér vissza mint dervis Sóhajtok kékmadarat Herceg Árpád: LELTÁR Harmincéves vagyok. Az ember ekkorra megokolhatóan összeszedett gyomorbaj edénye, kiváló táptalaja tüdőbajnak, májgyulladásnak, vesekőnek. Elvetélt harcos; nem háborúban elveszített jobbkarját : siratja, hanem azt, hogy a megmaradt félkar már csak poháremelgetésre jó. Tudja, mi lenne a dolga, de nem teszi. Megél így is. Fizetése van, lakása van, gyereke van. Másnak is olyan asszonya van, mint neki. Mos, főz, takarít; egykedvűen pelenkázza a kicsit, türelmetlenül és fáradtan próbálja nevelni a nagyfiút; fizeti a gázt, a fűtést, a lakbért, a villanyt; fizeti az adósságokat. Minden reggel az ember zsebébe dugja a húszast, ha az előző nap éjfél előtt hazajött; és ha megjött véletlenül már délután, sétálni hívja; hallgatagon tolja a babakocsiban Zotánt, a férfi pedig nyakában Balázzsal bámul bimbózó lányok után; az asszony csak mosolyint egyet, ahogy már évek óta, és az első kocsmában meghívja pálinkára, borra, sörre. Ugyanolyan asszony, mint a többi, mondogatja, biztatgatja magát a férfi. Lompos és álmos reggelente, fáradt az ágyban, odaadó és szerető anya nap nap után; asszony; még nem szabadította fel magát, felszabadítani meg már nem lehet. — Ez az ember szerencséje, egyetlen biztos pont az életében. Ezért elviselhető, hogy sanda szemmel olvassa meg kétszer is a havi négyezer forintot, hogy gyanakodva veszi át a postástól a gyespénzt, a kevéske családi pótlékot, és kajánul lecsap a hézagosán érkező tiszteletdíjakra is. Kell a pénz, valóban: kell pelenkára, kiscdpőre, réklire, vitamindús ételekre, hogy a gyerekek nagyra nőjenek. Nőnek isi, akár a gombák; az embernek meg egyre inkább nincs szíve, de már ereje sincs hozzá, hogy lépjen, hogy kilépjen ebből a csöndes őrületből. Az ember mindig az alkalmas pillanatra vár; nem jön. Vagy nem is veszi észre, nem látja meg: most, most keltene ugrani, kiug- rani. Ki a mélyvízbe, élni, ahogyan egyszer elképzelte. De ehelyett inkább elspórol néhány százast a fizetésből, néhányat az alkalmankénti prémiumból; így kényelmesebb; mert unja már a reggelente kdkönyörgött húszasokat, a siránkozást, az átkozódást, hogy már megint csak viszel, de nem hozol soha; mert a gyerekeid'. a két apátián árva szája elől veszed el a falatot is. Húsz forintos balhé naponta; miért? Tizenöt éve elszívod a napi két doboz cigit. Az ember aztán, ha pénze van, kocsmába jár. Alkalmi társaságban szédít alkalmi nőket, olykor leissza magát a sárga földig, sha szerencséje van, hajnalban egy ismeretlen nő ágyában ébred. A bárszekrényben sör, bor, pálinka; torkod kútjára vártak évekig; és most inni jó, és hamarosan beszélgetni is jó lesz, mert a magányos embereknek reggelre mindig kinyílik, megszépül a lelke. Ezen a reggelen furcsamód nem kínoz meg a kávé, elmarad a hányás, nyugton marad a tüdőben a kátrány. Az ember minden nőnek fölolvassa kedves verseit, szaval kedvenc költőitől. A másik meg ekkora kedvességtől — meghatódik; pedig nem több az egész, mint az elmaradhatatlan zavar ötletes leplezése. Önzés. Mert nincsen semmi kapcsolat a két ember között; mindenkinek csak a saját telke a fontos. A Hős sokáig gubbaszt kis odújában, amelynek lyukas tetején át percről-percre bezuhognak az évek. És a Hős reggel, ott, az ismeretlen nő ágyában előbúvik odújából, olvas, kitárja legnemesebbik valóját; észrevétlenül magasztalja föl magát, a másik semmit nem tud erről. Nem is figyel. Az ember tudja már, hisz megjegyezte ébredéskor az álomszép test tulajdonnevét; egy egész életre "megjegyezte, úgybizony; és kong a gyámolatlanul kibukó szavaktól a tárgyai miatt egyre kedvesebbé váló szoba: Zölderdő Anna, hát téged mi bánt? És válaszolnak is rögtön a mellre tévedő ujjbögyeknek a bőr alatti apró áramok. Ki ne értené? Nem vagyunk vademberek; amott a feszülő bordák mögött, a vergődő mellkasban ugyanolyan ázottveréb lélek búvik meg, mlint a férfi-mellben; ugyanúgy önnön nemességét szeretné fölmutatni az a másik is, aki talán még magányosabb; de hogy szótlanabb, az bizonyos. Zölderdő Anna, hát téged mi bánt? A nő elérzékenyül, és még kanokabbul zárja össze ajkait Nem mondaná, az istenért se mondaná; fölkészült: Előre látja, tudja már, hogy amint az utolsó korty is alábuzog a férfitorkon, ő megint ittmarad magára; egyedül a tárgyakkal, amelyek neki már kevésbé kedvesek, mint amikor szerető szemmel kiválogatta, megvásárolta őket. Ezekkel a tárgyakkal most megint össze lesz zárva hónapokig; talán évekig; ezért őrzi konokul egy fájdalmas élet fájdalmas szavait. Beletörődő megnyugvással fordítja el szemét a férfiarcról. Aztán megisznak egy kávét, immár a másodikat, ezen a reggelen; csak bámulnak maguk elé: a pillanatba bele van sűrítve múlt, jelen és jövő. Hirtelen felrémldk előttük, egészen világosan látják azt a végtelen-időt, ami most már végérvényesen megüli a szívet, az agyat. Látják az eljövendő esztendőt, amit külvárosi kocsmákban, istenhátamögötti éttermekben töltenek el, együtt; bujkálva? nem; de félve a szenvedélyes éjszakáktól, félve, mert hajnalban úgyis vége lesz, vége az oázisszomjúságnak, szemük végtelen sivataga vérüket is fölissza. Mert ma még talán nem, de holnap; holnap, ezer esztendő múlva biztosan tovább megyünk; hova?
