Szolnok Megyei Néplap, 1984. március (35. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-31 / 77. szám

8 Irodalom» művészet 1984. MÁRCIUS 31. Deák Mór: ŐSZI SANZON, KÉT GYEREKHANGRA — Egyszer fogom a legnagyobb bőröndünkéit,i összepakolom min­den holmimat, és elutazok, mesz- sze, nagyon messze. — Hova? — Mindegy, csak innen el, mesz- szire, ahol nem ismer senki. — Nincs már ilyen hely, Gábor. — Kell, hogy legyen. Én tudom, hogy van, s ha megtalálom, írok neked egy levelet. Kedves Dóra! Megérkeztem. És nem írok, rá fel­adót, és nem írom rá a címemet ■sem, hogy soha senki ne találhas­son rám. — Még én sem? — Még te sem. — Akkor vigyél magaddal. — Nem vihetlek. / Apa mindig azt mondja, az ember egyedül fe­lelős a tetteiért. — Azért én utánad megyek ám majd. Befordulok a sarkon, s ahol már nem láthatnak hazulról, min­denkit megállítok, és megkérde­zem tőle, hogy tessék mondani, nem látta véletlenül Gábort? És úgyis megtalállak. Mert szeretlek. — Jó. Akkor majd beleírom a levelembe, hogy jöhetsz. És jeleket hagyok neked végig arra, amerre megyek, hogy kevesebbet kelljen kérdezősködnöd. — Mikor indulsz? — Még nem tudom. Gondolkod­nom kell rajta. Apa is mindig gon­dolkodik, mielőtt cselekszik. — Ha akarod, segítek neked gondolkodni. — Jó, akarom, csak az a baj, hogy amikor én gondolkodom, mindig szomorú leszek. — Legfeljebb én is az leszek. — Tudod, Dóra, anya az éjjel megint nem jött haza. De ezt csak akkor mondom el neked, ha nem árulod el senkinek. — Hiszen máris elmondtad! — De azért te ne áruld el sen­kinek. — Tudod, hogy soha nem áru­lok el semmit, amit mondasz, Gá­bor. — Tudom. A múltkor mégis el­mondtad a Panninak, én még min­dig bepisilek. — Az csak azért volt, mert ha­ragudtam rád. — Miért haragudtál? — Mert egész nap a Pannival játszottál, nem velem. — Ha elmegyek, mégis téged viszleg magammal, nem a Pannit. — És banánt fogunk enni egész nap, és fagylaltozunk, és soha nem írunk a szüléinknek egy sort sem. — És mi lesz, ha utánunk jön­nek ők is? — Nem jönnek. Ök nem talál­nak meg bennünket úgyse. És ahogy megyek utánad, különben is eltüntetem a jeleket. — És én soha nem fogok inni, mint a te apukád. — És én mindig hazajövök éjjel, nem úgy, mint a te anyukád. — Egyszer apa akkor vitt haza, amikor ott volt nálunk a Tóni bá­csi. Benyitott a szobába, aztán rög­tön be is csukta az ajtót. Én nem láttam semmit, bármennyire is les- kelődtem, de amikor apa kézenfo- gott, elkezdett sírni. — Az én apukám is szokott sír­ni. Ha nem iszik túl sokat, és anyu azt mondja neki, részeg disz­nó, akkor az ölébe húz és sír. Ilyenkor a bajszával szoktam jáfc szani. Már van két bajszála a do­bozomban. Azt azért magunkkal visszük, jó? —Én legszívesebben apukámat is magammal vinném. Anyut oda­adnám Tóni bácsinak, aput meg elvinném cserébe. Hátha vele könnyebben megtalálnám azt a messzi helyet. — Én meg anyukámat hoznám akkor. És figyusz, Gábor! Ha apu­kád meg anyukám együtt lenne, akkor mi testvérek lennénk! — De a testvérek nem lehetnek szerelmesek egvmásba. — Azért mégis jó lenne. — Esténként néznénk a tévét, levenném a hangot, ahogy apa szokta, és mindenfélét mondanék, hogy nevess. — Én meg kimosnám és kivasal­nám az ingedet, ahogy anya szokta. — Én nagyon szeretem az apu­kámat. — Anyukámat én is nagyon sze­retem. — De azért egyszer fogom a leg­nagyobb bőröndünket, és elmegyek messze, nagyon messze. — És hagyjál nekem jeleket, mert megyek utánad én is. — Anyu meg csak hadd sírjon utánam. — És nem fog hiányozni apu, csak a hajszálai. Mikor indulunk? — Ha anyám nem alszik otthon este. — Jujdejó! Lehet, hogy már hol­nap? Most mért sírsz, Gábor? Mi bajod van? Gábor! Nem is örülsz?! Irodalmi oldalpárunkban Bíró István amatőr alkotó képeit kö­zöljük Vári Attila: Előtte járt a vízözön űlöngélő szénásszéke- rek elcsigázott sora vánszorgott az úttalan sártengeren keresztül, s az áradásból vissza­maradt iszap miatt állandóan ösz­tökélni kellett a bivalyokat, mert minden lépési után dagonyázni akartak, mint a szekereket követő bivalybócsök, melyeknek kékesfe­kete szőrén tekmősbéka páncélként feszült a hirtelen melegtől repede­zettre száradt sár. A férfi a síkságot nézte, melynek fakoro'náin mint hatalmas fészek ült a hordalék, melyet talán az őszi lombhullásos idő szelei fog­nak csak tovább sodorni, hogy emléke se maradjon ennek a bor­zalomnak. A domboldalak kaszálóin felbo­rult, kihordott aljú -szénaboglyák sora jelezte az állandóságot, s a folyón áitívtelő híd szomszédságá­ból eredő malomárok végén, épü- lettelenül forgott a lapátoskerék, mintegy példázva a világinak, hogy malom nélkül is van forgás, s minek ehhez a forgáshoz malom­kő, garat és lisztvám, mikor esz­tendőig úgysem; lesz itt már gabc*- na. A férfi borsmentát rágcsált, s a szénaboglya árnyékán mérte, hogy még mennyit kell várnia ahhoz, hogy útját folytatva végre hazaér­jen. Ügy nézte a régen nem látott otthoni völgyet, mintha mindez az övé lenne: a sárban könnyedén szökdeiő bivalybocsok, az imboly­gó szekerek elé fogott fejősök, az iszap alá fulladt vetés, a gémjét vesztett siavanyói kút, melynek vizét még mosit is érzi ínyén, ha csak rá gondol. De most már gon­dolni sem akart semmire, amióta meglátta a s'zamsizédos falvak pa- tics falú házainak kiálló sövény­vázát, látta az árokban puffadó ló- és marhadögöket, s csak azért imádkozott meg káromkodott, hosszú cifrázott, alanyát vesztett körmondatokban, hogy az asszonyt a a gyermeket épségben találja. Szégyenfélét és szorongást ér­zett, de nem mert nekivágni a ma­radék útnaik. Félt, hogy összesúg­nak a háta mögött az emberek, vagy kiröhögik, őt, aki pedig hat esztendeig szavatartó volt. még a gondolatot is elhessegette, ha eszé­be jutott a faluja, s most mégis visszajött, sí amit hat évig nem ta­lált sehol, azt már a vasútról le­száll va visszakapta: a levegőben érezte a téglása cserfaerdő illatát, melynek jégverés szaga volt. de keveredett a zöld mákgubók illa­tával is, mely fanyar hullámokban libegett át a táj fölött, mint egy láthatatlan vízeret követő szitakö­tő. A férfi régóta rágta a borsmenta szánat, s most már az ezeregyedik hazatérési álmát képzelte maga elé. Főpróbát tartott gondolatban abból, hogyan fog viselkedni, ha kinyitja a kaput, de az egész hosz- szú délelőtt, s a koradélután stem volt elég tarra, hogy valami termé­szetes. dolgot kitaláljon. Arra is gondolt, hogy egyszerűen beállít, s asztalhoz ül, előbb még maga elé teszi a betétkönyveket... Vagy a vederrel hátramegy az agyagos márgagödörhöz, s nekiáll a házjavításniak.. . Már mindent végiggondolt, de semmit siem tartott magához mél­tónak, mint ahogy az asszonyt is idegennek érezte akkor, mikor rájött, hogy nem tudja betörni. Rég volt. Ahogy a völgyet nézte, nem is értette, hogy futamodhatott meg innen másodszor is, ebből a harso­gó zölddel máskor oly könnyűnek tűnő világból, s ha már ia hadse­regből hazajött, miért nem tudott önmagának válaszolni, mint ahogy leszerelése után, mikor magával hozta az asszonyt akkor siem tud­ta, miért éppen ide, ahonnan tá­voli földrészekre, ismeretlen fog­lalkozások felé csalta a vágya, s' a hadseregben is csak azért írta alá a továbbszolgálási szerződést, hogy elvégezhesse az általános iskolát, s autót vezethessen.. Hallgatag, de indulatos ember volt. Akik nem ismerték, azt hit­ték róla, hogy csak belebiambul a világba, amikor órákon keresztül ült, s nézett maga elé. Pedig gon­dolkozott, soha sem tett egyebet, mint hogy a világ rendjén gondol­kodott, s csak most negyvenévesen jutott el addig, hogy nem esemé­nyek láncolatán keresetül jutott el a jó és a rossz felismeréséig, ha­nem elvont fogalmiakkal közelített megesett dolgokhoz, s képleteket talált eljövendő helyzetek igazolá­sára. Csak most. ez a hazatérés nem illeszkedett sehogy a számára már megfogalmazhatóvá zsugorodott világhoz. Előbb csak összemosolyogtak a háta mögött, amikor kiderült róla, hogy nem elég neki a nyolc általá­nos, s a vakációzó gimnazistáktól megveszi a használt könyveket, s ahelyett, hogy délután otthon gaz­dálkodna, trigonometriát tanul, és verseket szaval, mint egy bolond, s méghozzá éppen a temetői szil­vafák alatt, ahova a kamaszok is csak cigarettázni jártak, s lamely ősidők óta a kecskéit legeltető fa­lu bolondjáé volt. Nem járt oda épeszű felnőtt ember. Q mikor híre futott a fa­luban, hogy beiratko­zott a gimnáziumba, még az agrármérnök is ugratta, nem kegyetle­nül, de eléggé fájón, mert átvette ő is a „doktor úr” megszólítást a többiektől, amikor elősizör szólí­totta doktor úrnak, a férfi úgy merevedett rá a kormánykerékre, hogy ha nem egyenes az út, biztos a halálban ébredtek volna fel, mert másodpercek teltek el. míg lélegzethez jutott, s csak percek­kel később jutott eszébe, hogy most le kellene állítsa ia kocsit, ki kellene szállnia, s aztán szó nélkül magára hagyni kocsit, mérnököt, s menni ebből a kuplerájból, ahol nem ismernek istent, se pártot, csak száztíz kilósra hizlalt disznót, vagy bérmunkában elvállalt kon­tárkodást. A mérnökre nem tudott igazán harlagiudm!, néki megbocsátott, mert a mérnök hozta az első biva­lyokat, s rögeszmésen magyarázta mindenkinek, hogy a savanyúfüves réteket kár töltögetni, szárítani, olyan állatot kell tartani, mely éppen az,t szereti, s be is’ bizonyí­totta saját pénzén, hogy jövedel­mez az ínyenceknek szállított bi­valytej, túró és vaj, s most a férfi nézte az úttalan sártengeren küsz­ködő állatokat, melyek lószekeret, traktorpótkocsit húztak s magá­ban még inkább megbocsátott a mérnöknek. Megbocsátotta a gau- deamus igiturt is, melyet cigánnyal húzatott az ablaka alatt, mikor a faluban híre futott, hogy érettségi­zett. Az asszonynak is megbocsátott, akit majdnem kislányként hozott a faluba, aki a technikum utolsó osztályából úgy repült a feszülő egyenruhás gépkocsizó őrmester karjai közé, mintha a megváltó nyújtotta volna kezét, s akit aztán szégyellni kezdett, mikor hazake­rültek a faluba, s az asszony az irodán papírmunkát végzett, ő pe­dig trágyát hányt a teherautóról, s esténként az ágyba vitte a rossz motorolaj, s az erjedő trágya csí­pős szagát, melyet lemosni nem volt elegendő víz a falu összeg kút- jaiban sem. Tizennyolc éves volt az asszony, ő akkor töltötte a har- minckettediket. Nézte a sátés szénával rakott al­kotmányt, melyeket messziről sze­kérnek látott, s eseébe jutott a min­denféle alkalmi munka mellett milyen konokul várta a pillanatot, hogy doktorrá avassák, s hányszor képzelte el, hogy bemegy a mér­nök irodájába, s ha az újra „dok­tor úr”-nak szólítja, eléje teszi diplomáját, s visszategezve azt mondja majd: „ezután nyugodtan mondhatod, Ferenc”. S ahányszor eszébe jutott ez la lehetőség, össze­szorított ajkain keresztül csak azt sziszegte: „soha vissza”. Arra a szabadságra gondolt, me­lyet életkora miatt. a!z egyetemen élvezett, s az apró diadalokra, me­lyeket diplomája megszerzése után aratott. Az őrnagyra, akit hajda­nában hordozott, sí aki fiát keres­ve, a férfival találkozott az egye­tem folyosóján, meg arra is, ami­kor doktorrá avatása után gyűjtött pénzéből, melyet alkalmi munkák­kal keresett, s amelyből könyvtári könyvet vásárolt, elegáns ruhákat, s olyan gyerekbartást fizetett, mintha máris nagymenő állatorvos lenne, meghívta az egész évfolya­mot egy kertvendéglőbe, s ő. a hajdani falubitamgja természetes­nek találta hogy csupa doktor úr­nál ül egy asiztal mellett, s a dac akkor is azt mondatta vele. hogy „haza soha”, s mosit mégis itt fek­szik. .. Az asszonyra már nem haragu­dott, öregebb lett és megértőbb, s egyre többször jutott eszébe annak az első kirándulásnak minden meghittsége, mikor az őrnagy ko­csiján elvitte a kislányt a tavak­hoz, s a fonott kosárból szedeget­te elő a vendéglőben előre csoma- goltatott uzsonnát, s tudta, akkor annak a lánynak mindegy volt, hogy állami gondozás után ki lesz laz, aki otthont kínál neki. s ő azért is szerelt le, azért tért vissza a fa­lujába. mert igazi családot akart. Gyermekeket és hitvesit. Igen, így használta önmagában a siót. Nem feleségre, nem asszonyra vágyott, hanem hitvesre, a szónak abban az értelmében, ahogy a rajongó Petőfi használhatta, s a férfi tud­ta, hogy nem lett volna szabad maigával vinnie a kislányt, vagy ha már "vitte, nem kellett volna rögtön a gyermek, hiszen a sem­miből saját otthonába csöppenő asszony csak azt látta, hogy má­soknak több van, vagy ha csak annyi, akkor az jobb. drágább, mint az övé. Q férfi fölállt. Hátára lendítette fémmereví- tős svéd hátizsákját, s farmernadrágja szárát belegyűrte a gumi­csizma szárába. Rövid orkánját ke­zébe lóbálta. s mikor már a falu első házaihoz ért, akkor vette ész­re, hogy bevonulásához milyen nagyon illik a zászlószínű piros viharkabát. Nem isimerte föl senki. Turistá­nak vélték, vagy átutazónak, s ő egyre szorongóbban leste a ka­nyart, ahonnan már látszik a há­za, s ahonnan már az is látszik, hogy mi maradt az özönvíz után, s ahonnan talán azt is megsejthe­ti. vajon hat év után azok lakják-e még mindig, akiket otthagyott, s ha igen. vajon lehet-e harmadszor is1 visszatérni.

Next

/
Oldalképek
Tartalom