Szolnok Megyei Néplap, 1984. március (35. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-03 / 53. szám
8 Irodalom« művészet 1984. MÁRCIUS 3. 5. Hatalmas, díszes faidóra volt a szobában, még a főszolgabíró hozatta válláraikor. Sümegi egy kicsit restelkedett, valahányszor meghallotta finoman tompa, harang- ütésre emlékeztető hangját, mert úgy érezte, a járási népbiztoshoz egyszerűbb berendezés illenék, mégsem vitette ki. A falióra keskeny, faragott doboza a katedráli- sokra emlékeztette, amelyeket val- colása idején látott a Rajna mentén. Alig tíz éve! — gondolta, és sóhajtva berakta a papírokat az íróasztal fiókjába meg az iratszekrénybe. A kapuban a vörösőr a sapkájához emelte a kezét, de inkább csak jelezte a tisztelgést. Fiatal1, vézna gyerek volt, csupa csont és ín. A hűvös kapualjban is izzadt pedig csak akkor gombolta be a felső gombot, a zubbonyán, amikor Sümegi föltűnt a lépcsőfordulóban. Égetett a nap, az árnyékok megrövidültek. Az utolsó piacozók szekerei most zörögtek végig a templom felől a főutca kockakövein, az izzadt, mélyen bókoló lovakat légyrajok kísérték. Sümegi a szomszéd utcában lakott egy hosszú, alacsony házban, amely elé teljes hosszában üvegezett verandát építettek. A nagy, kopár udvart keréknyomok hálózták, hátul volt a szürkére festett műhely, nagy, poros ablakai az utcára nézitek. A három gyerek már az asztalnál ült, amikor Sümegi belépett a verandára. A két nagyobbik éppen csak fölnézett, az anyjuk akkor szedett nekik a levesesfazék- ból. de a kisebb lemászott a magas székről, odaszaladt hozzá, és átkarolta a lábát, alig tudott lépni tőle. — Ülj már vissza! — mondta az asszony. Sümegi megsimogatta a gyerek fejét. — No! Eredj! Az asszony szótlanul kiszedte a levest Rosszkedvű volt, nem nézett senkire. — Kikészítettem a vizet — fordult végül Sümegihez. A férfi befordult a konyhába, az első pillanatban semmit sem látott, kellett egy kis idő, hogy a szeme hozzászokjon a félhomályhoz. Kezet mosott a hokedlire tett lavórban. A víz színe alig változott, éppen csak zavarosabb lett egy kicsit a nagy darab mosószappan habjától. Sümegi lassan, egyenként megtörölte az ujjait. A körömházak finom repedéseiből már eltűnt az olaj, amely, úgy hitte, feketén és lemoshatatlanul beleette magát a bőrébe. A kezén begyógyultak a vágások és a horzsolások, a bőre fehérebb és puhább lett. Régebben, amikor ugyanígy mosott kezet, vastag, fekete hab karikázta a zománc os lavór szélót. De most csendben porosodott a műhely, nem álltaik javításra váró gépek az udvariban. — Jöjjön már! Fahűl az étel! Feszültség vibrált az asszony hangjában. Sümegi kiment a verandára, leült az asztalhoz. A szalvétát gondosan begyűrte a gallérja mögé, csendben enni kezdett — Valami 'baj van? — kérdezte az asszony egy kis idő múlva. Enyhébb volt a hangja, riadalom búj- káit benne. Sümegi kezében megállt a kanál. — Nincs — mondta, és csodálkozva fölnézett. — Igaz, hogy idejön a rögtönítélő ibíióság Árokszállásról? — Nem hiszem. — Ismét hozzáfogott az evéshez. — Hacsak nem lesz rendzavarás. Az asszony némán kanalazta a levest. Szorosan hátrasimított hajából elszabadult néhány szál, hiába próbálta visszasimítani a füle mögé. — Lehet, hogy mégis lesz rendzavarás? — kérdezte végül aggodalmasan. Sümegi megrázta a fejét. Lenyelte a falatot, csak azután válaszolt. — Az itteni nép józanabb annál ... — Nem tudom ... Bistey András Élt itt egy ember című kisregénye a közeljövőben jelenik meg a Zrínyi Kiadó Tizenkilenc nyarán című, bárom kisregényt közreadó, kötetében. Az asszony vállat vont. Hallgatott egy darabig, azután kiszakadt belőle a kérdés: — Miért nem megyünk el innen? Sümegi letette a kanalát. A gyomra öszeszorult, úgy érezte, hogy egyetlen falatot sem tud már lenyelni. — Mert nem lehet! Az asszony fölvetette a fejét. A szemében könny csillogott — Lehetne, ha maga akarná! — Elmondtam már... — felelte csüggedten Sümegi. — Miért akarja, hogy újra...? — Mindenünk megvolt Pesten — mondta az asszony. Sümegi válaszolni akart, de nem engedte, kásiban éltünk, az igaz! Közös udvarra nyílt, az is igaz, mégis jobb Volt! Maga szépen keresett, tudom, hogy megbecsülték, a lakatosok között senkinek nem volt akkora hetibére a Hofher-Schrantz- ban... Sümegi elmosolyodott. — Fiz igaz — mondta. — De az ember nem temetkezhet el... — Nem temetkezhet el? — kérdezte az asszony döbbenten. — Hol? Pesten? Hogy érti ezt? — A gyárban, a munkában nem temetkezhet el — felelte Sümegi. — Azt szerették volna, mondták is, nemegyszer: „Miért avatkozik maga a politikába, Sümegi? Maga keres a legjobban a lakatosok közül! Jobban teszi, 'ha végzi a dolgát, és nem néz fal!” Gyártsak minél több fegyvert, hadd öljék vele egymást a nyomorult bakák Galíciában! — Tudtam, hogy politizál — szólt közbe az asszony. — Az anyám figyelmeztetett: „Ne menj hozzá, szerencsétlen leszel mellette, az ilyen ember mind rosszul végzi!” De ez férfidolog. Nem értettem ugyan, miért törődik annyit másokkal, de úgy gondoltam, inkább gyűlésekre járjon, mint a kocsmába. Akkor se tettem szemrehányást. amikor tavaly tavasz- szal lecsukták a sztrájk miatt, pedig szinte kenyér nélkül maradtam a gyerekekkel. De ezt a falut nem bírom! Hirtelen elsírta magát. A gyerekek letették a kanalat, a két nagyobbik kikerekedő, ijedt szemmel nézte, a legkisebb elpityeredett. — Itt születtem — mondta Sümegi tétován. — Hazajöttem ide. — Nem igaz! Maga már Pesten volt otthon, a gyárban, a szakszervezetben, a pártban. Mi köti ide? Semmi! Leküldték ősszel, hogy szervezze a szociáldemokrata pártot. Talán az útjában volt valakinek Pesten. Amikor megkezdődik a marakodás a koncért, igyekeznek szabadulni, akitől lehet, hogy több maradjon... — Hallgasson már! Sümegi az asztalra csapott, az evőeszközök összecsörrentek. Az asszony azonban nem hallgatott el. — Országos vezető lehetett volna magából, ha Pesten marad! Mór tizenegyben küldött volt a pártkongresszuson, tagja lett mindenféle bizottságnak meg választmánynak, szépen haladt előre a szakszervezetben. Amikor azokat a cikkeket írta tizenötben a Vas- és Fémmunkások Lapjába, megállítottak az utcán az ismerősök, még az a nagyszájú Vargáné is megkérdezte: „Mondja kedves, mikor tanulta az ura azt a sok okos dolgot? Én ugyan nem értem a cikkeit, de Józsim tegnap is mondta ebédnél: meglátod, egyszer még nagy ember lesz a szomszédunkból. Büszke leszel rá, hogy egy udvarira nyílt a konyhaajtónk!” Sümegi elmosolyodott. — Maradt még Pesten elég ember — mondta. — Itt nagyobb szükség van rám. — Igen? — Az asszony szeme vésztjóslóan megvillant. A ruhaujjával letörölte a könnyeit. — Elhitették magával, hogy szívesebben jöjjön! A sok dörzsölt pesti vagány beugratta, maga meg jámborul hitt nekik, otthagyott csapot- papot, és jött családostul, mindenestül. Megnyitotta ezt a koszos műhelyt, pedig tizenhét óta mái’ íróasztala volt a szakszervezetben. Mindent otthagyott, hogy kihozzon ide az isten háta mögé, ahol a parasztok akármikor vasvillóra hányhatnak bennünket. A legkisebb gyerek hirtelen fölsírt, a két nagyobb sápadt arccal, riadt szótlanul ült a helyén, — Halálra rémíti a gyerekeket — mondta Sümegi szemrehányóan. A térdére ültette a kisfiút. — Gyi, te fakó a vásárra, ha nem bírod, dóbd a sárba, zsupsz! — A mon- dóika végén hirtelen szétrántotta a térdeit. A gyerek nagyot sikított ijedtében, mert leesett volna a veranda kövére, ha az apja nem fogja a derekát, de már mosolygott a könnyein keresztül. Az asszony csak egy pillanatra hallgatott el— Rokona sincs itt. barátja se.. . azt mondta, a falusiak nyíltszívű- ek, romlatlanok, egyszerűek... de mi az igazság? Minden porta körül magas deszkakerítés, az udvarokon kutya, az emberek mogorváik, bizalmatlanok, ha szól hozzájuk. csak odamorognak valamit, és elosonnak, anélkül, hogy a szemébe néznének. — Túloz — mondta Sümegi. — Csak az idegennel szemben ilyenek, amíg nem tudják, hogy mi lakik ibenne. Nyilván megvan az okuk. ha bizalmatlanok. Aki idegen Idejött eddig, az csak kapni akart tőlük, lehetőleg gyorsan és sokat... kapni szavazatot, hivatalt vagy egyszerűen csak pénzt... de most mór másképp van, és sokan kezdik érteni... — Maga is akart pénzt tőlük — szólt közibe az asszony. — Letiltotta a takarékbetéteket. — De mindenki tudta, hogy miért! — pattant föl Sümegi. — Abból szerveztük a közmunkát, utat építettünk Szentandráson, megjavíttattuk a Tisza gátját Sülyön. — Azt csak maga hiszi ,hogy mindenki tudja! — felelte az asz- szony gúnyosan. — Reggel kint voltam a piacon, tojást akartam venni. Az egyik asszony szépeket árult, de sokra tartotta. Amikor mondtam neki, hogy drága, tudja, hogy mit válaszolt? Azt. hogy „Ugyan nagysága, miért volna ez drága magának, hiszen most foglalták le a bankot.” Sümegi elmosolyodott. Az asz- szony megint sírni kezdett. — Ezen csak mosolyog.! De én félek. Maga miatt félek, meg a gyerekek miatt. — Nem kel félni — mondta Sümegi, és megsimogata az asszony vállát. — Vannak jó embereink is a faluban, higgye el! — Kik? — Akiknek munkát adtunk az útépítésen, meg a gátnál, akik élelmiszersegélyt kaptak. Erős a párt- szervezet is. Napszámosok, iparosok, tanító is van köztük meg tanár a gimnáziumból... Az asszony széttárta a karját. — Hol vannak? Maga tudja, de én sohasem találkozom velük. Elbújtatják, ha bejönnek a románok? Adnak egy falat kenyeret a gyerekeinek? — Nem lehet mindig vereségre, üldöztetésre, ibújkóliásra, éhezésre gondolni — mondta a férfi. — Miért nem hiszi, hogy végre jobb életünk lesz? Feloldódik majd a bizalmatlanság körülöttünk. Máshol már most sem így van. Ez a vidék nem olyan, mint a többi. Itt nincs nagybirtok, nincsenek uradalmi cselédek, de igazi gyár sincs, hogy munkások lehetnének. Majd’ mindenkinek van egy darabka földje és ettől már birtokosnak érzi magát, akármilyen cseppnyi is az a föld. És félti tőlünk, hiszen azzal rómít- getík folyton, hogy a proletárdiktatúrában minden közös lesz: a föld, a ház, de még az asszony is. — Sümegi elmosolyodott. — Vannak jó néhányan, akik biztosan jobban sajnálnák a földjüket... A felesége fölállt, szó nélkül elvitte a leveses fazekat, lábasban túrós tésztát hozott. A két nagyobb gyerek fölújjongott, a kicsi az apja térdére ült. Az asszony szedett mindenkinek. Az arca megenyhült, ismét letörölte a könnyeit, és most újra meleg volt a tekintete. Sümegi föilólegziett. Megszült három gyereket, nélkülözött, néha talán éhezett is a háború végén, amikor börtönben voltam — gondolta —, de az arca alig változott. A szája karül mélyebbek lettek a ráncok, de a tekintete őrzi a szinte még gyerek varrólány meleg pillantását. Ha a haját nem fésülné ilyen szoros szigorúan... — Amikor magát hallgatom — mondta az asszony — úgy látszik, hogy minden szép, minden jó, minden úgy megy. ahogy kell. Azután visszamegy a munkába, én meg itt maradok egyedül a gyerekekkel, vagy mostanában már ők is gyakrabban elmennek, hiába tiltom nekik, és egyszerre nem értem, miért láttam félórája mindent olyan egyszerűnek és biztatónak. A faluiban azt beszélik, hogy a románok viszanyomták az átkelt csapatokat, újra elérik a Tiszát hamarosan. Árokszálláson lövöldöznek a vöröskatonákra, és akasztat a rögtönítélő bíróság, itt meg .i.. hiába nyugodt az élet, csalóka ez a nyugalom, sose tudhatjuk, mikor indul meg a föld a talpunk alatt. Összeállította: Rékasy Ildikó A papírkivágások évezredek óta ősi népművészeti ág Kínában. Vidékenként más és más a stílusa és karaktere. Készítése késsel vagy ollóval történik. Fekete-fehérben. vagy színesben és hozzá alumínium fóliáit is alkalmazva (készítik. Igen sokféleképpen kapcsolódik az emberek mindennapi életéhez, ünnepekkor, ablakok, lámpák, ajándékcsomagok, mintaként ruhák díszítéséhez alkalmazzák. Jellemzői a ragyogó szinkontrasztok, az omamentális erő, finomság és életszerűség. Nemcsak díszítőelemként, hanem önálló műtárgyként is él és fejlődik napjainkban is. Képenket a fővárosi Dorottya utcai kiállítóteremben levő kiállítás anyagából válogattuk. hogy megszólaljon. — Kisebb laBistey András: Élt itt egy ember (Részlet) Kalász László: Ez az ég ez a szél ez a domb ez az ér megmarad én esetlen életemmel holtába nőtt reményemmel mindent váró vágyódással cél-szaggató vágtatással indultam ez az ég ez a szél ez a domb ez az ér megmarad hej bogy semmit el nem értem amit boltomig reméltem cél és vágtatás alig van holtomiglan holtodiglan de ez az ég de ez a szél de ez a domb meg ez az ér megmarad Cselényi István Gábor: Benned otthonod benned tér boga te vagy szobád rejtett zuga hol meghúzódhat éjszaka te vagy virágod illata az anyag benned álmodik eljut egészen álmodig belőled hajlik ki az ég hol nincs már benned szakadék
