Szolnok Megyei Néplap, 1984. március (35. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-24 / 71. szám

1984. MÁRCIUS 24, Irodalom, művészet 9 Sárándi József: Közhelyek a szerelemről Nincs szerelem mely ellenáll az Időnek Távollétnek A szenvedély is rozsdásodik Szakad a szívemre a hó Betakar bizsergő ifjúságod Oly elfogódott vagyok hogy szinte szikráznak ceruzám alatt a közhelyek: Te gyönyörű! Te gyönyörű! Kétféleképp is az vagy — És itt csap le rám a nemtudomság Titkok erdejében a szavak Némán visszhangzanak Mint gyertyaláng a szélfúvásban imbolygunk védtelen Imára nyújtott kezekkel óvom karácsony-tiszta arcod Ki ne hunyjon a lobogás a fény a csoda! Hogy föloldhasd remegésem a belső hóesésben Hát itt van ez a futballpálya. Mindjárt kezdődik az előadás. Grä­ber fölkapaszkodott a lakókocsiba, leült a tükör elé. Rakta föl egymás után a festékeket. Nézte, hogyan fiatalodik az arca. Előbb negyvenöt, aztán negyven, majd úgy harminc­öt éves férfi nézett vissza rá. Csak a szeme, az nem fiatalodott. Ivott egy kis rumot. Visszarakta az üveg­re a kupakot. Gondolt egyet, megint ivott. Hosszabban, lassabban, mint az előbb. Szeme lassan csillogni kez­dett. Odakint már sötétedett. Belebújt a kék-sárga-lila bohóc­ruhába, orrára illesztette a félbevá­gott pinponglabdát, állára kötötte a csúcsos süveget. Némi rizsport kent még az arcára. Készen volt. A sá­torban megszólalt a zene. Átballa­gott a manézs bejáratához. Pierre tornászott, Diana, az új lány a ku­tyákhoz beszélt, két másik férfi a pónikat terelgette. Gráber kilépett a manézsba. Ta­lán húszán ülhettek a nézőtéren. Valaki fölnevetett. Senki sem tap­solt. Gráber nagy lélegzettel kezdte: — Igen tisztelt, nagyérdemű pub­likum az Orinet cirkusz megkezdi vendégszereplését az Önök nagyra- becsült falujában. Kitűnő számo­kat hoztunk, amelyeknek már az egész világ csodájára járt. Lesz itt számoló majom, póni hátán lovag­ló kutya, tűzkarikán átugró macs­ka és sok egyéb! Őseidéi állatain­kat holnap reggeltől megtekinthetik az érdeklődők öt forint lefizetése el­lenében! És most kezdődjék a mű­sor! Először lássuk a mindent tudó pónikat! Gráber föllebbentette a függönyt, és beügettek a pónik. Egy darabig nézte, ahogy a lassan megereszkedő, nemrég még csinos Diana elkezdi a mutatványt, aztán kilépett a fény­ből. Pierre ott állt a bejárati függöny mögött. ' — Gráber úr .— mondta csönde­sen. — Gráber úr! Az oroszlán... Gráber ránézett a traktorosra. Fe­kete haján fénylett a vékony lám­pafény. — Igen? — kérdezte Gráber. — Annak vége. Kinyiffant. Meg- murdelt. kérem. Gráber levette a bohócsapkát. El­hajította. Körmeivel vakarta magá­ról a festéket. — Igen? Leszakította magáról a bohóc­ruhát. — Igen? Lerúgta magáról az ormótlan ci­pőket. — Tehát meghalt — motyogta. — Igen, kérem — felelte a trak­toros, de ezt már Gráber nem hal­lotta. — Mi lesz az előadással? Gráber a sötétben a ketrechez bo­torkált. Az oroszlán ott feküdt a rácsnál. Hiába lökdöste, hiába szó- longatta. Hideg volt a füle, hideg a háta. — Szégyelje magát! — mondta Gráber. — Ezt tenni a társulattal. Beült a teherautóba. Indított. Tú­ráztatta egy kicsit a motort, aztán elindult az éjszakába. Az oroszlán feje minden zökkenésnél nagyot koppant a ketrec vasalásán. Bálint Gyula György: Boriska az Ég utcát keresi bódító illatával. Különös álom. Nem jár senki azon az utcán. Nem ugatnak a legvadabb kutyák se. Mennyire hiányoznának itt, ebben a kalickákra osztott betonvilág­ban a kutyák, a tyúkok, meg a dörgölődő cicák. Ezen töri halad­tában a fejét, és lassan egy má­sik terecském találja magát, körös körül hunyorgó ablakszemű ház­óriások, s az egyik pad mellől bo­zontos kutya ugrik felé, ugatja, de a póráz jó rövid. Tudja, hogy nem szabad félnie az állattól, megérez az mindent. Ö sose ütötte a ku­tyát, mert az olyan, mint a gye­rek. Nagyon hálás, ha szeretik. S ezt biztosan megérzi. Azt is, ha gyűlölik. A kutya szemét szokta figyelni, abban benne csillog az értelem. Beszélgetni szokott velük. Megértik. El se tudja képzelni, hogy van olyan ember, aki elza­var a háztól egy hű őrzőt. Odaha­za azt is beszélték, ő nem hitte el, amikor lebontották a városi csa­ládi házakat, s a lakók magas ház­ba költöztek, akkor sokan szélnek eresztették a szegény házőrzőket. Borzasztó lehetett. Az éhes kivert kutya nagyon magányos. Kóborol, eszik, amit tud és aztán elvadul. Üjból próbálkozik: a kutyás kis­lánytól szeretné megtudni, merre is az Ég utca. Rázza szőke fejét a gyermeki, és nézi á két kosarat. Az egyik üres, mi lehetett benne? A kislány alig múlt hét esztendős, sose járt faiun. Félénkén megkér­dezi, a néni honnan jött? Kislá­nyom. nagyon messziről, az én fa­lumból és eltévedtem. De szeren­csétlen is vagyok! Segítsél nekem, hogy eltaláljak a buszállomáshoz. Már sötétedik, és nekem meg kel­lene találni az Ég utcát. Jöjjön el hozzánk néni! — mondja a kis­lány. Nekem nincsen nagyanyám. Boriska a kutyát nézi, csóválja a farkát. Érti minden szavát, na- gvon okos állat. A kislány meg­fogja a jobb kezét, és elindulnak hármasban. Ellenkezni szeretne, de mintha varázslat bénítaná. Gondo­latai szárnyaszegett galambok: nem tehetem, nem! Az Ég utcá­ban, nekem ott lenne a helyem, a családi körben .. . Péter sógor csodálkozva nézne rám. nagy úr lett belőle a kötélgyárban, talán még szégvellné is a buta. kevés beszédű vidéki rokont? Húgára sem emlékszik nontosan. Eta ki­csi korában is válogatós és szeszé­lyes volt. amikor foltozott szok- nvát akart anyánk ránkadni. si­koltozott. elkékült és földre vetet­te magát... Apám, szegény, na- gvon szerette... Nem verte meg. Mi ezért nem szerettük, mert ki- semmi értelme a firkálgatásnak. naevon messzire gurultunk mi a családi fész.ek+ől. .. Nincs témánk! Jó kenyeret sütnek itt is. kukori­cán nevelt tyúkot meg hoz a ta­karítónő, mivel tanyájuk van ...” Ezt írta. Bezzeg régen milyen örömmel fogadták az ötkilós fehér kenyeret és a kétpár tyúkot. Majd leszakadt a keze, de hozta... Nem köszönték meg, leültették, s ő le­róva a testvéri adót még aznap az éjjeli személlyel mindig visszauta­zott, mert a szobakonyhás lakás­ban nem volt fölösleges fekvő­hely. Húga gépírónő, sógora sze­relő volt akkor. Soványak, szegé­nyek; falusi rokonok csomagjaira szorulók Kár nekem erre emlé­kezni! Nem kellett volna elindul­nom, de nem hallgattam senkire, mert nem hittem, hogy ennyire kifordult önmagából ez a város ... Ég utca? Egy szűk ajtójú emele­tes ház előtt megálltak. Itt lakunk mi mondta a kutyás kislány. Zöld utca 7/b. Lifttel megyünk, a ki­lencedikre. Kihúzta kezét a gye­rekéből, és nem sikerült félelmét fekete kendőjével eltakarni. Tes­sék jönni, Bogár se fél — szólt rá a gyerek, mert nem akart belép­ni. Megérkeztek. Anyuka nyitott ajtót, s rögtön azt kérdezte: kit tetszik keresni ? Az Ég utcát.. . Azt nem tudom ... A kislány kézenfogta a zavará-\ val bajlódó idős asszonyt, és be­vezette a szűk előszobába. Ekkor határozottan édesanyja elé állt: ö lesz a nagyanyám! Nekem is kell! Jó — mondta anyuka — pihenjen egy kicsit a néni, mi is a neve? Bo­riska! Majd megpróbálunk segíte­ni. Férjem a városházán dolgozik, ő majd kiigazodik a házdzsungel- ben. . . Megkínálhatom valamivel? Nem, aranyos, hogy nem dobott ki, de nagyon eltévedtem. Fáztam is már, a lábaim se jók és... Ha ez a kislány nem szán meg... • Nagyon jó gyerek!... Az persze, gyerek ő is, mint a többi — mondta anyuka, és visszakérdezett: a néninek van gyereke, unokája? Nincs, öreglánv család cselédje lettem... Egyedül maradtam. A faluban nincs már rokon, csak itt a városban, de ők se szívesen látnak, érzem és tudom, mégis eljöttem. Nem írtam nekik, nem tudnak semmit, albatnaik nyu­godtan. .. Megjött apuka, de ő se tudott az Ég utcáról semmit. Ki­kapcsolták a tévét, elmúlt már tíz óra. Egy könyvben keresgélt, aztán telefonált... Tanácstalanok voltak. Nem lehet az. hogy Ék vagy Kék utcát keres? Boriska a fejét rázta, és sírni kezdett, akár a gyerek. ..Nincs Ég?” Becsapták szegényt, gondolta felnőttes komolysággal a kislány, akit elkerült az álom. Vi­gasztalta Boriskát. és anyját kérlel­te: velem alszik uaye? Velem!... Hogy gondolod kislányom? — ns- gálvosikodott anvuka. A kislány át­ölelte apja lábait: engedd meg apu­ci. hogy ő legyen a nagyanyám! Legyen! Boriska sokáig nem tudott alud­ni a két nagy fotelból és egy szék­ből tákolt ágyban. Végül jóval éj­fél után, amikor az utcai zaj telje­sen elült, legyűrte az összesűrűsö­dött fáradtság. Ragyogóan tiszta kék eget látott, felhőtlent, s azt motyogta: de távoli az ég... S vég­leg elaludt... Az Ég utcát kereste. Falujában azt mondták neki a szomszédok, hogy az állomáson ahol leszáll, a vonattól nem kell sokat gyalogol­ni, s talál majd egy taxit, azzal eljut oda. De nem volt taxi. Ment az örvénylő tömeg után, és fel­ült az ütött-kopott sárga villamos­ra, menet közben az Ég utcáról érdeklődött, de azt mondták neki, az nagyon új lehet, és valahol a város szélén keresse. Legjobb, ha átszáll az X vonalra, az megy a lakótelepek felé. Aztán egy idős, sok dioptriás szemüveget viselő férfi azt tanácsolta, hogy a Feke- teföld városrészbe menjen, ő úgy tudja, hogy a 69 Y-os busz végál­lomásánál lesz az az utca, az új­ság nemrég írta, ott adtak át újabban lakásokat, a tehertaxik mind arra járnak mostanában ... Persze ne olyan utcát keressen ott, mint egy községben, vagy a régi városokban. Ott össze-vissza kanyarog ... Az már a jövő szá­zad ... vagy ki tudja? Boriska Széfjén megköszönte a jótanácsot, az öreg még beszélt volna, de jött a* kék busz, amelyen szédült, hányinger kerülgette, mert folyton kanyargott, hirtelen fékezett, és a kosarai miatt szidták az asszo­nyok. Egyre jobban félt attól, hogy végképp eltéved, és nem fog visz- szatalálni az állomásra, a rokonok se keresik, nem várhatnak rá, mert nem írta meg, hogy jön. A végállomáson se ismerték az Ég utcát. Elindult a tízemeletes pont­házak irányába, többen úgy vél­ték, és ő hitt nekik, hogy az ott lévő téren túl bizonyára megta­lálja. A teret elérve, érezte, hogy nehezednek és fájnak a lábai. Ta­lált egy padot, leült és kibontotta egyik kosarát, megevett két pi­ros almát. A játszótér felől két kislány jött, észrevették, és az egyik odafutott hozzá. „Néni, ad­jál almát!” Talán kérek? — mond­ta neki, de a gyerek csak azt mondta: „adjál, adjál!” És ő szét­osztotta a kosár tartalmát. Egy pöttömnyi koromfekete hajú kis­fiú, akinek nem jutott már alma, á másikat kezdte bontogatni. Ezt nem! — csattant föl a hangja, és indult tovább. Merre is? Ügy érezte, hogy veszedelmes betoner­dőben jár. Építési terület szélén haladt el, behemód gépeket cso­dált meg. de a dohogásuk nem tet­szett neki. Valamikor, gyermek­korában járt utoljára a városi ro­konoknál. akkor egészen más volt ez a sűrített világ. Sokkal barát­ságosabb, rámosolyogtak az isme­retlen emberek is. az utcasarkon kút. Asszonyok állják körül. Ke­zükben kék, fehér, piros kannák. Folydogál a víz, a beszéd, az idő. Ezek az utcák sehol. Szétverték, semmivé tették mindet. Elképzel­ni se tudta már pontosan az ott­honarcú Szilva utcát, pedig álmá­ban járt ott nem is olyan régen. Tiszta fehérben volt. Az akác ép­pen virágzott, tele volt a levegő a irodalmi oldalpárunk képeit Zimányi Alajos linómetszeteiből válogattuk. Összeállította: Rékasy Ildikó

Next

/
Oldalképek
Tartalom