Szolnok Megyei Néplap, 1984. március (35. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-24 / 71. szám
1984. MÁRCIUS 24, Irodalom, művészet 9 Sárándi József: Közhelyek a szerelemről Nincs szerelem mely ellenáll az Időnek Távollétnek A szenvedély is rozsdásodik Szakad a szívemre a hó Betakar bizsergő ifjúságod Oly elfogódott vagyok hogy szinte szikráznak ceruzám alatt a közhelyek: Te gyönyörű! Te gyönyörű! Kétféleképp is az vagy — És itt csap le rám a nemtudomság Titkok erdejében a szavak Némán visszhangzanak Mint gyertyaláng a szélfúvásban imbolygunk védtelen Imára nyújtott kezekkel óvom karácsony-tiszta arcod Ki ne hunyjon a lobogás a fény a csoda! Hogy föloldhasd remegésem a belső hóesésben Hát itt van ez a futballpálya. Mindjárt kezdődik az előadás. Gräber fölkapaszkodott a lakókocsiba, leült a tükör elé. Rakta föl egymás után a festékeket. Nézte, hogyan fiatalodik az arca. Előbb negyvenöt, aztán negyven, majd úgy harmincöt éves férfi nézett vissza rá. Csak a szeme, az nem fiatalodott. Ivott egy kis rumot. Visszarakta az üvegre a kupakot. Gondolt egyet, megint ivott. Hosszabban, lassabban, mint az előbb. Szeme lassan csillogni kezdett. Odakint már sötétedett. Belebújt a kék-sárga-lila bohócruhába, orrára illesztette a félbevágott pinponglabdát, állára kötötte a csúcsos süveget. Némi rizsport kent még az arcára. Készen volt. A sátorban megszólalt a zene. Átballagott a manézs bejáratához. Pierre tornászott, Diana, az új lány a kutyákhoz beszélt, két másik férfi a pónikat terelgette. Gráber kilépett a manézsba. Talán húszán ülhettek a nézőtéren. Valaki fölnevetett. Senki sem tapsolt. Gráber nagy lélegzettel kezdte: — Igen tisztelt, nagyérdemű publikum az Orinet cirkusz megkezdi vendégszereplését az Önök nagyra- becsült falujában. Kitűnő számokat hoztunk, amelyeknek már az egész világ csodájára járt. Lesz itt számoló majom, póni hátán lovagló kutya, tűzkarikán átugró macska és sok egyéb! Őseidéi állatainkat holnap reggeltől megtekinthetik az érdeklődők öt forint lefizetése ellenében! És most kezdődjék a műsor! Először lássuk a mindent tudó pónikat! Gráber föllebbentette a függönyt, és beügettek a pónik. Egy darabig nézte, ahogy a lassan megereszkedő, nemrég még csinos Diana elkezdi a mutatványt, aztán kilépett a fényből. Pierre ott állt a bejárati függöny mögött. ' — Gráber úr .— mondta csöndesen. — Gráber úr! Az oroszlán... Gráber ránézett a traktorosra. Fekete haján fénylett a vékony lámpafény. — Igen? — kérdezte Gráber. — Annak vége. Kinyiffant. Meg- murdelt. kérem. Gráber levette a bohócsapkát. Elhajította. Körmeivel vakarta magáról a festéket. — Igen? Leszakította magáról a bohócruhát. — Igen? Lerúgta magáról az ormótlan cipőket. — Tehát meghalt — motyogta. — Igen, kérem — felelte a traktoros, de ezt már Gráber nem hallotta. — Mi lesz az előadással? Gráber a sötétben a ketrechez botorkált. Az oroszlán ott feküdt a rácsnál. Hiába lökdöste, hiába szó- longatta. Hideg volt a füle, hideg a háta. — Szégyelje magát! — mondta Gráber. — Ezt tenni a társulattal. Beült a teherautóba. Indított. Túráztatta egy kicsit a motort, aztán elindult az éjszakába. Az oroszlán feje minden zökkenésnél nagyot koppant a ketrec vasalásán. Bálint Gyula György: Boriska az Ég utcát keresi bódító illatával. Különös álom. Nem jár senki azon az utcán. Nem ugatnak a legvadabb kutyák se. Mennyire hiányoznának itt, ebben a kalickákra osztott betonvilágban a kutyák, a tyúkok, meg a dörgölődő cicák. Ezen töri haladtában a fejét, és lassan egy másik terecském találja magát, körös körül hunyorgó ablakszemű házóriások, s az egyik pad mellől bozontos kutya ugrik felé, ugatja, de a póráz jó rövid. Tudja, hogy nem szabad félnie az állattól, megérez az mindent. Ö sose ütötte a kutyát, mert az olyan, mint a gyerek. Nagyon hálás, ha szeretik. S ezt biztosan megérzi. Azt is, ha gyűlölik. A kutya szemét szokta figyelni, abban benne csillog az értelem. Beszélgetni szokott velük. Megértik. El se tudja képzelni, hogy van olyan ember, aki elzavar a háztól egy hű őrzőt. Odahaza azt is beszélték, ő nem hitte el, amikor lebontották a városi családi házakat, s a lakók magas házba költöztek, akkor sokan szélnek eresztették a szegény házőrzőket. Borzasztó lehetett. Az éhes kivert kutya nagyon magányos. Kóborol, eszik, amit tud és aztán elvadul. Üjból próbálkozik: a kutyás kislánytól szeretné megtudni, merre is az Ég utca. Rázza szőke fejét a gyermeki, és nézi á két kosarat. Az egyik üres, mi lehetett benne? A kislány alig múlt hét esztendős, sose járt faiun. Félénkén megkérdezi, a néni honnan jött? Kislányom. nagyon messziről, az én falumból és eltévedtem. De szerencsétlen is vagyok! Segítsél nekem, hogy eltaláljak a buszállomáshoz. Már sötétedik, és nekem meg kellene találni az Ég utcát. Jöjjön el hozzánk néni! — mondja a kislány. Nekem nincsen nagyanyám. Boriska a kutyát nézi, csóválja a farkát. Érti minden szavát, na- gvon okos állat. A kislány megfogja a jobb kezét, és elindulnak hármasban. Ellenkezni szeretne, de mintha varázslat bénítaná. Gondolatai szárnyaszegett galambok: nem tehetem, nem! Az Ég utcában, nekem ott lenne a helyem, a családi körben .. . Péter sógor csodálkozva nézne rám. nagy úr lett belőle a kötélgyárban, talán még szégvellné is a buta. kevés beszédű vidéki rokont? Húgára sem emlékszik nontosan. Eta kicsi korában is válogatós és szeszélyes volt. amikor foltozott szok- nvát akart anyánk ránkadni. sikoltozott. elkékült és földre vetette magát... Apám, szegény, na- gvon szerette... Nem verte meg. Mi ezért nem szerettük, mert ki- semmi értelme a firkálgatásnak. naevon messzire gurultunk mi a családi fész.ek+ől. .. Nincs témánk! Jó kenyeret sütnek itt is. kukoricán nevelt tyúkot meg hoz a takarítónő, mivel tanyájuk van ...” Ezt írta. Bezzeg régen milyen örömmel fogadták az ötkilós fehér kenyeret és a kétpár tyúkot. Majd leszakadt a keze, de hozta... Nem köszönték meg, leültették, s ő leróva a testvéri adót még aznap az éjjeli személlyel mindig visszautazott, mert a szobakonyhás lakásban nem volt fölösleges fekvőhely. Húga gépírónő, sógora szerelő volt akkor. Soványak, szegények; falusi rokonok csomagjaira szorulók Kár nekem erre emlékezni! Nem kellett volna elindulnom, de nem hallgattam senkire, mert nem hittem, hogy ennyire kifordult önmagából ez a város ... Ég utca? Egy szűk ajtójú emeletes ház előtt megálltak. Itt lakunk mi mondta a kutyás kislány. Zöld utca 7/b. Lifttel megyünk, a kilencedikre. Kihúzta kezét a gyerekéből, és nem sikerült félelmét fekete kendőjével eltakarni. Tessék jönni, Bogár se fél — szólt rá a gyerek, mert nem akart belépni. Megérkeztek. Anyuka nyitott ajtót, s rögtön azt kérdezte: kit tetszik keresni ? Az Ég utcát.. . Azt nem tudom ... A kislány kézenfogta a zavará-\ val bajlódó idős asszonyt, és bevezette a szűk előszobába. Ekkor határozottan édesanyja elé állt: ö lesz a nagyanyám! Nekem is kell! Jó — mondta anyuka — pihenjen egy kicsit a néni, mi is a neve? Boriska! Majd megpróbálunk segíteni. Férjem a városházán dolgozik, ő majd kiigazodik a házdzsungel- ben. . . Megkínálhatom valamivel? Nem, aranyos, hogy nem dobott ki, de nagyon eltévedtem. Fáztam is már, a lábaim se jók és... Ha ez a kislány nem szán meg... • Nagyon jó gyerek!... Az persze, gyerek ő is, mint a többi — mondta anyuka, és visszakérdezett: a néninek van gyereke, unokája? Nincs, öreglánv család cselédje lettem... Egyedül maradtam. A faluban nincs már rokon, csak itt a városban, de ők se szívesen látnak, érzem és tudom, mégis eljöttem. Nem írtam nekik, nem tudnak semmit, albatnaik nyugodtan. .. Megjött apuka, de ő se tudott az Ég utcáról semmit. Kikapcsolták a tévét, elmúlt már tíz óra. Egy könyvben keresgélt, aztán telefonált... Tanácstalanok voltak. Nem lehet az. hogy Ék vagy Kék utcát keres? Boriska a fejét rázta, és sírni kezdett, akár a gyerek. ..Nincs Ég?” Becsapták szegényt, gondolta felnőttes komolysággal a kislány, akit elkerült az álom. Vigasztalta Boriskát. és anyját kérlelte: velem alszik uaye? Velem!... Hogy gondolod kislányom? — ns- gálvosikodott anvuka. A kislány átölelte apja lábait: engedd meg apuci. hogy ő legyen a nagyanyám! Legyen! Boriska sokáig nem tudott aludni a két nagy fotelból és egy székből tákolt ágyban. Végül jóval éjfél után, amikor az utcai zaj teljesen elült, legyűrte az összesűrűsödött fáradtság. Ragyogóan tiszta kék eget látott, felhőtlent, s azt motyogta: de távoli az ég... S végleg elaludt... Az Ég utcát kereste. Falujában azt mondták neki a szomszédok, hogy az állomáson ahol leszáll, a vonattól nem kell sokat gyalogolni, s talál majd egy taxit, azzal eljut oda. De nem volt taxi. Ment az örvénylő tömeg után, és felült az ütött-kopott sárga villamosra, menet közben az Ég utcáról érdeklődött, de azt mondták neki, az nagyon új lehet, és valahol a város szélén keresse. Legjobb, ha átszáll az X vonalra, az megy a lakótelepek felé. Aztán egy idős, sok dioptriás szemüveget viselő férfi azt tanácsolta, hogy a Feke- teföld városrészbe menjen, ő úgy tudja, hogy a 69 Y-os busz végállomásánál lesz az az utca, az újság nemrég írta, ott adtak át újabban lakásokat, a tehertaxik mind arra járnak mostanában ... Persze ne olyan utcát keressen ott, mint egy községben, vagy a régi városokban. Ott össze-vissza kanyarog ... Az már a jövő század ... vagy ki tudja? Boriska Széfjén megköszönte a jótanácsot, az öreg még beszélt volna, de jött a* kék busz, amelyen szédült, hányinger kerülgette, mert folyton kanyargott, hirtelen fékezett, és a kosarai miatt szidták az asszonyok. Egyre jobban félt attól, hogy végképp eltéved, és nem fog visz- szatalálni az állomásra, a rokonok se keresik, nem várhatnak rá, mert nem írta meg, hogy jön. A végállomáson se ismerték az Ég utcát. Elindult a tízemeletes pontházak irányába, többen úgy vélték, és ő hitt nekik, hogy az ott lévő téren túl bizonyára megtalálja. A teret elérve, érezte, hogy nehezednek és fájnak a lábai. Talált egy padot, leült és kibontotta egyik kosarát, megevett két piros almát. A játszótér felől két kislány jött, észrevették, és az egyik odafutott hozzá. „Néni, adjál almát!” Talán kérek? — mondta neki, de a gyerek csak azt mondta: „adjál, adjál!” És ő szétosztotta a kosár tartalmát. Egy pöttömnyi koromfekete hajú kisfiú, akinek nem jutott már alma, á másikat kezdte bontogatni. Ezt nem! — csattant föl a hangja, és indult tovább. Merre is? Ügy érezte, hogy veszedelmes betonerdőben jár. Építési terület szélén haladt el, behemód gépeket csodált meg. de a dohogásuk nem tetszett neki. Valamikor, gyermekkorában járt utoljára a városi rokonoknál. akkor egészen más volt ez a sűrített világ. Sokkal barátságosabb, rámosolyogtak az ismeretlen emberek is. az utcasarkon kút. Asszonyok állják körül. Kezükben kék, fehér, piros kannák. Folydogál a víz, a beszéd, az idő. Ezek az utcák sehol. Szétverték, semmivé tették mindet. Elképzelni se tudta már pontosan az otthonarcú Szilva utcát, pedig álmában járt ott nem is olyan régen. Tiszta fehérben volt. Az akác éppen virágzott, tele volt a levegő a irodalmi oldalpárunk képeit Zimányi Alajos linómetszeteiből válogattuk. Összeállította: Rékasy Ildikó
