Szolnok Megyei Néplap, 1984. március (35. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-24 / 71. szám

8

Irodalom» művészet

1984. MÁRCIUS 24.

s ez még semmi — folytatja a fiatal tanárnő. másfélórányi panaszkodás után. — Nem tudja elképzelni, milyen borzalmas, milyen kétértelmű helyzetekbe keveredik egy tanár, aki olyan osztály nélküli társadalomban él, amely nem gondoskodott az osztály nélküli nyelvről, vagyis olyan megszólítási és társalgási formáról, mely nem utal sem alárendeltségre, sem fölérendeltségre. Akár hiszi, akár nem, a tegeződések és a magázódások, az önözést is ideértve, mintegy meghosszabbítják a valójában megszűnt társadalmi osztályrétegződést, utalnak a hajdani egyenlőtlenségre, arra, hogy ez átnyúlik a mába, holott ez nem egészen így van.

Hogy jobban megértse, mi kínos, elmondom, hogyan megy végbe egy úgynevezett szülői értekezlet. A tanár — azaz én a katedrán ülök, mintegy kirakatban. Az ajtó a terem végében van, azon át jönnek be a szülők, egyik a másik után; természetesen üdvözölnek engem. Ki-ki a maga módján. Egy részük közömbös jó napottal köszön, ezekre nem térek ki, a rikító eseteket teszem szóvá. Behömpölyög a kövér Rupiánné, minden ízléstelen rajta és drága, csupa külföldi cucc. A férje vezetőállásban működik, gyakran jár külföldre, jól megy nekik.

Jó napot, mondja Rupiánné, de nem amúgy egyszerűen. A hangsúlyában, az arckifejezésében, a testtartásában az van benne, hogy te persze elvárnád, hopv tegezzelek, de hol vagy te attól. Ilyesmi nem jár egy ilyen semmi kis tanárnőnek.

Simákéknak szintén jól megy: ő is jó napottal köszön, olyan tá- volian, mintha a világon sem volnék. Én igyekszem ugyanúgy válaszolni, ez sikerül, mert hála Ru- piánnénak, még merev az egész arcom. Ekkor berobban Somosné, sugárzik, a mosolya szinte süt. Nem elégszik meg egy egyszerű szervusszal, kevesli, így köszön: „Szervusz, Böbe, drágám,”

Mindenki Erzsébetnek hív, egyedül neki vagyok Böbe, az egész világegyetemben csak neki. Leül az első padba, oldalvást, a lábát keresztbe veti.

„Jól vagy, drágám? — kérdi. — mert azt tudod, hogy remek a színed?”

Ezt a hangos, túlzott bizalmaskodást semmi nem indokolja. Az iskolában ismerkedtünk meg, soha társaságban nem találkoztunk. Somosné ugyanúgy nem vesz emberszámba, mint a másik kettő, csak éppen másféleképpen, ö minden ízében demokrata, ő annak ellenére tegez, hogy az ura ez és ez, ilyen meg olyan nagy és befolyásos ember, ö megmutatja, hogy neki mindez nem számít, ő úgy beszél egy ilyen kis senkivel, mint én, mintha egyenrangúak volnánk, hangosan és bizalmaskodva.

Aztán egy hajdani barátnőm lép

be, gyerekkorunk óta tegeződünk, de bólintással üdvözöl, hogy a kedvemben járjon. Még ketten- hárman hajlandók ennyi áldozatra.

Idáig még hagyján, a megpróbáltatás javát az egyszerű emberek mérik rám, többnyire nagymamák. a mosónők, a takarítónők, a Mari nénik és a Teréz nénik, akik egész életüket cselédsorban élték át, a lelkűk csupa alázat, csupa dermedt tisztelet. Óvatosan

nyílik az ajtó. Mari néni fordul be rajta, olyan rémülten, mintha nem egy tanterembe nyitna, hanem az oroszlánketrecbe, riadtan lépked, a szeme meg-megrebben.

„Kezét csókolom” — mondja a terem közepe tájáról.

Ez már nagy eredmény. Első alkalommal ugyanis nem elégedett meg ennyivel, hanem a maga bizonytalan, gyáva lépteivel a katedráig szerénykedett — nem tudtam, mit akarhat —, ott elkapta a kezem, s ha az utolsó pillanatban el nem rántom — megcsókolja. Mindent megpróbáltam, hogy kiegyenesítsem a gerincét, kiűzzem megrögzött szolgaságából, — hiába, semmire sem mentem. Tege- zéssel is kísérleteztem. Mukkanás nélkül tűrte, hogy tegezzem, de nem tegezett vissza, továbbra is nagyságos asszony voltam neki.

Mari néni hagyján. ő tiszta lélek, nem úgy, mint Teréz néni, aki „kezicsókolommal” üdvözöl, de gyűlöli bennem az urat, s egy szavamat sem hisz, ni ,or egyenlőségről, demokráciáról beszélek neki. Alattomosan üldögél egy sarokban, a szemét viszont mindenen rajta tartja. Nézi, amint egy sereg asszony csoportba verődik — az „urak”, nézi a másik csoportot, megint csak az „urak”, néz engem, s valahányszor „szervusszal” üdvözölnek, sötéten rám pillant.

A tetejébe Teréz néni unokája gyenge tanuló, nem éri el az átlagot. A Somosné fia viszont a legjobb az osztályban. Soha Teréz néni nem fogja elhinni, hogy Somos Bandi azért első, mert csakugyan az, úri szövetkezést gyanít, s gyanúját megerősíti Somosné lármás bizalmaskodása.

„Mondd, Böbe, drágám, a Bandi még mindig első az osztályban?” Könnyedén, fölényesen kérdi. s ahogy magabiztosan mosolyog, szinte rám kacsint, úgy fest, mintha szeretett fia elsősége az osztályban kettőnk titka volna, cinkos megállapodás eredménye, valahogy olyan formában, hogy Bandi jó jegyei fejében havi illetményt húzok a Somos familiától.

Kényszeredetten bólintok, hogy hála istennek Bandival nincsen semmi baj, bár minden gyerek olyan szorgalmas, lelkiismeretes volna, mint ő. Azzal a kövér Rupiánné felé fordulok. Ö nem kérdez, hanem megállapít, s a megállapításaival vádol, minden szava súlyos, minden hangsúlya arra utal, hogy a férjének mekkora hatalom van a kezében, és alkalom- adtán, ha rajtakapnak valami illegális kedvezésen vagy más elfogultságon, egyszóval, ha valami nem stimmel, nem fog habozni, hogy éljen a hatalmával, s úgy eltapos, mint egy hernyót.

„Tibor még mindig nem javított matematikából. S ez helytelen mert műszaki pályára akarjuk adni. Elektromérnök lesz. Egy mérnöknek pedig szüksége van matematikai tudásra”.

Nem állom meg, visszaütöm a labdát:

„Tibor a foci mellett döntött. Egyelőre semmi jelét nem adja, hogy a matematika érdekelné..

Rupiánné tátog, mint a harcsa a parton, de aztán összeszedi magát, és méltatlankodva megjegyzi:

„Ez igazán furcsa, mert az egész családban nincs egyetlen futballista.”

Kövér karjával vádolón az ablak felé int.

„Most is rúgják a labdát az udvaron”. ^

„Én csak egy szagény asszony vagyok — szólal meg Teréz néni —, de az én unokám is rosszul áll matekból”.

Elhallgat, furcsa mozdulattal oldalt fordul, s a szeme sarkából Sö- mosnéra les, fojtott hangon folytatja: „Pedig ő is tud annyit, mint a többi”.

Újabb rövid szünet, majd a megvető kibökött folytatás: „Ha nem többet”.

Somosné finom idegei kifogástalanul működnek, megérzi a rajta nyugvó tekintetet, de attól, hogy a célzást magára vegye, hogy egy napon gondoljon imádott Bandi- kájára és Teréz néni mihaszna unokájára, fényévek választják el. Teréz néni felé fordul, s mert fogalma sincs, miről van szó, bőkezűen rámosolyog. Amaz csak néz, a tekintete sötét, a szeme nem rebben, kárba veszett gyűlölet. Somosné figyelmét már másvalami foglalja le, ő is hátranéz, mint a teremben mindenki.

Az ajtó kivágódott, Hubertné robban be elegánsan, gusztusosán,

vidáman. Intek neki, hogy foglaljon helyet, a fejét rázza.

„Köszönöm, Erzsébet, majd a végén megvárlak. Beülünk valahova. Ne tiltakozz, úgyis hiába. Különben is tíz perc az egész”.

„Miről van szó?”

„A fiamról, természetesen”.

Mialatt a párbeszéd folyik, a szülői fejek a tanteremben hol felém fordultak, hol vissza Hubert- néra, mint egy teniszmérkőzés nézőinek a feje. Hivatalos hangot iparkodom megütni:

„Azért van a szülői értekezlet. .

Hubertné hevesen tiltakozik:

„Négyszemközt akarok beszélgetni veled”.

Minden szem rajtam.

— „Négyszemközt, drágám” — erősíti meg Hubertné.

— „Sajnálom...” — kezdem,

nem fejezhetem be a mondatot.

„Értsd meg, drágám, olyasmiről szeretnék veled veszélni, ami nem bírja a nyilvánosságot”.

„Hm” — dünnyög Teréz néni sokatmondón, s körülnéz szövetségesek után. A tekintetek összevillannak, a lelkek s az indulatok egy nevezőre kerülnek. Csak Somosné nem közösködik senkivel, keresztve vetett lábbal ül, a lelke csupa derű.

A fiatal tanárnő elhallgatott, kézmozdulatokkal jelezte, hogy mindez csak ízelítő, még hosszabban folytathatná, de minek? Néhány lépést szótlanul tettünk meg a csendes utcán, melyet végig-vé- gigsöpört a szél.

— És azt hiszi?... — kérdeztem.

— Szilárdan. Attól ugyan senki nem változik meg, hogy így vagy úgy szólítja az embertársát, de minden emberi kapcsolat egyszerűbb lenne, ha létezne egy semleges megszólítási forma, mely nem jelent rangsorolást. Nemcsak a szülői értekezletek válnának egyszerűbbé, hanem az egész életünk. Tudja maga, mennyi fölösleges sértés következik abból, hogy X-et tegezik, Y-t viszont nem, s milyen kellemetlen, hogyha két ismeretlen ember kerül össze valahol, hogyan szólítsák egymást. Mindenképpen abszorudm, hogy mi vagyunk az egyetlen civilizált ország, amely nem oldotta meg az udvarias beszéd kérdését. Tudja, milyen pokoli ez a gyerekeknek, elsősorban a fiúknak9

— Miért? — kérdeztem.

bben a percben egy kétméteres, hatalmas fiatalember fordult be a sarkon, Sörös Tóni, kisgyerek kora óta ismerem. Amint meglátott, széles mosolyra húzódott bajúszos szája, meghajolt:

— Kezitcsókolom, Emil bácsi.

•

— Na látja — mondta a tanárnő. Azzal folytattuk utunkat.

Zalán Tibor:

Elfogyó tájon

te kit nem érintett ujjam csak az álmom szólj ha fázol és szólj mikor a hold hárfáin játszol és ha indulsz némán végtelen hóesésben itt állok ablakomnál s az ég alját nézem mert csillagok hullanak és

űrcsodák

a földre

sírokat nyitogat ki a

holtakat

befödte

s te valahová eltűnsz

e fordított

világban

elviszed amire a

szomjúságban

vágytam

és nincs többé élet e kiapadó tájon

lehanyatlik ujjam és elsuhan az álmom

Tandori Dezső:

A kávé alja

Dsida Jenő emlékére

Bizonyos díszkutak kőperemén

át

könnyen hajigálózó utazók aprópénzt vetnek a víz

fenekére,

a védőrács elrekeszti e prédát, legföljebb a Nap fizet, ha

ragyog,

ily vagyonnal, szanaszéjjel

az égbe.

Ragyog a Nap, fénybankós

a Duna,

hajnali fél ötkor, ahogy

kitárom

az ablakot, s a

gesztenyefasor olyan, mintha már tegnap

volna ma, olyan, mint török-gyerekkori várrom,

mit vissza nem hoz e túrista

kor.

Megyek, megfőzöm kávéink

sorát,

madaraink harsogva jelzik:

élnek,

és elkezdjük a napot, szinte

értük;

nem értettük egyszer egy Nap szavát?

Hullnak a védőrács mögé a

fémek,

majd egyszer fölszállunk, s

onnét megértjük.

(1983 nyarán)

Kolozsvári Grandpierre Emil:

Szülői értekezlet

Hortobágyi Zoltán:

Manézs

Gráber kikászálódott a teherautó vezetőfülkéjéből. Nehézkesen a földre ugrott, aztán szétnézett a faluszéli futballpályán. Derekát nyomogatta. Hosszú volt az út. Bezzeg régen... Hajjaj! Bécs, München, Milánó! Micsoda nagy szám volt, ő meg Evelyn a trapézon! Huszonöt éve, rajta kívül talán még senki sem tudta a két és fél szaltót odafent. Hol van már Evelyn, hol a Bush cirkusz, hol a sokféle szerződés? Ez a futballpálya van. Langyos még a szél, ahogy a sorban álló nyárfák hullott leveleit átsöpörte a lakókocsi kerekei között, de más így délután felé érezni: elmúlt a nyár, végérvényesen. Megint egy nyár.

Gráber intett a traktorosnak, lehet kiszállni. A Volga most kanyarodott be a falu felől. Ez azt jelenti, kint vannak a plakátok. Mégiscsak becsületesek az' emberek. Két napja egy százast adott annak a fiatal kölyöknek. ki megígérte, kiragasztja az Orinet cirkusz érkezését. Ez is. Orinet. Hiába írta le annak a tökéletlen nyomdásznak- a helyes szöveget, Orient helyett mégis Orinet lett belőle. Mit lehetett csinálni? Indult a szezon, elhozta a plakátokat így, rosszul nyomtatva. Mindegy.

A traktoros már serénykedett. A nyáron csapódott hozzájuk, amikor

Bélus megnősült, és egyik napról a másikra otthagyta a társulatot. A Bélus — a mosolyával. Este belépett a lakókocsiba:

— Na, Gráber tata, én elmegyek. Most. Az asszony parancsa, nincs mit tenni ellene — nevetett a sűrű fekete bajsza alól. Látszott rajta, nem nagyon bánja.

Gráber kezet fogott vele. Jó gyerek volt a Bélus. Amikor elszegődött, még a csontjai is zörögtek, aztán megtanult a késekkel bánni, kutyát idomított,’ de ha kellett, még a pónikat is lecsutakolta. Szerette a szabad életet, szépen kikerekedett és mégis. Így van ez.

A délutáni sárga fényben mindenki munkához látott. Két óra múlva állt a sátor, kicsapták a két pónit, levették a majom ketrecéről a takaródeszkát.

— Pierr, kérem! — nyomta meg a szó végét Gráber. — Üljön le jegyeket árulni.

A traktoros bólintott. Végül is készen vannak, az egész cirkusz két marék. Hogy ezért még fizetnek az emberek.. .

Gráber az oroszlánhoz ballagott. Megállt a ketrec előtt.

— Hogy van? — kérdezte.

Az nehézkesen fölállt, a rácshoz lépett, hátát nekivetve lefeküdt.

— Meddig húzza még?

Benyúlt a rácson, megvakarta a

hátát, a fületövét. Az állatot nem érdekelte, aludt, mint egész nap. Nagyon öreg volt már. Amikor Tri- poliban kilenc éve megvette egy osztrák cirkusztól, akkor is öregnek mondták, de nála még tavaly is megcsinált egy.-két kunsztot. Egyik este megmakacsolta magát. Nem jött ki a ketrecből. Bélus hiába lök- döste, szólította, hiába mutatott neki nyershúst, csak feküdt. Gráber megnézte, aztán annyit mondott:

— Hagyja, Tivoli, kérem — csak a művésznevén szólította a társulat tagjait. — Ez már nem akar dolgozni.

Azóta csak fekszik, alszik, néha eszik vagy iszik keveset.

Hát igen, ha Evelyn nem beszéli rá, talán meg sem veszi, de akkoriban még jól ment a bolt, a Krokus cirkusz szerződésében dolgoztak állatszámokkal. De ahogy az a szezon lejárt, mintha minden megváltozott volna. Nem kaptak több szerződést. Evelyn Tripoliban maradt, összeállt a Krokus menedzserével. Ö meg hazajött. Hozta az oroszlánt Néhány hétig ült tétlenül a lakásban, egyszer-egyszer a telefonhoz nyúlt. Nem sokáig bírta, összeszedte az Orinetet, megszerezte az engedélyeket, és elindult az országban. Eladta a házat, a pénzből lakókocsit, teherautót, állatokat, fölszerelést vásárolt. Ennek is így kellett lennie. Ö a pónikkal dolgozott, Tivoli—Bélus kutyákkal, Odett volt a kigyóasszony és a majomidomár. Aztán jött a késdobálás, egy lány, akinek a nevére sem emlékszik már, egészen ügyesen dolgozott a kötélen. Mindig becsülettel megcsinálták a két órát. Télre beállt a kocsikkal, az állatokkal anyja telkére, szélnek eresztette a társulatot. Így teltek az évek. Csak Tivoli meg az oroszlán tartottak ki mellette.