Szolnok Megyei Néplap, 1984. március (35. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-24 / 71. szám

Nemzetközi körkép 1984. MÁRCIUS 24 Házi vetélkedő Salvadorban Választások — polgárháborúban A tervek szerint már­cius 25-én választásokat tartanak Salvadorban, a kis, 4,5 jmilliós közép­amerikai országban, ahol évek óta véres polgárhá­ború dúl. Enyhén szólva meglehető­sen egyoldalúnak ígérkezik a március utolsó vasárnapjára kiírt salvadori voksolás. A szavazáson gyakorlatilag csak a jobboldali, szélsőjobboldali pártok és csoportok vesznek részt, míg a kormányellenes felkelők bojkottra szólítot­ták fel a lakosságot. A fegy­veres ellenzéket alkotó Fa- rabundo Marti Nemzeti Fel- szabadítási Front (FMLN) és a Forradalmi Demokratikus Front (FDR) ugyanis régóta hangoztatja: a polgárháborús légkörben, manipulált eszkö­zökkel lefolytatott választá­sok semmiképp nem hozhat­nak megoldást az ország ége­tő gondjaira. A tényei azt bizonyítják: a .felkelők értékelése helyt­álló. Nem hozott javulást az utoljára épp két esztendeje, 1982 márciusában rendezett voksolás sem, ahol a Nacio­nalista Köztársasági Szövet- só? (ARENA) vezetője, a hír­hedt Roberto D’Aubuisson őrnagy diadalmaskodott. A szélsőjobboldali politikus be­futása még Washingtonban is csalódást keltett: a Fehér Ház szívesebben látta volna a korlátozott reformok szüksé­gességét elfogadó keresztény- demokraták győzelmét. A középutas politikai cso­portok háttérbe szorulásának hatása meg is mutatkozott az elmúlt két évben. Teljes erő­vel folytatódott az irtóhadjá­rat a kormányellenes haza­fiak ellen, szabadon működ­hettek a biztonsági erők fél­legális, hallgatólagosan el­tűrt halálbriigádjai. Az ENSZ Emberi Jogok Bizottságának februári genfi ülésén előter­jesztett jelentés megdöbben­tő adatokat tartalmaz a had­sereg által kivégzett áldoza­tokról, a külföldi^ újságírók segítségével leleplezett tö­meggyilkosságokról. (A becs­lések szerint az elmúlt öt évben a polgárháború 47 ezer emberéletet követelt — ebből 39 ezer volt polgári áldozat, akinek túlnyomó része a jobboldali terrorkommandók számlájára írandó. Jellemző módon D’Aubuisson igen kö­zel áll a halálbrigádokhoz, állitólag ő maga rendelte el Arnulfo Romerónak, San Sal­vador érsekének meggyilko­lását.) A mostani voksolás előké­születei messzemenően iga­zolják az FMLN—FDR kép­viselői által hangoztatott vá­dalkat, hogy a kormányzat nem képes (és .nem is akar) valóban demokratikus körül­ményeket biztosítani a vá­lasztásokhoz, amelyeknek tisztasága így eleve kétségbe vonható. A központi válasz­tási bizottság például nemrég bejelentette, hogy úgymond pénzszűke miatt nem tud megbízható választási név­jegyzéket összeállítani. Apró adalékként: az 1982-es listák utólagos átvizsgálása során több tízezer hamis adatra bukkantak. A bizottság azt is közölte, hogy a jelenleg külföldön élő mintegy millió­nyi salvadori állampolgár nem vehet részt a szavazá­son. A magyarázat: döntő többségük épp a jobboldali terror miatt hagyta el az or­szágot. A pénzhiányra hivatkozás meglehetősen átlátszó, te­kintve, hogy az Egyesült Ál­lamok csupán a választások előkészítésére már több mil­lió dollárt áldozott. A vokso­lást ugyanis a Reagan-admi- nisztráció a salvadori rend­szer „demokratikus voltá­nak” bizonyítására kívánja felhasználni, csökkentve ez­zel a szaporodó kongresszusi támadásokat. A washingtoni törvényhozás elsősorban a különböző katonai és gazda­sági segélyek engedélyezése terén okoz növekvő nehézsé­get az elnöknek. Márpedig az USA-ból érkező pénzügyi tá­mogatás nélkülözhetetlen a rezsim fennmaradása szem­pontjából. Reagan, aki a kö­zép-amerikai államok tár­sadalmi válsága mögött elő­szeretettel fedezi fel a „Szov­jetunió és Kuba kezét”, kari­bi politikája céljává a „kom­munista felforgatás” megfé­kezését tette. Más kérdés, hogy a bőkezű washingtoni segítség sem fel­tétlenül váltja be a hozzáfű­zött reményeket. A felduz­zasztott salvadori hadsereg képtelen legyűrni a felkelő­ket. A hazafias erők ütőké­pessége javult, s az év elején már az ország körülbelül egyharmadát tartották ellen­őrzésük alatt. Az elfoglalt körzetekben megkezdődött a helyi néphatalmi szervek létrehozása. Az FMLN vezetői ugyan­akkor tisztában vannak vele, hogy az USA fellépése miatt kevés esélyük van a rendszer megdöntésére. Ezért szorgal­mazzák hosszabb ideje egy széles népképviseleten nyug­vó ideiglenes kormány meg­alakítását, a párbeszéd meg­indítását a hadsereg, a kor­mány és Washington képvi­selőinek bevonásával. Ebbe viszont a rezsim nem egye­zett bele. tgy tehát végül a voksolás a jobboldal „házi- vetélkedője” marad. A két fő esélyes, a már említett D’Aubuisson (jelenleg a nemzetgyűlés elnöke) és a kereszténydemokrata Napó­leon Duarte, aki néhány éve már állt az ország élén. Túl szoros versenyük esetén eset­leg előtérbe kerülhet — ne­vető harmadikként — Jósé Guerrero, a Nemzeti Meg­békélés Pártjának vezére. Akárhogy is alakuljon a választás kimenetele, a sal­vadori fejleményekben az Egyesült Államok továbbra is főszerepet vállal. Erre utal, hogy — aligha véletlen időzí­téssel — épp a voksolással egyidőben rendeznek a sal­vadori határok mentén kö­zös amerikai—hondurasi had­gyakorlatot, több ezer tenge­részgyalogos és ejtőernyős részvételével... Szegő Gábor bevetéséről visszatérőben Egyezkedés Afrika déli részén Térkép a térségről Az új esztendő kétségkívül egyik első külpolitikai szen­zációja volt, hogy tárgyalá­sok kezdődtek a fajüldöző Dél-afrikai Köztársaság és a haladó Angola, illetve Mo- zambik között. Azóta megál­lapodásokról is bőven érkez­tek hírek. Ezekre még a kül­politikában kevésbé jártas olvasó is hitetlenkedve kapta föl a fejét: lehetséges volna, hogy Afrika leggyűlöltebb országa és két ígéretes úton járó állama közös nevezőre jusson? Nos, igen. Bármilyen hihe­tetlen, lehetséges. A Dél-afri­kai Köztársaság amerikai fel­ügyelet mellett Mozambik- kal megnemtámadási egyez­ményt, Angolával p>edig fegy­verszüneti megállap>odást kö­tött. Elöljáróban mindjárt le kell szögezni, hogy ezek a szerződések — akármelyik fél szempontjából mérlegel­jük is — a kényszer szülöttei, a realitások, az erőviszonyok számbavételén alapulnak. Az igazsághoz tartozik, hogy figyelőre p»apíron léteanek prnég akikor is, ha időközben Angola déli részéről meg­kezdődött a dél-afrikai meg­szálló erők kivonása), s meg­valósulásukra nincs garancia. 1. Érdemes megvizsgálni azo­kat az okokat, amelyek az érdekelt feleket a megállapo­dások megkötésére szorítot­ták. Nézzük először a Dél­afrikai Köztársaságot. Preto­ria hosszú ideig azt hitte, hogy a portugál gyarmati hadsereg legyőzhetetlen erő Afrikában. Amikor 1975-ben Moczambik és Angola mégis felszabadult, az ott születő haladó rendszerek eltiprásá- ra rendezkedett be. Minden erővel támogatta az ellen- forradalmi csoportokat, An­golában az UNITA-t, Mo- zambikban az MNR-t, rend­szeresen hadműveleteket haj­tott végre a két ország el­len. Tett^ ezt azért is, mert Mozambik segítséget nyúj­tott a fajüldözők ellen majd nyolc évtizede küzdő Afrikai Nemzeti Kongresszusnak, az ANC-nak. Angola pedig a namíbiai hazafiak küzdelmét támogatta. Namíbiából — az egykori Délnyugat-Afrikától — a függetlenség megadását rendre megtagadta, ürügyül ehhez a Délnyugat-afrikai Népi szervezet, a SWAPO te­vékenységét és a kubai csa­patok angolai jelenlétét hasz­nálta fel. Hogy a dél-afrikai fajüldö­ző rezsim időközben valame­lyest mégis módosított ál­láspontján, azt több tényező magyarázza. Egyrészt nem hagyhatja ma már figyelmen kívül azt a világméretű fel­háborodást, amely politikája iránt megnyilvánul, akár az angolai és mozambiki brutá­lis támadások, akár a namí­biai nép és magában a Dél- afrikai Köztársaságban élő feketék elnyomása ügyében. Másrészt legfőbb potrónusa, az Egyesült Államok kormá­nya számára is — különösen most, válasz rási éviében — kezdett kényelmetlenné vál­ni ez a politika.- Így Wa­shingtonból olyan jelzések érkezhettek, amelyek a kompromisszumkeresés irá­nyába terelték Pretoriát. Vé­gül létezik egy harmadik szempont is: bár a Dél-afri­kai Köztársaság még mindig a kontinens legerősebb gaz­dasági és katonai hatalma, gazdasága az állandó hábo­rúskodás következtében meg­rendült, miközben eredendő célját nem érte el: nem tud­ta haladó politikájuk feladá­sára rábírni Angolát és Mo- zambikot. 2. Angola és Mozambik hely­zete sokkal bonyolultabb. Már az a vád is elhangzott, el­lenük, hogy az ördöggel kö­töttek szerződést. S tényleg, mit remélnek a megállapo­dásoktól? Mindkettejük gaz­dasági helyzete nagyon ne­héz, amit évek óta súlyosbí­tanak a belső csatározások és a dél-afrikai támadások. Óriási az emberi és az anya­gi veszteség. Most abban hi.^naSíí Del-Afrüka felhagy az UNITA és az MNR támo­gatásával, az agresszív had­műveletekkel. Angola úgy fogadta el a tűzszünetet és a csa pat s zét v á 1 ászt á s t, hogy azért csérében Namíbia el­nyeri függetlenségét. A ma­ga részéről állítólag ígéretet tett arra, hogy a dél-afrikai megszállók távozása után Ar gola déli részén sem a SWA PO gerillái, sem a kubaia nem tevékenykednek maj( Mozambik az ANC-gerillá működését fogja szigorúbba ellenőrizni területén, béke stabilitást remél a megálla podásitól. S valóban: hasznos voln; ha végre fellélegezhetne ez két ország, ha idejét s ener giáját a békés építőmunkár. fordíthatná. Az azonban bi zonyos, hogy a szerződései valóra váltásáért komol; harcot kell még megvívni: Angolának és Mozambiknal egyaránt. Pretoria magatar tása szorít erre a következte tésre. A Mo;ambikkal meg ' kötött megállapodást márt úgy állítja be, mint a nag; dél-afrikai ellenállási moz galomra, az ANC--ra mér halálos csapóst. Namí­bia ügyében elfogad­hatatlan javaslattal áll: elő. Regionális értekezletet szorgalmaz, Angola, a Dél­afrikai Köztársaság, a SWA­PO, valamint az úgynevezeti namíbiai belső pártok és az angolai kormány hazai ellen­sége, az UNITA részvételé­vel. Ezzel nyilvánvalóan a világszervezetet akarja ki­zárni a rendezési folyamat­ból. (Mint ismeretes, az ENSZ Biztonsági Tanács 435- ös határozatában a világszer­vezet felügyeletével szabad választásokat irányzott elő Namíbiában.) Vagyis a dél-afrikai fajül­döző rezsim kész kijátszani Angolát és Mozambikot, ami saját kötelezettségei teljesíté­sét illeti, és könyörtelenül el­járni az ellentételek behajtá­sában. Kocsi Margit Arcéi háttérrel: Gary Hart Sötét ló vagy favorit? Már annyira megszaporodtak politi­kusi teendői, hogy idejéből ebédre nem, csak hot dogra futja Ha az Egyesült Államok­ban is olyan elterjedt szokás lenne fogadásokat kötni a politikái esemtá|nyekre, pél­dául a következő választások nyertesére, mint Angliában, jónéhányan kezdhetnék sirat­ni elvesztett tétjüket. Persze, nem a republikánusok táborában: itt az elnöki poszt másodszori elnyeréséért küz­dő Ronald Reagannak gya­korlatilag nincs ellenfele. Annál nagyobb volt eleinte az elnökjelöltségért csatasor­ba állt politikusok száma a demokratáknál. összesen nyolcán jelentették be indu­lási szándékukat, a szakér­tők azonban szinte egybe­hangzóan Walter Mondale-t jósolták közülük az első helyre. Ám az ország alig jutott túl az előválasztások első szaka­szán, az iowai és New Hamp- shire-i voksoláson, majd a nagy érdeklődéssel várt szu- perkedden, a helyzet gyöke­resen megváltozott. A gyen­gén szereplő szenátorok sor­ra visszaléptek, utoljára még a vérmes reményekkel star­tolt egykori űrhajós. Glenn is be kellett, hogy dobja a tö­rülközőt. Alaposan felborult L papírforma az élbolyban is. Előretört egy eleinte le­ibecsült, mosodák, vonalbelid nek tartott politikus, Gary Hart és ma már sokak szerint komoly esélyekkel rendelke­zik arra, hogy maga mögé utasítsa Carter favoritnak tartott volt alelnökét. A co­loradói szenátor, akit néhány hónapja még egyáltalán nem „jegyeztek’’ az amerikai nagypolitikában, a kezdeti si­kersorozaton felbuzdulva most már nyíltan hirdeti: a nyári országos elnökjelölő konvención legyőzi Mon­dale-t, s nem tartja kilátás­talannak a Reagannel való novemberi összecsapást sem. Ki ez az ambiciózus poli­tikus, aki ljetek alatt képes volt összezilálni az eleve le­futottnak hirdetett demok­rata versenyfutás élmező­nyét? Személyiségét, prog­ramját manapság érthetően lázasan tanulmányozzák. Hi­szen valóban nem számítha­tó ki. hogy a hirtelen támadt, egyre szélesebb népszerűség hullámát kihasználva Hart nem mér-e vereséget Mon- dale-re. annak ellenére, hogy az utóbbit támogatja az. igen befolyásos demokrata párt- apparátus és a legnagyobb szakszervezeti szövetségek is. Furcsa módon épp>en ez a látszó­lagos hátrány a coloradói szená­tor egyik fő ütő­kártyája : nem so­rolható egyik ha­gyományos érdek- csoporthoz sem, így a viszonylagos kívülálló, az esély­telen „sötét ló” szerepében indul­hat a Fehér Ház elfoglalásáért. Ez a hivatalos Wa­shington elleni ki­állás pedig széles rétegek számára rokonszenves. A másik nagy adu Hart életkora: a feketebőrű, s ezért eleve reménytele­nül küzdő Jackson után ő a második legfiatalabb el­nökjelölt, mindössze 47 éves. Nem csoda, hogy szinte egész stratégiája a változás szükségességére, az új ki- Íoangsúlyozácíára épül’". „Üj elképzeléseket az ország jö­vője számára”, „Űj ideákat az új generációnak” — írja zászlajára’ a jelszót, s kam­pányszervezői is elsősorban a 40 év alatti korosztályokat célozzák meg. Viszonylagos fiatalsága ugyanakkor nem jelent já­ratlanságot, hisz másfél évti­zedes politikai múlttal ren­delkezik. Dióhéjban a pálya­futásáról : 1936-ban született egy kansasi kisvárosban, ap­ja mezőgazdasági felszerelé­sekkel ügynökösködött, any­ja egy egyházi iskolában ta­nított. Gary jogi végzettséget szerzett, 1964-től két évig washingtoni minisztériumok­ban dolgozott, később a colo­radói egyetemen adott elő. majd ismét visszatért az ügyvédséghez. A politika vonzása azonban közben egy­re erősebb. Először 1960-ban John Kennedy kampányában vett- részt önkéntes segítő­ként, majd nyolc év múlva Robert Kennedy hívei között találjuk. Az első igazi ki­ugrás: 1970-ben a vietnami háború ellen fellépő Mc©o- vern kampányának fő szer­vezője lett. McGovern ve­szít Nixonnal szemben, Hart azonban értékes tapasztala­tokra tesz szert. 1974-ben megpályázza Colorado állam szenátori székét. Környezet­védelmi és takarékossági programjával óriási győzel­met arat, sőt az évtized végé­re felerősödött konzervatív hullám ellenére is meg tudja őrizni helyét; 1980-ban újra­választják. Az életrajzi tényeket köny- nyű összeadni, Hart jelenlegi politikai platformját felvá­zolni annál nehezebb. A li­berálisként indult fiatalem­ber az éVek során fokozato- - san a politikai centr um felé tolódott, s jellemző módon jóval konzervatívabb nézete­ket vall egykori piatrónusá- nál, McGovemnél. Legtöbb­ször neoliberálisnak nevezik, azt fejezve ki, hogy számos téren szembehelyezkedik a demokrata alapjel vekkel. He­lyesli például az egészségügyi közkiadások visszafogását, el­lenezte az energiaárak el­lenőrzését. Ö maga viszont mindenféle címkét. „Tipiku­san hibrid-ideológiájú” — jellemezte a neves Time ma­gazin. „Gray az a politikus, aki nem nevezhető sem libe­rálisnak, sem konzervatív­nak, sem mérsékeltnek” — nyilatkozta kampányának egyik vezetője. A legfontosabb kérdésben azért érdemes megvizsgálni Hart állásfoglalásait. Külpo­litikai szempontból óvato­sabbnak, tartózkodóbbnak tűnik a mostani kormányzat­nál. Elítéli Reagan közép­amerikai lép>éseit, támogatja a libanoni kivonulást. Ele­gendőnek tartja a ,katonai ki­adások lassúbb, évi 3—4 szá­zalékos növelését, s ellenzi a túl költséges fegyverkezési programokat. Helyeselte a SALT—2 szerződést, ám a nukleáris befagyasztást csak átmeneti, részleges intézke­désnek tekinti. Gyorsítaná az amerikai gazdaság alkalmaz­kodását a nemzetközi ver­senyhez, a munkanélküliség ellen nagyszabású átképzési akciókkal és kiterjedt köz­munkákkal harcolna. Ve­szélyesnek, „a jövő nemzedé­kek megkárosításának’.’ neve­zi a költségvetés Raaganék alatti felduzzasztását. Bonyolult, ellentmondásos tehát az összkép, lehetetlen belőle Hart sikerére vagy kudarcára biztos következte­tést levonni. Jónéhány meg­figyelő azonban egyre inkább úgy véli, hogy az elnöki poszt birtokosaként helyzeti előny­nyel induló Reagan számára is nehezebb feladat lenne a dinamikus, ifjú coloradói sze­nátorral megmérkőzni, mint szembeszállni a Carter-kor- szak terhét viselő, színtele­nebb politikusnak tartott Mondale-lel. Sz. G. Összeállította; Constantin Lajos

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom