Szolnok Megyei Néplap, 1984. február (35. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-11 / 35. szám

1984. FEBRUÁR 11. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Közelről Beszélgetés Gunda Béla Herder-díjas néprajztudóssal Györffy István a Nagykunságban — Az Akadémiai Kiadó jelente­ti meg A világ halászata című könyvet- angol, némát, és francia nyelven, 1260 oldalon, közel há­romszáz fényképpel —, amelynek szerkesztője a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem nyugál­lományú tanszékvezető egyetemi tanára, Gunda Béla Herder-díjas néprajztudós. Nos, ennyi hozzáfűz­ni valónk van a tavaly hallott hír­hez, hogy ön nyugdíjba ment... — Változatlanul tanítok az egye­temen, más hivatalos elfoglaltsá­gom is van, s most várom, hogy az említett kötetet — negyvenhat, ha-» iászattal foglalkozó kutató munká­ja — kézhez kapjam. A magam fajta embernek a nyugdíjjal talán csupán a napi 'beosztása változik meg... Mondjam úgy: több időm van dolgozni. — Arra kérte fel szerkesztősé­günk professzor urat, hogy Györ- ffy István életútjáról, emberi alka­táról ossza meg emlékeit az olva­sókkal, de a két életmű — az öné, hála a sorsnak, még nem befeje zett — együtt említése elkerülhe­tetlen. inkább csak kun származása ins­pirálta törökországi kutatásaira. Amikor csak tehette, törökül be­szélt, olyan tökéletesen, ahogy a török nyelv professzorai közül sem mindegyik... Az igazság az, hogy a finn-ugor rokonság tanulmányo­zásánál ő előbbre valónak tartotta a keleti kutatásait. Ha a magyar Miatyánkot nem is tudta, annál inkább a kun változatát. Egyálta­lán. a magyar kultúrában meglévő török hagyaték kérdése nagyon foglalkoztatta. Nemzetközi kap­csolatait is sok vonatkozásban meghatározta ez az érdeklődés. Arthur Byhan hamburgi pnofesz- szoron kívül főleg a szovjet tudó­sok munkásságát becsülte. Velük Teleki Pál is tartotta a kapcsola­tot. Gondoljuk csak meg, mit je­lentett ez azokban az időkben! Könyvtáram néhány értékes köte­te éppen e kapcsolatból szárma­zik. Vavilov professzor könyve — 1927-ből — amelyet a szerző Tele­kinek dedikált, vagy D. Zelenin professzor munkája. — Mégis, úgy tudjuk, Teleki Pál kényszerű lépéseket tett Györffy ellen... — Minden igazi tanítvány más, mint a tanítómestere. Másnak is kell lennie, mert az azonosság könnyen epigonná tehet. Tény, hogy néprajzi alapismereteimet Györffytől kaptam, érdeklődése­met ő irányította Bátky Zsigmond- dal és Teleki Pállal együtt, — na­gyon sokat köszönhetek nekik. De Györffy sajnálatosan korai halála óta — természetesen — sokat fej­lődött a néprajztudomány is, s a tudósnak -napról napra meg kell újulnia, hogy korszerűen művel­hesse tudományát. Györffy ott 'kezdte, ahol Herman Ottó abba­hagyta, kialakítva a maga koncep cióját. Nagyon természetes, hogy a «na tudósának 1984-ben már más -perspektívákban is értelmeznie kell az összefüggéseket. Ami az in­díttatásomat illeti: Györffyt az egyetem közgazdaságtudományi karán hallgattam először, ahol Magyarország és a Közel-Kelet néprajza című stúdiumot tartotta. Amikor 1934-ben kinevezték a Pázmány Péter Tudományegye­temre nyilvános rendes tanárnak, először gyakornoka, majd tanárse­géde lettem, s maradtam haláláig. Ezt követően — 1943-ban — ott kaptam katedrát, ahol Györffy István az egyetemi tanulmányait kezdte: a kolozsvárii egyetemen, majd 1949-ben bíztak meg a deb­receni tanszék szervezésével, veze­tésével. Györffy arcéle? Végtele­nül zárkózott ember volt, gyer­mekéveiről, ifjúságáról, de későb­bi családjáról sem beszélt soha. Ugyanakkor végtelenül embersze- rető, jóindulatú és segítőkész. Nem legenda, valóság, amit elmondok: volt egy Mária Terézia tallérja, ha a tanítványainak nem volt pénzük, kölcsön adta. Többet volt ez az aranytallér zálogházban, mint Györffy zsebében, örszentmiklósi tanyája tanítványai hajléka, kony-* há(ja volt. — Ami viszont talán csak legen­da, Györffy puritánsága ... — Erre is egy jellemző esetet mondok el: egy évig Stockholmban voltam, s egyszercsak kaptam egy levelet Györffytől, jön, ekkor és ekkor, az Északi Múzeum előtt ta­lálkozzunk. A megbeszélt időpont­ban ott ült a múzeum lépcsőjén, s magyar kolbászt falatozott zsírpa- pírből. Az egyetemen egy előszo­bából leválasztott kamraszerű va­lami volt a professzori dolgozó- szobája. Mellesleg nem is igen sze­retett ott lenni, ha ideje engedte inkább sétált, velem, vagy más ta­nítványaival. Naponta órákat kó­boroltunk Pest-Budán, a beszéd­téma mindig egy-egy tudományos részprobléma volt. A katedrán nem volt jó előadó, így ezek a be­szélgetések mindennél többet je­lentettek. Hozzá kell tennem, nem­csak a szaktárgyainkra tanított, emberi alapállásunkat is igyeke­zett befolyásolni. Rajongtunk ér­te... — Németh Gyula, a világhírű turkológus — Karcagon nyugszik, a város nagy szülötte volt — 1968- ban egy interjú kapcsán elmonrt- ‘a nekem, hogy Györffynek a? ő tudománya is sokat köszönhet. — Bizonyára így van, ahogy Né­meth Gyula mondta, bár nekem meggyőződésem, hogy Györffyt — Nem ilyen egyszerű ez. Tény, hogy a Györffy vezette Táj és Népikutató Központot és annak ki­állítását Teleki betiltatta, az arisz­tokrácia, a jobboldal nyomására. De Györffy számos, általam ma is nagy becsben őrzött levele egyiké­ben idézi Telekit: „Inkább a kiál­lítást csukattaim be, mint titeket. Különben is: a felháborodást ki­váltó tárlat már — másképpen is — elérte hatását, igen sokan lát­ták. Egy másik adalék: A népha­gyomány és a nemzeti művelődés című könyve — igaz, hálála után, mégis megjelenhetett Györffynek. Ma vitatható néhány benne tag­lalt ideológiai elképzelése, de ak­kor a német orientáció idején) más jelentése volt. De mennyire! Különben amit most • elmondtam, csak néhány halvány vonása Györ­ffy István emberi és tudósi arcké­pének. Néprajzi munkásságának jelentőségét csak most érthettük meg, amikor kutatásainak rögös útjai még szélesebbé taposódtak. Számomra külön öröm, hogy a Nagykunságban is számos érdemes tanítványom dolgozik. Az ő mun­kájukat is figyelve tapasztalhat­juk, hogy milyen széles alapokra rakta le Györffy a magyar nép­rajz építőköveit. Ez az alap olyan, hogy büszkén építhetne rá Euró­pa bármelyik kutatógárdája Mun­kássága, a Nagykunság televényén áll, de olyan mérföldkő, amely a magyar népműveltség kutatásához minden irányba és minden időbe mutatja az utat. Ez a mérföldkő azért is maradandó számunkra, mert Györffy István a legdísze­sebb cifraszűrrel takarta le. mie­lőtt eltávozott volna a pákászok és sámánok örök birodalmába. — Köszönjük a beszélgetést. Tiszai Lajos Mellszobor, Karcag, Györffy István Általános Iskola Pándi Lajos portréja, megjelent a Nagykunsági Krónika 1941-es kiadásában Györffy István tudományos munkássága, szellemi hagya­téka, emberi nagysága számos neves képzőművészt ihletett alkotásra. Kortársai, szellemi örökösei számos műalkotással tisztelegtek Karcag nagy fiá­nak. Külön öröm, hogy a róla készült képzőművészeti alko­tások javarésze ott van, ahon­nan a tudós vétetett, a Nagy­kunságban Somogyi Árpád szoborportréja A szülőház (Schnöller Lajos festménye, 1925.) \ MAGYAR NÉP TUDÓSA VOLT. SZERETNÉM ÍGY IS MONDANI: Pátzay Pál plakettje Dombormű a karcagi múzeum falán (Papi Lajos munkája) A szilaj pásztorok Az alábbi szemelvényt Györffy István Nagykunsági Krónika című köny­vének első fejezetéből idézzük. Az örök becsű munka először 1922-ben je­lent meg „Karczagon”, a méltán híres Kertész könyvnyomdában. Rész­ben az idézett sorokat használta fel Móricz Zsigmond az Erdély trilógia A nagy fejedelem című részében tájleírásként. A könyv Györffynek dedi­kált példányába a következőket írta: „Györffy Pistának a legszebb jele­netért. Móricz Zsigmond”. De kiik voltak hát azok a szi­laj pásztorok? Kérded olvasóm. Hát elmondom! A szilaj vagy másnéven rideg pásztorok azok voltak, akik esz­tendőn át künn éltek a gondjaik­ra bízott jószággal a rétségekben és a lápokon. A csordás, csürhés, juhász reggel kihajtott, este ha­zahajtott. A gulyás, szelíd csikós, kondás, nyáj-juhász tavasszal ki­verte, ősszel szétverte a nyájat De a szilaj-ménes, gulya, konda szünes-szüntelen künn legelt, téli­re sem verték szét. Ha szüksége volt a gazdának a jószágra, ki­ment a rétbe, s a szilaj pásztorok kiszakíttoták számára teljesen el­vadult jószágát, vagy rovásra vet­ték és a többihez hozzá verték a hozott állatot. Az egész gulya azonban sohasem jött ki a rét­ből, valamint a pásztorok sem. Volt olyan szilaj pásztor, aki har­minc esztendeig nem fordult meg a városiban. A vad nyájat terelni nem lehe­tett. Ott vert állást, ahol az éj­szaka reá szakadt. A pásztorok tehát állandó kunyhót nem épít­hettek, legfeljebb este valami kis enyhelyet rögtönöztek, ezt is csak télen, egyébként a szabad ég alatt tartózkodtak. Szilaj pásztornak senki sem született, a szilaj pásztor magá­tól lett. Volt köztük sok jó pásztor nem­zetségből való legény, aki nem érezte jól magát télen a város­ban, fedél alatt., s inkább elsze­gődött ridegnek. Régen a pászto­roknak tetemes számú jószágállo­mánya volt a gulyában, ménes­ben, kondában, s ha ősszel szét­verték a nyájat, a nyáj pásztor­nak nem volt mivel teleltetni a jószágait, beverte hát őket a rét­be a szilaj nyáj közé, s maga is beállott tavaszig szilajnaik. Mikor a tél beköszöntött, a ró­nák, tiszták, derekak, fenekek be­fagytak, a hó elkezdett csendesen szitálni, az ordasok kibújták a rejtek helyeikből és kerülgetni kezdték a nyájat. A bojtárok éj­jel nappal a nyáj mellett stázsál. tafc, amelyik lefeküdt is, nyitott szemmel aludt, mint a nyúl. Ro­pogtak a nádból rakott pésztor- tüzék, felcsapó lángjukból a szik­rák az égig kígyóztak. A nádi farkasok csörgő nyállal, zölden csillogó üveges szemekkel nézték a pihenő gulyást, ménest. Ha a nádkéve tüze ham vadásnák in­dult, a csikaszok topogni kzedtek majd rettentő üvöltésbe fogtak. A pásztor hirtelen felérzett szen- dengéséből és botra kapott. Töb­bi társai is felpattantak a szom­szédos pásztor tüzek mellől. A bor­júnagyságú, sízegesörvű komondo­rok vonítva és nyüszítve kerin­gettek a nyáj és pásztorok között. A marhák megtorpanva, reszkető inakkal, meredt szemmel, nagyo­kat fújva várták a bekövetkezo- ket. Eriggy csak te! Elébe csak! Hajrá! Kiáltások hangzottak. A komondorok vinnyogva mérlegel­ték az ellenség erejét, s ha túl­erőben érazték magukat, megsza- lajtották az ordasokat. De jaj volt, ha elmérték a farkasokat! A farkasok egy perc alatt szét­tépték szegény hű állatot, s be­rontottak a nyáj közé. A marhák fejvesztetten, öklelőzvé, bőgve ke­ringettek fel és alá, s mire a pász­torok megakadályoizhatták volna, egész falkát leosztott belőlük a vad. Megtörtént többször, hogy hir­telen enyhe idő kerekedett, s a vizek háta meglágyult. Ekkor az­tán egy-egyedül az Isten irgalmá­tól függött a jószág élete. A szi­getről kihajtani többé nem lehe­tett, mert a szakadozott jégtáb­lák, a hínár, elölték volna. Meg keltett várni, míg megint felfa­gyott. Ha pedig tavaszig sem jött fagy, hajón kellett a marhát ki­hozni, különben odaveszett. A szilaj pásztorok életmódja nagyon egyszerű volt. Ha úgy mutatkozott, hogy a jószág hosz- szabb ideig helyben marad, s a környéken elegendő élelmet ta­lál, a pásztorok kunyhót ültettek maguknak nádból. Hajdanában a vizek fénykorában nem olyan lel- leges, hitvány nádak termettek, mint manapság, a javából való beret.tyófenéki nád a három ölet is kiütötte. Ebből aztán takaros kunyhó készséget lehetett recs- csenteni! Ültettek is a ridegek akkora kerek nádkunyhót, hogy háznak is fel illet volna. FeJyül, ahol a komtyát szénakötéllel kö­rül csavarták, volt a füstlyuk, a kontyon átdöfött kontyfáról csün­gött a horgos gangó, a bogrács felakasztósára. A fal tövén körül zsombokból készült vackok vol­tak, fekvésre, s tűz körül pedig ló- és marhakoponyák ülésre.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom