Szolnok Megyei Néplap, 1984. február (35. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-11 / 35. szám
10 1984. FEBRUÁR 11. Barangolás az országban » Fehér hóban — hófehér ménes Kovács Lajos, nyugdíjas erdész, a szilvásváradi vadásztársaság vadőre még ma is megkönnyezi Tomit. — Az őzbak és Julis, a párja gidakoruk óta éltek itt az udvaromban. Egyszer a gyerekek kiengedték őket, nekimentek a vadonnak. Este, mikor megjöttem, az első kérdésem az volt: „Hol vannak az őzek?” Mikor megtudtam mi történt, azt mondtam: „Na, ezek odavannak!” De azért tettem egy bögrébe kukoricát, lámpával kimentem az egyik kaszáló szélére, és hívni kezdtem őket. Lihegve rohantak a sötétben hozzám. Aztán vadmalacot neveltem cumisüveggel. Amikor eljött érte az egyik erdész kollégám, hogy adjam oda a vadaskertnek, a malac mintha megértette volna, az ölembe ugrott, majd feldöntött, úgy bújt hozzám. „Maradjon, Lajos, én sem adnám oda” — mondta a munkatársam. Az erdészház portáján szemügyre vesszük a baromfiudvart. Vadkacsa, házi lóddal összekeveredett vadliba ivadék, fácán, amely elröppen, és estére visszaszáll. A pincében nyúzásra váró vadkan — egy német vadász ejtette hajnalban — és benn a falon Tomi trófeája. Mert hogy a szelíd bakot csak agyonütötte valaki. Kovács Lajos pedig még ma is megkönnyezi. Alig néhány perce hagytuk el Egert. A tardosi megállóhoz még fellátszanak a város nyúlánkabb házai. De hol vannak már azok az „országos gondok”, melyekről Heves megye székhelyén beszélgettünk ... Lenyúl ide az emberért a Bükk, és a természet magához öleli. Utunk célja Szilvásvárad. És az ok, amiért jöttünk: augusztus 17-től 21-ig itt rendezik a VII. Fogathajtó Világbajnokságot. Szerencsés véletlen, hogy az erdészet ajtajában szinte összeütközünk a legfőbb szervezőkkel, a sportág vezetőivel. Kabátjuk ráncaiban még ott van a körút forgatagának benzingőze, ám Borontai István, a fogathajtó szakbizottság elnöke, máris készségesen magyarázza, miért éppen Szilvásvárad lesz a házigazda. Borontai István szerint a mérce: Kecskemét — Magyarország kis ország, mégis a külföldiek mindössze a Balatont és a Hortobágyot ismerik a 93 ezer négyzetkilométerből. A Mezőgazdasági és Élelmezés- ügyi Minisztérium úgy gondolta, rangot kell adni a Bükk-hegység tájainak is, és ehhez jó propagandát jelent a közelgő VB. Meg aztán itt van a lipicai ménes, a lovassport büszkesége. A mérce a kecskeméti világverseny, amelyről elismeréssel szóltak a külföldiek. Azt már Váczi Ernő, csapatvezető mondja el, hogy eddig hét versenyző neve van a „kalapban”: Bárdos György, Fülöp Sándor, Mu- ity Ferenc, Bálint Mihály, Juhász László, Finta Sándor és Bozsik József tagja a válogatott keretnek. Akikre számitanak résztvevőként? Tíz-tizenkét ország versenyzői indulnak — ám valamennyi lovas nagyhatalom. * * • Felfedező körútra indulunk a faluban. És ha az ember egy nevet ismer, nyert ügye van: Gál Gyula nyugdíjas tanító úr helytörténeti iratai egy tulipános láda felét foglalják el máris, de számára minden napnak megvannak az eseményei, melyek természetesen a naplóba kerülnek. Egyetlen kérdéssel —, hogy tudniillik, mit illik tudni Szilvásváradról? — az ismeretek egész zuhatagát indítjuk el. — Az istállóskői barlangban élt egy horda: a kőkorszakban 30—40 ősünk vívta élet-halál harcát a barlangi medvével. Az ősember tűzhelyét 1949-ben emelte ki dr. Vértes László. Nyolcvan mázsás földlabdával együtt vontatták a faluba, itt csomagolták, s ma a Nemzeti Múzeum féltett kincse. A vaskorban jazigok, szkíták, avarok éltek itt: az örömedi vasútállomásnál feltárt sírok vallanak erről. A honfoglaláskor benépesült a bükki gyepű, majd a dédesi királyi vár vadászterülete volt Zyl- vaswarad, — ahogy egy 1337-ben kelt dokumentumban olvasni lehet nevét. Hogy miért Szilvás és miért Várad? A Woroda arra utal, hogy a dédesi vár tartozéka. Szilvás lehet a sok szilvától — ma is csúcsforgalmat bonyolít a pálinkafőzde — esetleg az itt gyártott szilíciumvastól, a szil-vastól, de lehet a névadója az erdő, a „silva”. „Ezzel a barlangi medvével harcoltak őseink” — mutatja Gál Gyula tanító úr a kőkorszaki relikviát a múzeumnak berendezett Orbán-házbaa Sáfrány Géza pisztrángfejés közben Mesélnek a „maszek történelemkönyvek” arról is, hogy a falu demográfiai hulláma 2008 lakossal tetőzött. Ma Szilvásváradon 1860 ember él — jól. Tágasan vannak a faluban a helybeliek. Látszik, akkor van elemében a vendéglátás mechanizmusa, ha legalább 5—6 ezer idegen mozog a Szalajka-völ- gyében. Janyik János, a Vadász szerződéses kisvendéglő üzletvezetője megerősít ebben a hitemben. Négy évre kötött 8 millió forgalmat garantáló szerződést az áfész- szel, s bár Video-discoval csalogatja a vendégeket, mégis egy év után 200 ezer forint mínuszban van. De nem fél: jön a nyár, a világ- bajnokság, és ha lesz üveges sör rendben, akkor kiegyenesedik minden. Sok a falunak télen a nyolc vendéglátóhely — ebből ugyanis három a nívós étterem. De vajon elég lesz-e, ha megtelik a lovaspálya 15 ezres lelátója a világverseny idején? * * * A pisztrángok mindenesetre máris szomjaznak . . . A Szalajka-völgy pisztráng- telepére alighanem a legfontosabb pillanatban érkezünk. Sáfrány Géza telepvezető feji a pisztrángokat, és közben panaszkodik. — Kevés a vizünk, na! Márpedig a pisztráng olyan hal, amelyiknek literenként 6 milligramm oxigénre van szüksége. A pontynak a negyede, a kárásznak a tizede elég. Itt csurog ez a vékony erecske. Most eléteszek egy követ, hogy a kádakba tereljem vízcsapnyi hozamukat, de mindjárt cseng a telefon, és szólnak a Borsodnádasdi Lemezgyárból, hogy ne zárjam el. Alig egy hektó az egész, de ezt is megérzik. A völgyet hópaplanba vat- tázta a tél. Víz ez is, méghozzá biztos: akár az OTP is adna rá kölcsönt. Csakhogy el kell olvadnia, és a karszt szűrőin keresztül három nap az átfutási ideje, amíg itt újra megjelenik. Addig pedig a halaknak víz kell. Van is, de nagyon-nagyon szűkösen. Közben megismerkedünk a pisztrángfejés technológiájával. Ha természetes úton szaporodnának a sebes és szivárványos pisztrángok, alig egy—másfél százalékos lenne a hatékonyság, ugyanis a kannibál hal a saját ikráját is megeszi. Mesterséges úton az ikrák 40 százalékából lesz utód. Ehhez azonban addig kell óvatosan simogatni az anyát, míg a hátsó uszonya elernyed, és sugárban spricceli a haltejet. Három-négy anya tejéhez egy liternyi ikra kell, majd tollseprűvel kevergetve „fo- gamzanak” az utódok. Sáfrány Géza egy óra múlva megmondja melyik „ered meg”, melyik nem. Aztán 16 napig, úgymond a minisztert sem engedi a keltetőbe. Elég ugyanis egy parányi lökés a kádon, és „megzápul” valamennyi „pisztrángtojás”. Ügy 32—36 nap alatt kikel a hal, szikzacskóval a fején, ami bőf még egy—másfél hétig táplálkozik. Aztán azt eszi, amit a többi: darált vágóhídi hulladékot, kilónként 3 forintért. Sétálunk a tavak között. Az idegesen borzongó víztükör alatt olykor egy-egy sötét árny is suhan. A fekete pisztráng — vak. A hal ugyanis a környezetéhez változtatja színét. Amelyik nem lát, az az örök sötétséghez „öltözik”. Hogy mitől veszti el a szeme világát? A telepvezető esküszik rá, hogy a parton halászó macskák karmai a bűnösök. A pisztráng egyébként hihetetlen artistamutatványra képes: a vízesés függőleges zuhatagán négy-öt méter magasan is felúszik! Talán ezért van, hogy a dekánkénti ára 3 forint 80 fillér az étlapon. Természetesen élő súlyban, és köret nélkül. Fehér hóban, hófehér ménes vágtat. A paták dobpergését elnyeli a tájat borító, vakító -lepel. Suhan a hófehér ménes hangtalanul, szinte testetlennek látszik a száguldásuk. Hópelyhek kaj varognak köröttük, beleragadnak a lobogó sörényükbe, forró bőrükön sisteregve párává válnak, s köduszályként örvénylenek a nyomukban. • A 404 éves lipicai ménes Csipkéskúton nyargalászik. Régen a háborúk során me- nekítgették körbe a Duna- medencében. Napoleon elől éppen Mezőhegyesre. Jelenleg öt lipicai ménes van a világon: Lipicán, Piberben, Fogarason, Kistapolcsányban és Szilvásváradon. Szilvásváradra Bábolnáról kerültek , a fehér táltosok 1952-ben, mivel a csűdjük gyenge volt, s köztudott, a sziklás dombokon való vágtázás erősíti a lábszerkezetet. A lipicai intelligens fajta: ugrani, szárnyalni nem tud, de fogatban hihetetlenül tanulékony. Barátságos, kedves lovak ezek. Egy-egy ismerkedő gesztus után várakozóan néznek —, csak hogy meg nem szólalnak. A napos csikók esetlenül csetlenek-bot- lanak, a csikósok aggódva hőmérőzik őket napjában többször is: ha 39 fok fölé kúszik a higanyszál, állatorvost hívnak. Kincset ér a ló: egy fedező mén 1 millió, de egy fogatba való sportoló sem olcsóbb, agy 1600-as Ladánál. Már az áremelés után. Barátságos, kedves lovak a lipicaiak Fotó: T. Katona László Pallavicini Alfonz őrgróf kastélya ma SZOT-üdülő. A beutaltak nem tudnak eltelni a téli örömökkel. Lelkes közönség előtt a vadaskertben két szarvasbika verekszik. Még az erdei emberek is megállnak, és mosolyogva nézik a gyűrkőzőket. A lovagi torna nem szokás ilyentájt: szeptember végén, október elején folyik a harc a „nők” kegyeiért. Az egyik erdész mosolyogva megjegyzi: í — Ez semmi, látnák őket szarvasbőgéskor. öt-hat órát csatáznak egyfolytában, aztán lógó nyelvvel, kimerültén pihenni vonulnak, közben a kétméteres drótkerítésen könnyedén átszökken egy harmadik bika — és övé a hárem. Pedig megegyezhetnének, a két bikára ugyanis négy tehén jut, — dünnyögi az erdész, — de ezt már inkább csak magában. A helybeliek készülnek a nyári nagy eseményre. Az optimistábbak azt remélik, hogy Fülöp herceggel Erzsé- bét királynő is eljön a Fogathajtó Világbajnokságra. Miért ne? A történelem a tanú rá: Szilvásváradon nem volt ritka a koronás fő. Palágyi Béla
